Segítség! Olyan vagyok, mint anya?
Panni szereti a családját, de ez mostanában nehezebb, mint valaha: kisöccse a „dínós" korszakát éli, féltestvére úgy jár ki-be a családi házból, mintha csak hotelben lakna, apukája mintha kivételezne is a féltestvérrel, aminek anyukája látszólag nem örül, az idősebb rokonok non-stop kritizálják Pannit, és ami a legrosszabb, ha felemelné a hangját, akkor az egész család egységesen a KAMASZODÁSRA fogja, mintha nem lehetne saját véleménye, amit nem a hormonok befolyásolnak. Panni egy nap érdekes dolgot talál, az anyukája naplóját. És akkor kiderül, hogy ketten nem is különböznek annyira, mint elsőre gondolta volna...
2024. szeptember 15., vasárnap, 18.00
Keleti pályaudvar
Hú, nem is tudom, hogy hol kezdjem? Egy nagyon sötét gödör legalján ülök, és egyáltalán nem látok fényt magam előtt. Csalódtam a szerelmemben, Vikiben, de legfőképpen magamban. Lúzer vagyok. Kezdem az elejéről. Szombaton az 1 órás vonattal akartunk menni, ezért azt adtuk be a szülőknek, hogy elmegyünk a plázába turkálni, Viki körmöséhez (az minimum két óra), aztán moziba, és lehet, hogy csak este jövünk haza. Láttam anyán, hogy nem örül neki, hogy ennyire egymásra találtunk Vikivel. De nem szólt, mert a pszichológus szerint a lényeg az, hogy Vikit vissza kell rángatni a normalitásba, és úgy tűnik, erre én alkalmas csalinak látszom. Már csak azt kellett megoldani, hogy a hátizsákokat kicsempésszük – feltűnő lett volna moziba menet, de ezt azért megugrottuk. Tudtuk, hogy kb. nyolcig senki nem fog keresni – mert a tökéletes alibihez persze ki is néztünk egy filmet, ami hatkor kezdődik. Így aztán négyre Budapesten voltunk minden különösebb akadály nélkül. Viki azt mondta, leszállít engem a pasimhoz, aztán lelép, mert nem akarja tartani a gyertyát. A „pasimnak” már a vonatról írtam, hogy megyek fel, nagyon örült nekem, kaptam egy csomó szívecskét, de nem beszéltünk, mert nem kívántam megosztani a Mecsek IC teljes utazóközönségével a számomra is meglepő módon létrejött magánéletemet. Azt azért nem fejtettem ki, hogy éppen szökünk a balhés nővéremmel, aki egyébként valami szociális gondozás vagy mi alatt áll (anya szerint az a mázlija, hogy még nincs 18, így könnyebben megúszta).
Gondoltam, ezeket majd jobb, ha megtudja személyesen. Annyit azért spoilerezek, hogy nem volt jobb. Sőt. Ervinnel a Városligetben találkoztunk, lazán rámondtam, hogy persze, ott leszek – halvány gőzöm nem volt, hogy kell odajutni, még a Google Mapsszel is kétszer szálltunk rossz buszra. Eleinte bíztam Vikiben, de nem tudom, miért. Beácska génjeiből nem nagyon jön ki olyan ember, aki tud tájékozódni, még apáéval mixelve sem. Szóval az, hogy leszállít engem, enyhe túlzás volt, én navigáltam végig. Nagy nehezen megtaláltuk egymást Ervinnel, bár azért a Városliget kicsit nagyobb, mint a pécsi Szent István tér, ahol a gimnazisták fetrengenek nagyjából minden délután. És kicsivel több nyugdíjas, ultrafutó, ovis csoport, kóbor kutya, kéregető, babakocsis anyuka és deszkás van benne. Viki az első szemérmes puszink után lelépett, és azt mondta, majd szóljak, ha kiromantikáztuk magunkat, vagy ha mégsem az exénél akarok aludni – és itt kacsintott. Azt hittem, elsüllyedek. Az igazat megvallva a szép szeptemberi verőfényes napsütésben a világ leromantikusabb randija lett volna, ha Ervinnek úgy a negyedik kérdése nem az lett volna, hogy a szüleimmel jöttem-e.
Vettem egy nagy levegőt, és elmondtam neki, mi a helyzet, hogy nagyon látni akartam, a szüleim szét vannak esve, és nem lehet velük beszélni, ezért megszöktünk. Azt vártam, hogy a nyakamba borul, megcsókol és meghív magukhoz, ehelyett gyakorlatilag bepánikolt. Teljesen kiakadt, hogy hogyan hozhatom ilyen helyzetbe rögtön a második randinkon. Idegesen nyomkodta a telefonját – nem tudom, miért, nem tudja a szüleim számát. Olyanokat mondott, hogy a barátai megmondták, hogy túl fiatal vagyok hozzá, hogy miért nem szóltam neki, mert lebeszélt volna róla, hogy mit gondolnak most őróla a szüleim stb. Én akkor már sírtam, a fél lábammal beleléptem egy száraz levelekkel eltakart gödörbe, Ervin utánam kapott, de kirántottam magam a kezéből, és az volt az a pillanat, amikor a világ leghülyébb lényének éreztem magam, és rákiabáltam:
– Azt hittem, hogy örülni fogsz nekem, de már látom, hogy csak szórakoztál egy kicsit a Balcsi-parton egy hülyével…
– Panni, persze hogy örültem neked, de bajod is eshetett volna… eddig nem vettem észre, hogy ilyen forrófejű vagy… az én szüleim nagyon kilennének, ha ilyet csinálnék…
– Hát akkor menj haza a szuper szüleidhez! – kiáltottam, és elrohantam.
