"Ez egy olyan terep, ahol szabadon őrültködhetünk"

Interjú az idei Aranyvackor-pályázat győztes párosával

"Ifjúsági regény (képeskönyv) a hétköznap hatalmáról, és a megszokás lehetetlenségéről. Lebénuló lábbal hogyan lehet új életet kezdeni? Vagy a régit folytatni? Mert létezik talán egy hely, ahol a család még utoljára felléphet együtt, megjavítva a teljesen elromlott hétköznapokat. Az iszákos nagymamából kötéltáncos, a rég elhunyt nagypapából a porondmester zsebórája lesz...
Mindenki kap egy utolsó esélyt, hátha sikerül, ami a mostban lehetetlen és egyre lehetetlenebb." – Interjú Szabó Imola Juliannával és Metzing Eszterrel, az idei Aranyvackor-pályázat első helyezettjeivel.


I. helyezett: Szabó Imola Julianna – Metzing Eszter: Júlia, a bársonynyúl

– Hogy érzitek most magatokat? Pont ott álltam mellettetek, amikor bemondták a neveteket, eléggé meglepettnek tűntetek.

Imola: – Még nem nagyon fogtuk fel…

Eszter: – Én egész testemben remegtem… Még az is eszembe jutott, hogy egyetlen éles kép sem lesz rólunk.

Imola: – Izgultunk, nem mertünk semmire sem gondolni. Nem először próbáltam a Vackort, ez volt a harmadik, bár ennél a témánál éreztem, hogy ez az én terepem, nagyon otthonos és szerethető volt, így tudtam rá készülni.

– Hogy jött az ötlet a témához? Hogyan találtatok egymásra?

Imola: – Eszter keresett meg.

Eszter: – Fogalmam nem volt az egészről… Az egyik szaktársam mondta – ez most viccesen hangzik –, hogy van valaki, akinek ő írt, de nem jött össze a közös munka, és hogy próbáljam meg én is, mert miért ne. Ez a valaki volt Imola. Lecsekkoltam őt, és első pillanattól kezdve szimpatizáltam az egész lényével és munkásságával... úgyhogy nagy reményekkel megfogalmaztam neki egy kis levélkét, hogy mit szólna, ha együtt dolgoznánk. Ő pedig válaszolt, hogy hát nem tudja…

Imola: – Igen, mert egy másik pályázatra is készültem, ami miatt nem voltam benne biztos, hogy belefér-e az időmbe. Kértem Esztert, hogy küldjön át valamit, amit ő csinált. A Júlia, a bársonynyúl akkor még egy félkész ötlet volt, de amikor megláttam Eszter rajzait, rögtön tudtam, hogy ez egy sorsszerű egymásra találás. Továbbírtam a szöveget, és elkezdtünk együtt dolgozni.

Eszter: – Elképesztően fellelkesültem Imola igenjétől. Nem tudtam felfogni… Már azt se. (nevet) Elolvastam azt a zseniális szöveget, csodálatos alapanyagnak bizonyult. Megjelent az egész a fejemben, nem lehetett vele betelni, rengetegszer elolvastam… A családomnak fejből idéztem belőle, és mindenki csak nevetett, mert baromi poén az egész, nagyon jó szövegek vannak benne. Azt imádom benne, hogy egyszerre humoros és komoly az egész.

Imola: – Nagyon hasonlóak vagyunk. Eszter is ugyanolyan maximalista, mint én, sőt. Iszonyatosan jó terveket csinált, és folyton csak azt mondogatta, hogy még dolgoznia kell rajta... Én meg nem értettem, hogy mit lehet még csiszolni ezen. A bogarakat háromszor rajzolta újra! Hihetetlen a hozzáállása, én pedig ugyanezt csináltam a szöveggel. “Valami ilyesmi lesz, de még azért dolgozom rajta.” Nagyon egymásra találtunk ebben, és nagyon jól ki is egészítjük egymást. Nekem vannak vízióim, de nem tudnám megrajzolni őket, úgyhogy megírom, Eszter pedig nagyon jól ráérez, mi a lényeg. Hihetetlen élmény volt látni, hogy ennyire fiatalon ilyen érzékenyen nyúl hozzá a témához. Hihetetlenül jó érzés, hogy érti, hogy mit szeretnék. Mindig nagy szerencse az életben, amikor így rátalál valakire.

Eszter: – Tényleg nehéz szavakba önteni. Ez nagyon giccsesen hangzik, de én azóta is csak pislogok és kapkodom a fejem, hogy úristen, megismerhettem Imolát. Úgy érzem, megfogtam vele az Isten lábát. (nevetnek)

– Mi lenne a Júlia, a bársonynyúl üzenete, célja? Hova futna ki a történet?

Imola: – Inkább csak szándékaink vannak, nem akarjuk megkötni. Ez a Júlia, a bársonynyúl nekünk egy olyan terep, ahol - ahogy Lovász Andi is mondta - szabadon őrültködhetünk. Ahol elhagyhatjuk a komfortzónánkat, ahol azt csinálunk, amit csak szeretnénk. Azért is lepődtünk meg ennyire a díjon, mert eredetileg nem akartunk semmi mást, csak valami nívósat alkotni. Valamit, ami felnőttebb vonalú, de mégiscsak egy játékos tipográfiájú képeskönyv. Csak az volt a célunk, hogy megcsináljuk olyanra, hogy azt érezzük, hogy maximálisan odatettük magunkat… És ehhez képest az, hogy ez át is jött azoknak, akik olvasták, ez egy nagyon eufórikus érzés. Sokszor van olyan, hogy az ember odateszi magát, de másoknak nem jön át, hogy mit szeretett volna, és csak eltűnik minden. Rengeteget tervezgettük a könyvet, dolgoztunk vele, elképesztően sok munka van benne, és meg is érkezett a történet a túloldalra.

– Melyik karakter áll hozzátok a legközelebb?

Eszter: – Én az egész mesét egy nagy egészként kezelem, ettől lesz ilyen... ropogós. Mindenki olyan életszerű, például tényleg ilyen az egyik barátom nagymamája. És van egy Lajos nevű nőstény macska is az utcánkban.

Imola: – Én például Ómamát láttam a Duna-parton. Ott szoktam kutyát sétáltatni, és tudod, vannak ezek a szuperjachtok és TÉNYLEG van minigolf is rajtuk. És egyszer csak konkrétan megláttam Ómamát, ahogy egy rézresült csávóval tolja a minigolfot és koktéloznak. Én meg azt gondoltam, miért ne írhatnék róla. Elkezdtem élvezni ezt a szabadságot, ahogy a karakterek formálják a történetet. Ómamának tehát van valahol egy létező mása, aki visszahajózott… ki tudja, hova.

Fotók: Szöllősi Mátyás

Kapcsolódó cikkek