Csókolom a kezét, Kicsinéni, üdv, Kicsibácsi, szevasz, Imikém!

És mivel úgy illendő, ha annak a bemutatásával kezdem, akivel még nem találkoztunk, engedjétek meg, hogy mielőtt Kicsibácsi, Kicsinéni és Imikém nyakába borulnánk, bemutassam nektek Smorc Angélát!

Smorc Angéla nem akar legóba lépni

Ez a történet minden szülő rémálmát ölti szavakba, és meséli el egy láncmese logikájával: mi a teendő akkor, ha egyszer kivételesen szeretnénk elkerülni azt a rendkívül zavarba ejtő helyzetet, amikor az esti lámpaoltás után belelépünk egy kósza legókockába és egyszerre próbáljuk visszatartani a könnyeinket és az ajkunkra toluló szitkozódást.

A Pikler Éva ötletes és karakteres rajzaival illusztrált könyv ennél hétköznapiabban nem is kezdődhetne: Mátrainé Smorc Angéla megkéri kisfiát, Lalit, hogy szedje össze a földön heverő játékait, aki viszont csak játszik tovább. A felbőszült anyuka a családfő segítségét kéri a logisztikai csomó kibogozásában, ám ő addig nem hajlandó tenni az

ügy érdekében, amíg Ignacio csodacsatár be nem lövi a tizenegyest…
… aki viszont előbb szeretné, ha az anyukája megígérné neki, hogy süt neki pocokhalat…
… de sajnos üres a fagyasztó, így Estefania néni, Ignacio anyukája kénytelen elmenni a halárudába, ahol azonban…

Na, szóval értitek. A mese tizenegynéhány új szereplő, helyszín és probléma bevonásával érkezik el a tetőpontra, amikor is azzal, hogy Tokagerniczy tábornok felemel a földről egy legókockát, és beleteszi egy nejlonszatyorba, lehetővé válik, hogy a holdbéli retkek elengedjék őt, ami a tűzszünet előfeltétele volt, amitől viszont Jevgenyij beszerezheti a pecséttintát, ami ahhoz kell, hogy… mindegy, a lényeg, hogy ez mind-mind szükséges, de nem elégséges feltétele volt annak, hogy Estefania néni megsüsse végül azt a nyamvadt pocokhalat, ami persze elengedhetetlen volt ahhoz,

hogy Lala összeszedje a játékait.

Azt nem árulom el, hogy ez végül megtörténik-e, azt viszont igen, hogy a Lego nemrég előrukkolt egy jó vastagon bélelt papuccsal, hogy elejét vegye a Smorc Angéláékon kívül még több millió családot érintő konfliktusoknak.

Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) visszatér (bár el sem ment)

„Volt egyszer egy könyv, abban egy öreg dió, a dióban pedig ott lakott Kicsinéni, Kicsibácsi, na meg Imikém, a felhúzhatós bádognyúl: a madaruk. Történt is velük mindenféle, e mindenféléket én meg beleírtam abba a könyvbe. Ott voltak mind együtt: ők és a kalandjaik. Én meg úgy gondoltam, hogy rendben, akkor hát megírtam róluk mindazt, amit lehet. De ők nem így gondolták. Tettek-vettek tovább, kóboroltak ismét a világban, miközben fél szemmel meg engem figyeltek, hogy mit csinálok. Mit csinálhattam volna: időről időre nekiláttam, és megírtam, hogy újabban épp mi történt velük. Míg végül most megint itt van egy könyv, a könyvben ismét az öreg dió, a dióban pedig Kicsinéni, Kicsibácsi és Imikém, a felhúzhatós bádognyúl.”

Így kezdődik a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) folytatása, és az új könyvben valóban azt kapjuk, amit az előszó ígér: ugyanolyan megmosolyogtató, derűs, bevackolódásra és kakaózásra késztető, s kissé képtelen meséket, mint az előző könyvben. Milyen jól tette Dániel András, hogy továbbra is szorgosan gyűjtögette Kicsibácsiék történeteit!

Kicsibácsiról és Kicsinéniről – és persze Imikémről – egyszer már áradoztam röpke hatezer karakterben, úgyhogy nem is ismételném magam, hiszen az összes olyan elem, amitől annyira humoros és önmagát falató és szeretnivaló és ötletgazdag és meghitt volt az első könyv, szerepel az új részben is. Kicsibácsiék történeteinek nagy része ugyanúgy az apró házaspár hétköznapjait meséli el, illetve hát ők mesélik el kávézgatás, sültkrumpli-csipegetés vagy keresztrejtvény-fejtegetés közben, hogy mi minden történt velük egy, tíz vagy ki tudja, hány éve. Olvashatunk történeteket Kicsibácsi fel-nem-találmányairól, Kicsinéni bevásárlásairól, Imikém egyszerű és kevésbé egyszerű gondolatairól. Megtudhatjuk, mi a forgatókönyv akkor, ha Kicsibácsi és Imikém repedést gyűjteni indulnak; hogy milyen elképesztően lassan beszél Valamilyen Gyula, a szomszéd; vagy hogy mi a teendő akkor, ha Kicsinéni meghallja a prézli szót.

Az új mesékben ugyanúgy megtaláljuk a különleges nyelvi játékokat, a képtelen kifejezéseket (runyon, brefönd, vagy, teszem azt, kvakorkumoponir), mint az előzőben, és a mesék zárómondatai is ugyanúgy telitalálatok minden történet után, ahogy azt megszokhattuk. Főleg a legutolsóé, de nem mivel nem szeretnék nagyot szpojlerezni, álljon itt egy másik: „– Sajnos elég recsegősen jön be középhullámon – teszi hozzá sajnálkozva Kicsibácsi, miközben bekapcsolja a rádiót. Azután ülnek ott ketten a délutáni fényben, és hallgatják, mint csúszik ropogva sziklamedrében a lassú északi jég.”

Annyi minden van, amitől Kicsibácsiék története ennyire brilliáns lesz – a precízen kidolgozott, szerethető karakterek, a derűs, néhol fanyar humor, a nyelvi huncutságok, az utánozhatatlan meghittség –, hogy irtó nehéz szavakba önteni, miért van az, hogy a mai napig olvasgatom a történeteiket elalvás előtt. Azt hiszem, nem az az abszurd, derűs és otthonos világ az, amitől olyan jó kézbe venni a könyvet, hanem az a hanyag elegancia és könnyedség, ahogy a szerző elénk tárja ezt a szerethetően bizarr világot, erőlködés nélkül, egyedülálló humorral, időzítéssel és a rajzok és a szöveg tökéletes harmóniájával.

Sajnos ahhoz, hogy százszázalékosan átjöjjön, mitől ennyire zseniális a könyv, kénytelen leszel elolvasni elejétől a végéig, de – ahogy Kicsinéni is megmondta –, ennél nagyobb bajunk sose legyen.