Egy ideig hallgatóztam, hogy fut-e utánam. Annyira, de annyira kíváncsi voltam rá, de hátra azért nem néztem, nehogy észrevegye. Amikor elértem egy kereszteződést, hátrasandítottam. Nem volt mögöttem. Néztem a telefonom. Semmi. Elindultam, mentem, bolyongtam, egyik utca a másik után. Nyilván nem tudtam, hogy hol vagyok. Egy kisebb téren egy bekerített kutyafuttató volt, meg néhány pad, oda le tudtam ülni. Arra gondoltam, hogy ha most Pécsen lennék, valaki már biztos rám köszönt volna, megkérdezte volna, mi a baj, de itt senkit nem érdekelt, hogy bőgök a padon egy kiborult kólásdoboz és néhány büdös galamb között. Vikit hívtam. Kábé ötször csörgettem, mire felvette.
– Viki, haza akarok menni!
– Hogyhogy nem romantikázol? – hangzott a másik oldalról. Erre nyilván bőgni kezdtem, hogy Ervin egy szemét, nem akart engem látni, és akkor most már én sem akarom többet látni őt. – Viki, menjünk haza, kérlek szépen! Utálom ezt a várost… Viki hallgatott. Valahogy túl sokáig hallgatott.
– Még eléred a hatos IC-t. Van még nálad pénz?
– Mi az, hogy elérem? Talán elérjük? Te nem jössz?
– Nem, én nem – mondta gyanúsan halkan.
– Jó – mondtam erre rögtön –, akkor aludjunk fent, és menjünk együtt holnap, ahogy eredetileg volt? Most Viki még hosszabban hallgatott. Hallottam, ahogy többször nagy levegőt vesz.
– Nézd, Törpike, én holnap sem megyek.
– Hogyhogy nem? – értetlenkedtem, mint egy hülye, bár belül már tudtam a választ. Tudtam, hogy mi következik, mert ez a Viki.
– Panni, én már többé nem megyek haza. Nem várom, hogy ezt megértsd, te csak menj! Nőj fel, érettségizz le, és legyen belőled valaki, majd kitalálod! De nekem ott nincs helyem. Rajtam ne uralkodjanak!
El sem köszöntem tőle, csak az ölembe ejtettem a telefont. Viki, akivel indiánkunyhót rajzoltunk krétával a garázs padlójára, akivel veteményesünk volt, akivel titkos naplót vezettünk és saját írást találtunk ki, Viki, aki elmesélte nekem az első szerelmét, akivel a paplan alatt sugdolóztunk a balatoni házban. Ez a Viki most otthagyott engem épphogy 15 évesen Budapest közepén egy padon, hogy oldjam meg egyedül. Ez a Viki tönkreteszi a szüleimet, végleges gödörbe taszítja az én alapvetően jó fej apámat, a kétségbeesés szélére sodorja az anyámat, és az a nagy helyzet, hogy nagyon nehéz megmondani, hogy ezért voltaképpen ki a hibás. Anyámra gondoltam. A naplóbeli anyámra. A naplóbeli anyám nem szállt volna fel engedély nélkül egy vonatra egyedül, vagy ha igen, akkor azonnal fülön csípte volna egy felnőtt.
Velem senki nem törődött, amíg a navigáció segítségével visszavergődtem a Keletihez. A telefonom 2%-on volt, a töltőm Vikinél maradt. A pénz fele viszont szerencsére nálam, úgyhogy megvettem a jegyet, nagy nehezen felszálltam a pécsi IC-re. Már gurult ki az állomásról a vonat, a gyomrom görcsben volt Ervin miatt, Viki miatt, amiatt, hogy tényleg jó vonatra szálltam-e, amiatt, hogy mi vár rám otthon, mennyire csalódottak lesznek a szüleim. Az utolsó pár csepp energiát a telefonomban arra használtam, hogy megírjam anyának: Megyek haza.
Mikor elküldtem, akkor jutott eszembe, hogy ő úgy tudja, hogy moziban vagyok, és még tart a film… Most itt ülök, firkálok egy papírra, amit a táskámban találtam, és majd befotózom a naplóba, ha újra energiához jut a telefonom. Eszembe jutott, hogy holnap leszek 15 éves. Elcseszett egy születésnap, mondhatom. És igazából pontosan tudom, ezt az egészet most én csesztem el. Az előbb, ahogy maradék kaját kerestem, kezembe akadt anya naplója. Gondolom, még jó hosszú az út, szóval akkor olvasok belőle egy kicsit.
Érdekel a folytatás? Tedd a kosaradba a könyvet itt!
