UTÓ-IZÉK

Azaz Mészöly Ágnes utószava A királyné violájához

Történt már veletek olyan, hogy rábólintottatok valamire, aztán csak fogjátok a fejeteket, hogy „jaj, kellett ez nekem”? Aztán a végén kiderül, hogy remek kaland volt? Senkivel, soha, ugye? Rendben, én sem szoktam bevallani. De most elárulom, hogy pontosan így voltam ezzel az időutazós történelmi regény dologgal. Sőt, azt is, hogy engem inkább az időutazás lelkesített. Persze lehetetlen, de ne felejtsük el, hogy pár száz éve mértékadó, komoly tudósok hangoztatták, hogy a levegőnél nehezebb repülő masinát gyártani nem lehetséges. Nem lett igazuk. - Olvasd tovább Mészöly Ágnes utó-izéjét, melyet A királyné violája című könyvéhez írt.

meszoly-agnes.jpg
Mészöly Ágnes
Tehát lehet, hogy egyszer feltalálják az időutazást, és akkor az, jövőben és múltban egyaránt, fel van találva, és kész.

Lelkesedésem akkor is kitartott, amikor kiderült, hogy én írom majd a Mátyás korában játszódó epizódot. Pontosan nem tudom, miért kértem ezt a századot, nem tudtam különösebben sokat az igazságos királyról, persze a kutyavásáron és az álruhás kalandokon kívül (amikről mellesleg a forráskutatás során kiderült, hogy jórészt a hálás utókor kitalációi). Mindenesetre a híres reneszánsz udvarról írni jó ötletnek tűnt.

Aztán kezdődött a munka. Mondhatnám, hogy elolvastam mindent, amit Mátyás koráról írtak tudós elmék, de nem mondanék igazat. Viszonylag gyorsanelvesztem ugyanis a politikai csatározások, a cselvetések, a királyhű és áruló főurak folyton változó szövetkezései között. Arra viszont elég hamar rájöttem, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy milyen forrásból olvasok egy történelmi szereplőről. Beatrix itt kegyes királyné volt, bölcs és bájos asszony, ott viszont a magyarokat lenéző, felfuvalkodott sznob.

Kicsit tanácstalannak éreztem magam.

Ekkor találtam két szereplőt, akik az első pillanattól izgalmasnak tűntek. Az egyik Corvin János volt, Mátyás király törvénytelen fia, aki tizenhárom évesen került a budai udvarba, mikor a király kijelölte őt utódjául (ennek Beatrix nem annyira örült), a másik Estei Hippolit, akit szülei hétévesen Ferrarából Budára küldtek, hogy elfoglalja az esztergomi érseki széket. Manapság egy hétéves gyereket a közértbe sem engedünk el.

Rájöttem, hogy Mátyás udvarából ez a két gyerek érdekel legjobban. Célzatosan láttam tehát neki a forráskutatásnak, és így már sokkal élvezetesebb volt a dolog.

Corvin Janó személyében egy igazi tragikus karaktert ismertem meg, olyan élettörténettel, ami a leghányatottabb sorsú fantasyhősnek is dicsőségére válna. Hippolipolitikai karrierje pedig fényesen ívelt felfelé egészen korai haláláig. Ahogy jobban megismertem Jánost, Hippolitot és környezetüket, egyre biztosabb voltam benne, hogy olyan szereplőkkel akarom benépesíteni saját, képzeletbeli Budaváramat, akik tényleg ott tartózkodtak vagy tartózkodhattak volna 1487 nyarán, egy esetleges fontos politikai eseményen. Egyre jobban beleástam magam tehát a nápolyi és magyar nemesi családok szövevényes viszonyaiba.

Akadt olyan szereplő, akit megszeretni egy pillanat műve volt (Magyar Bengina, Kinizsi Pál ifjú felesége), de olyan is, akiért sokáig kellett kutatni az internet bugyraiban (kellene egy arrogáns és forrófejű olasz srác… – így akadtam Fernando Sforzára). És mivel képes vagyok túlzásba vinni a dolgokat, elhatároztam, hogy minden névvel rendelkező karaktert valóságos személy „alakít” majd a regényben (sőt, néhány névvel nem rendelkezőt is, mint például a Két Galamb fogadó kocsmárosa).

Lassan felsorakoztak a szereplőim, akik akár össze is gyűlhettek volna egy fontos vacsora alkalmával. Már volt kivel benépesítenem a reneszánsz Budát. Meg kellett hát alkotnom a teret, ahol ezek a szereplők mozognak. Ebben – a budai Várban tett sétákon kívül – Buda város középkori helyrajza és a neten fellelhető különböző budavári térképek segítettek. Próbáltam ügyelni arra, hogy csak a legszükségesebb esetben használjam a fantáziámat, legalábbis ami a korabeli környezetet illeti. Mégsem bocsátkoztam hosszadalmas leírásokba – hiszen olvasóként olyan jó elképzelni a korabeli ruhákat, bútorokat.

a_kiralyne_violaja_borito_500px.jpg
Két komoly (és központi) dologban azonban csaltam. Az egyik a viola, azaz a hegedű, melynek első példányát tényleg a híres hangszerkészítő Amati család egyik tagja készítette, de csak a 16. század első felében, azaz néhány évtizeddel történetünk ideje után, ám úgy gondoltam, talán lehetett egy kísérleti darab valamivel előbb, melyet Dzsem, az itáliai udvarokban otthonosan mozgó önjelölt szultán – aki a források szerint valójában sosem járt Budán, de váltott leveleket Mátyással – akár Beatrixnak is ajándékozhatott volna.

A másik a nyelv volt. Mátyás reneszánsz udvarában legalább annyira (ha nem inkább) használatos volt a latin, az olasz és a német, mint a magyar, és a 15. századi magyar nyelv még annál is jobban különbözött a mostanitól, mint ahogy a könyvben bemutatom. Más volt a ragok, az igeidők rendszere, és tényleg nem használtak, például, határozott névelőket. Mivel nem akartam az olvasásélményt, a közös nyomozás izgalmát állandóan fordításokkal és félreértésekkel megzavarni, még azoknak a szereplőknek is megelőlegeztem a magyar nyelv ismeretét, akik (például Frangepán Bernát, Modrus ura) valószínűleg a köszönésen és a lakomákon kötelező „egészségedré”-n kívül semmit sem tudtak nyelvünkön.

A kezdeti nehézségek után egyre nagyobb élvezettel írtam a történetet, kalandoztam Bettinával, Kendével és Martinnal ide-oda Budavárán. Remek volt megütközni a furcsának ható dolgokon, elgondolkodni a politika és a történelem alapkérdésein (illetve olyan prózai dolgokon, hogy hány órán át világít egy fáklya, vagy hogy reggelizhet-e az ember a középkorban).

Szerettem, hogy reneszánsz szereplőim ugyanolyan szellemesek, esendőek és pletykásak (tényleg, tudtátok, hogy Beatrix királyné Mátyás előtti szerelme titokzatos baleset áldozata lett?), mint a mai emberek, és hogy ők is nagyon hasonló kérdésekkel szembesültek, mint mi a 21. században.

Győzödjetek meg róla a könyvben, olvassátok el A királyné violája című könyvet!