Egy kórházi éjszakán

Zsálya nagyon félt a kórháztól, amikor be kellett feküdnie. Aztán megszokta. Nem a kórházat, hanem a félelmet. Olyan rutinosan félt, mintha egész életében ezt csinálta volna. A gyomra mogyorónyira zsugorodott, a keze és a lába jegesre hűlt. Nemcsak azért nem evett, mert folytonosan émelygett, mintha egy óriási dobókocka forogna a hasában, hanem azért sem, mert a torkában lévő öklömnyi gombóctól nem tudott nyelni. Hiába könyörgött anya minden étkezésnél, hogy csak még egy kanállal, Zsálya a fejét rázta. A hideg joghurt néha jólesett, de szinte semmi más nem, és Zsálya tényleg lefogyott és legyengült. És főleg félt. Félt a tűszúrásoktól, a kezelésektől, a rosszullétektől, és attól is, hogy meg fog halni. De erről senkivel nem beszélhetett. Az orvosok és a nővérek olyan magabiztosan állították, hogy meggyógyul, anya naponta ezerszer is elmondta, hogy minden rendben lesz. De közben mindegyiküknek aggodalom ült a szemében. És pontosan tudta, hogy az egyik szobatársa, aki az intenzív osztályra került, miért nem jön többet vissza.

Kattints ide és szerezd meg a könyvet!

Anya beköltözött vele a kórházba, ott kellett hagynia miatta a munkahelyét, apát viszont csak hétvégén látta, két ember helyett dolgozott, és amikor szombaton bejött, Zsályának nemcsak az tűnt fel, hogy borostás, hogy karikás a szeme, hanem az is, hogy alig néz anyára. De erről sem lehetett beszélni. Zsálya úgy tett, mintha elhinné, hogy minden rendben van. Mosolygott az orvosokra, a nővérekre, és meg se nyikkant, bármit csináltak vele. Csak összeszorította a szemét meg a száját, aztán mindent szépen megköszönt. Mindenki dicsérte, mennyire bátor kislány, pedig egyáltalán nem volt az, hiszen rettegett. De anya annyira meg volt rémülve, hogy muszáj volt bátorítania azzal, hogy ő nem mutat félelmet. Pedig olyan jó lett volna egyszer valakinek őszintén beszélni arról, amit érez. Vagy kisírni magát anélkül, hogy anya sírva fakadna vele együtt. Félt a rosszullétektől, félt a haláltól, de a legjobban attól, hogy anya és apa már nem szeretik egymást. És ennek ő az oka. Mert beteg lett, mert anyának vele kell lennie, és nem tud dolgozni, és nincs elég pénzük. Nem volt senki, akinek elpanaszolhatta volna.

Szimonidesz Hajnalka illusztrációjaŐsz lett, hűvös nappalok és hideg éjszakák köszöntöttek be, még mindig a kórházban voltak, és Zsálya megint lázas lett. Fájt a feje. Gabi nővér bejött a lázcsillapító kúppal (Zsálya gyűlölte azt is, de szó nélkül elszenvedte), felkapcsolta a lámpát, és észrevette a hatalmas éjjeli lepkét a mennyezeten.

– Hát ez meg hogy jött be? És ősszel... – csodálkozott Gabi nővér.

– Biztos a hideg elől – vélte anya.

– Ha adtok egy törülközőt, lecsapom – ajánlotta Gabi. – A legtöbb gyerek fél tőle.

– Jaj, ne! – kérte Zsálya.

Nehezére esett beszélni, de eszébe jutott, amikor egy lepketündér jött el hozzá réges-régen, évekkel ezelőtt, egy egész időszámítással ezelőtt, amikor otthon volt, egészséges volt, és anyával meg apával viccelődtek és nevettek a vacsoránál. Ő is mennyire félt attól a lepkétől, aztán milyen hűséges barátja és útitársa lett! És milyen csodás kalandokban volt részük együtt, hogy segítsenek Aldónak, Aevus hercegének. Aldo... milyen rég nem gondolt rá! A fiú, akit apja gonosz varázslata öregemberré változtatott, akkor közelebbi barátja lett, mint ezen a világon bárki, most pedig hírt se hall felőle.

Szimonidesz Hajnalka illusztrációjaLassan ő maga is kezdte elhinni, hogy az egész utazása egy unikornis nyakában csak lázálom volt. Hogy nem létezett Fényilonca, a lepketündér sem. De Zsálya akkor sem viselte volna el, hogy egy élőlényt elpusztítson valaki, csak azért, mert fél tőle, ha nem ismerte volna Fényiloncát.

