Olvasd el, hogy kezdődik az Innen az egész világot látni című regény!
Az Innen az egész világot látni az egyik új közös kedvencünk: Deetje életrevaló, kíváncsi karakterét azonnal a szívünkbe zártuk. Hoztunk neked egy kis ízelítőt belőle, olvass bele, hogy kezdődik ez a nyomozós, érzelmekkel teli, imádnivaló regény!
Prológus
Ez a történet egy teljesen átlagos szombaton kezdődött. Nem, igazából már sokkal korábban. Akkor, amikor anyukám meglátta apukámat. Vagy apukám látta meg anyukámat? Nem tudom, mert nem voltam ott. De az biztos, hogy az én történetem abban a pillanatban kezdődött. Mert ha anyukám nem látta volna meg apukámat, vagy fordítva, akkor valaki mást láttak volna meg, és én is valaki más lennék. Vagyis én nem én lennék, és akkor nem kezdtem volna el nyomozni, és akkor...
Állj le, Deetje, ne kalandozz el!
Szóval egy teljesen átlagos szombat délután találtam egy levelet. Nem nekem szólt, de azért jó, hogy megtaláltam. Mert a levélnek köszönhetően elkezdtem kérdéseket feltenni. Kinek szól a levél? És ki írta? Úgy éreztem, ki kell derítenem.
Akkor még nem tudtam, milyen nagy fába vágom a fejszém. Azt sem tudtam, hogy a nyomozás egy sokkal nagyobb kérdéshez fog elvezetni. Minden egyes kérdés mögött egy újabb rejtőzött. Egészen addig, amíg elérkeztem a legfontosabbig: ki vagyok én?
A levél
Szombat van, a hentesnél vásárolunk. Anya fizet, és berakja a visszajárót a pénztárcájába.
A hentes levág egy karikát a kolbászból.
– Kérsz egy szeletet, virágom?
Bólintok, és már nyújtom is a kezem.
– Nem – szól rám anya. – Minek? Most vettünk magunknak! – rázza meg az orrom előtt a papírzacskót, amit az előbb kapott a hentestől.
A kolbászkarikát tartó kéz félúton megáll.
A hentes visszahúzza és leteszi a kezét a pultra. Anya sarkon fordul, és elindul. Nyílik az ajtó, és megszólal csengő. Anya már kinn is van.
Csak a hentes és én maradunk a boltban.
Ránézek. Nem mozdul, és nem tudom leolvasni az arcáról, hogy mire gondol. De egyszer csak apró fény villan fel a szemében – mint amikor feltűnik a láthatáron egy hajó, ami egyre csak közeledik. Aztán több dolog történik egyszerre. A szája sarka felfelé görbül, az arca kikerekedik, és az egyik szeme lecsukódik. Kacsint. Én meg elpirulok.
– Kolbász? – kérdezi.
Hátranézek a vállam fölött. Anya vár, de másfelé figyel. Kinyújtom a kezem, hogy elvegyem a kolbászt. – Köszönöm szépen! – És villámgyorsan betömöm a számba.
– Szívesen – mondja a hentes elégedetten.
Anya türelmetlenül kopog a bolt kirakatüvegén.
Észrevétlenül rágni kezdem a kolbászt.
– Deetje! – kiabál anya. – Dee!
Még egyszer megköszönöm a kolbászt, aztán integetek a hentesnek, és kinyitom az ajtót. A fölötte levő csengő megint csilingel.
– Szia, Deetje! – szól utánam a hentes. – Legközelebb is kérsz kolbászt?
Bólintok, és kisietek a boltból.
Elindulok anya nyomában. A kolbász biztonságban van a számban. A cipőm orrával csíkokat húzok a járdán, nagyon vicces hangja van.
– Hagyd abba! – szól rám anya. – Így hamar tönkremegy, és nem akarok már a jövő héten új cipőt venni neked!
Kivesz néhány borítékot a táskájából, hogy bedobja őket a postaládába. Bedugom a kezem a nyílásba a másik oldalon, és játszani kezdek a fekete, libbenős fogacskákkal. Anya már indul is tovább.
– Szabad? – jön egy hang a semmiből. Megijedek, de aztán rájövök, ki az.
Bilal, a postás.
– Nem akarlak elüldözni – mondja –, csak sietnem kell.
