Te tényleg a Pagonyban dolgozol?
Ezen a héten Szollár Vera, a Pagony PR-osának köszöntőjét olvashatod. Tudd meg, hogy lett egy „nyakig agyagos” interjúból közel 20 éves „pagonyos”-ság, és pillants bele a Kiadó legfiatalabb éveibe!
Te tényleg a Pagonyban dolgozol?
Ha bárki ezt kérdezi tőlem elkerekedett szemekkel, akkor igazából bele sem gondolok, hogy milyen lehet ez kívülről nézve. Nehéz úgy gondolnom rá, mint egy sima munkahelyre, mert nekem sokkal inkább egy életszakasz – vagy inkább több életszakasz egyszerre.
Közel húsz éve vagyok „pagonyos”. Egy kerámiaműhelyből, nyakig agyagosan estem be egy interjúra a régi József körúti Pagony-irodába. Berg Judit szólt, hogy lenne egy lehetőség – a lányaink osztálytársak voltak és legjobb barátnők –, én pedig szinte észre sem vettem, és már másnap pagonyos lettem! Bölcsészként nagyjából mindenféle szerepben kipróbáltam magam. Kezdetben adminisztrációval foglalkoztam, megismertem, hogy működik a kiadó, egy (!) könyvesbolt, aztán egyre több mindenbe belekóstoltam, és közben folyamatosan formáltuk egymást. Ott voltam a blog indulásánál, amikor még csak heti egy hírlevelet küldtem csütörtök reggelente, írtam számtalan ajánlót, cikket, készítettem interjúkat, marketingeltem könyveket. Most PR-osként azon vagyok, hogy a Pagony könyvei, játékai és programjai minél több emberhez eljussanak – a sajtótól és a szakmától egészen a szülőkig, emellett két podcastot is szerkesztek. Sokat változott a Pagony azóta. Amikor kezdtem, még csak hatan dolgoztunk az irodában – ma már ez szinte hihetetlen, csak a marketing-csapatban többen vagyunk! Egy dolog viszont végig ugyanaz maradt: unatkozni egyszer sem volt időm.
Közben pedig felnőtt a 3B, azaz a gyerekeim – igazán pagonyosan, Ruminivel, Máté Angi Volt egyszer egyével, Imbusz mesterrel, a gyerekszoba nálunk egy kis Pagony oázis volt!
A 2000-es évek elején a Pagony valami egészen újat jelentett: egy olyan helyet, ahol komolyan vették a gyerekirodalmat és magukat a gyerekeket is. Ahol lehetett és lehet most is kísérletezni, új hangokat, irányokat keresni, furcsa, merész ötleteket bedobni egy-egy értekezleten. És ez azóta sem változott. Nekem a Pagony ma is egy kreatív, lelkes közeg, ahol az ember szárnyalhat, ahol a legvadabb ötletekre sem legyintenek, hanem továbbgondoljuk őket.
De itt nemcsak könyvek, hanem barátságok és hosszútávú szakmai kapcsolatok is születnek, amik az évek során egy erős, megtartó közösséget jelentenek.
És ha a legkedvesebb Pagony-könyvemet kérdezik, akkor egyértelmű: Csoda és Kósza!
Czigány Zoltán 2006-ban indult sorozatában minden ott van, amit a legjobban szeretek a kortárs gyerekirodalomban. Egyszerre viccesek és bölcsek, játékosak és filozofikusan mélyek, ráadásul Baranyai (b) András zseniális rajzai olyan laza természetességgel és szeretettel keltik életre ezt a világot, hogy legszívesebben rögtön én is Csoda és Kósza mellé szegődnék egy-egy kalandra!
Szerettem felolvasni a gyerekeimnek a sárga-kék-zöld köteteikből, szinte az összes barátunknak ajándékoztunk belőlük, és nosztalgiával lapozok csak úgy bele még ma is. És elmondani nem tudom, hányszor hallgattuk a dupla CD-t (kinek van még ilyen?) Scherer Péter előadásában: a gödöllői tanya, Sajó bácsi és Sajó néni, a rengeteg vicces sztori és persze a zárónyihogás – így kerek egész. Szomorú, hogy Zoli halálával lezárult a sorozat története. Talán az utolsó e-mailes interjút még én készítettem vele a Pagony oldalára, ezért is különösen fontos nekem ez a mára már ikonikus sorozat.
25 év – hihetetlen belegondolni, hány gyerek nőtt fel Pagony-könyveken, velünk, velem. Sokan közülük ma már maguk is szülők. Azt kívánom, hogy egyszer majd ne csak az unokáim, hanem a dédunokáim is Pagony-könyveket olvasgassanak reggel-délben-este!
És persze legyen köztük Csoda és Kósza is. Nyi-ha-Ha-Ha. BRRR! Nyi-ha.