– Oltsuk le a villanyt – suttogta –, és nyissuk ki az ablakot! Biztosan kimegy az utcalámpa fényére. Úgyis melegem van, jólesne egy kis levegő.

– Hát jó – vont vállat Gabi –, de szigorúan öt perc, nehogy valaki megfázzon!

Gabi leoltotta a lámpát, és kiment, anya kinyitotta az ablakot. Zsályának jólesett a hűvös, vagy talán a kúp is hatni kezdett, végre csitult a fejfájása, és lassan álomba szenderedett.

Olvasd el Viola Beáta ajánlóját!

Arra ébredt, hogy egy hang szólongatja. Egy ismerős hang. Nem anya volt, anya kimerülten aludt mellette a széken, nyitott szájjal, oldalra billent fejjel.

– Salvia hercegnő! – szólalt meg újra a hang.

Zsálya összeráncolta a homlokát. Milyen rég szólították utoljára Salviának. Aevus királyságában hívták így, amikor... mindegy, régen volt. Talán nem is volt igaz.

Azért a hang irányába fordult, és meglátta maga mellett a hatalmas éjjeli lepkét. Az éjjeli lepkének a három pár ízelt lába helyén emberi keze és lába volt, és kislányarca. Ismerős arca.

– Elég mélyen aludtál – jegyezte meg a hang, kissé sértődötten. – Már vagy fél órája szólongatlak. Kiordítottam a torkomat.

– Fényilonca! – suttogta Zsálya. Legszívesebben kiáltott volna, de nem volt hozzá ereje. – Én azt hittem, hogy...

– Mit hittél?

– Mégse álmodtalak benneteket?

Szimonidesz Hajnalka illusztrációja– Nem mindegy? – torkolta le Fényilonca, és ez a morgolódás most jobban esett Zsályának, mint az utóbbi hónapokban a kórházi dolgozók vagy a látogatók minden gyöngéd kedveskedése. – Érdekel is engem, minek tartanak az emberek! Álomképnek vagy pohoslepkének. Chhh!

Fényilonca olyan mérgesen fújtatott, mint egy miniatűr elefánt, Zsálya akaratlanul felkuncogott. Már az idejét se tudta, mikor nevetett utoljára felszabadultan.

– Salvia hercegnő! – szedte össze magát a lepketündér, hogy újra ünnepélyes legyen az arca és a hangja. – Azért jöttem hozzád, mert Aevus királysága ígéretet tett, hogy ha bajba kerülnél, ugyanúgy a segítségedre siet, ahogyan te siettél Aldo herceg segítségére. Így hát most...

Zsálya elkomorodott. Szóval jól sejtette. Tényleg ekkora a baj?

– Tényleg ilyen nagy baj van? – vágott a lepketündér szavába. – Meg fogok halni, Fényilonca?

– Aevus királyságában nem méricskéljük a bajokat – válaszolt méltóságteljesen Fényilonca. – Mi, tűzpillék amúgy is mást tartunk a baj fogalmáról, mint ti, emberek. Baj az, amit annak tartasz...

– Akkor miért nem jöttél korábban? – fakadt ki Zsálya. – Hónapok óta fekszem itt! Mindenki segíteni próbál, és mégse vagyok jobban!

Fényilonca elkomorodott.

Szimonidesz Hajnalka illusztrációja– Lassan jutnak el a hírek Aevus királyságába – mondta halkan, és most nyoma sem volt sértettségnek a hangjában. – Sajnálom, hogy ilyen megpróbáltatásokon kellett átmenned, Salvia hercegnő. De most itt vagyok, és holnap este magammal viszlek.

– Magaddal? Hova? Hiszen fel se tudok kelni! – értetlenkedett Zsálya.

– Holnap éjjel résnyire tartsd nyitva az ablakot – válaszolt magyarázat helyett Fényilonca.

– De mégis, hová megyünk? – firtatta Zsálya.

– Meg kell keresned a gyógyulásod virágát. Mindenkié rejtőzik valahol. Most pedig, kérlek, engedj ki! Mennem kell. Még hosszú út áll előttem.

Zsálya azt hitte, nem fog tudni kimászni az ágyból, hiszen előfordult, hogy vécére sem tudott eljutni még anya támogatásával sem. De most valahogy erősebbnek érezte magát. A lázcsillapító hatott vagy a tűzpille jelenléte, Zsálya nem tudta volna megmondani. Nem is volt fontos. Még mindig nem volt benne biztos, hogy nem álmodik, ahogy halkan kinyitotta az ablakot, a lepketündér pedig pirregve kiröppent az éjszakába.

Rendeld meg itt!