Megkocogtatja az órája számlapját, és abban a pillanatban megszólal a templomtorony harangja.
Együtt számoljuk az ütéseket. Egy, kettő…
Jól ismerem Bilalt, régóta ő a postásunk. Ha összefutunk a lépcsőházban, mindig beszélgetünk egy kicsit. Egyszer például elmesélte, hogy nincs barátnője, de nagyon szeretne. Folyton ismerkedik. A postásegyenruhájához színes edzőcsukákat hord, és növeszti a szakállát. Egy fényes csipeszt tart a zakója mellényzsebében, és ha meglátja magát egy bejárati ajtó üvegében, megigazítja vele a szakállkáját. Sokszor láttam, amikor ezt csinálta. Azt is elmesélte, hogy zajos kocsmákban randizik, ahol mindenféle színű italt rendel szép lányoknak, és ahol túl kell üvöltenie a zenét, hogy kiderítse, az adott lánynak van-e háziállata, vagy épp hogy allergiás a szőrre, hogy a báránybordát szereti-e, vagy éppenséggel hogy a salátát, vagy hogy egyáltalán mit tart fontosnak az életben. De Bilalnak hétről hétre csalódnia kellett. Már csak azért is, mesélte, mert régen volt köztük valami Graziával. Grazia pedig híres, és hát melyik lány tudná őt túlszárnyalni? De végül mégiscsak lett barátnője. Aki más, mint a többi. Onnantól kezdve Bilal táncikálva dobta be a postaládába a leveleket. Szerelmes lett.
Megvárjuk, míg a harang elüti az utolsót. Négy... Öt! Bilal a táskájában kotorászik, el kell vinnie a leveleket a postaládából. Az arca most nem olyan vidám, mint máskor.
– Sietnem kell, Deetje – mondja. – És nem láttál, oké?
– Miért? – kérdezek vissza.
– Tegnap is ki kellett volna ürítenem, de mindenféle közbejött, és csak elmentem mellette. De ma már mu- száj kiüríteni, különben nem fog beleférni több levél.
– Jól vagy? – kérdezem.
Bilal leejti a karját.
– Jaj, Deetje – sóhajtja. – Ne is kérdezd.
– Mi a baj? – kérdezem.
– Utazni akar.
– De az jó, nem?
– Ha csak ennyi lenne. De minden héten máshova.
Most épp luxushajóutat szeretne Lappföldre.
– Az messze van?
– Nem tudom, de egy vagyonba kerül, szóval nem hiszem, hogy egy köpésre lenne innen. És tegnap, épp amikor erre jártam, felhívott, hogy ez így nem mehet tovább, és hogy döntenem kell. Ideengedsz?
Egy kis kulccsal kinyitja a postaládát, és alá tart egy nagy zsákot. A postaládából vízesésként zúdulnak alá a meghívók, a számlák, a bosszúszomjas és szerelmes levelek, a felszólítások, a szívélyes üdvözletek és a fenyegetések. Aztán Bilal becsukja a zsákot, és bedobja narancssárga autója hátuljába.
– Ha túl drága, mondd meg neki.
Bilal felsóhajt.
– Nem, Deetje, ez nem így működik.
– Miért nem?
– Jó benyomást kell tennem.
– Aha, azzal a pénzzel, amid nincs – mondom. Bilal nyel egyet.
– Jól van na, azt hiszem, igazad van. – Nagyon csalódott arcot vág. Aztán megvonja a vállát, beugrik a kocsijába, és integet. – Szia, Deetje!
És elhajt.
Egyedül maradok. Nyugtalanul nézem az utcát, hogy látom-e még anya dzsekijét. Merre járhat?
Ebben a pillanatban esni kezd az eső.
Még egyszer körülnézek, de sehol se látom anyát. Biztos elindult nélkülem. Eldöntöm, hogy amilyen gyorsan csak lehet, hazaszaladok. Ekkor látom meg.
A levelet.
Ott hever előttem a földön. Kis, világoskék boríték, a színe nagyon elüt a szürke járdától. Először nem me- rem felvenni. Tétován körülnézek, de Bilal már messze jár, úton van a következő postaládához. Az esőcseppek nagy pacákat ejtenek a borítékon. Villámgyorsan fel- kapom, és begyűröm a dzsekim belső zsebébe. Aztán futni kezdek.
