„Megkérdeztem, mit álmodjak”
Vadadi Adrienn most megjelent új könyvének címe - és egyik főszereplője is - Matricás Laci. A kötet a kezdő olvasóknak szóló Most én olvasok! sorozatban jelent meg, mely egy szisztematikusan felépített, pedagógusi szakértelemmel összeállított sorozat, amelyben a Pagony legkiválóbb szerzői mind négy könyvet írnak, négy különböző nehézségi szinten. A Matricás Laci Adrienn első ilyen könyve a legfiatalabb, betűkkel éppen ismerkedő olvasóknak szól. De hogyan ismerkedett meg a szerző a betűkkel gyerekkorában? Az interjúból kiderül...
- Milyen emlékeid vannak gyerekkorodból a könyvekkel kapcsolatban?
- Amikor kicsi voltam, apukám sosem mesélt könyvből, mindig kitalált történeteket mondott nekem két katicáról, akik persze mi voltunk. Anyu azt mondja, ő minden este olvasott mesét, de sajnos nem emlékszem egyikre sem. Csak arra, hogy nagyon nehezen tudtam elszakadni tőle, miután kiment a szobából, kétpercenként visszahívogattam valami ürüggyel. Szomjas vagyok, félek, melegem van… volt, hogy még azt is megkérdeztem, mit álmodjak.
- Hogyan tanultál meg te olvasni?
- Hát karácsonyra már írtam, olvastam, mint minden más elsős az országban. De valószínűleg nekem túl gyors volt ez a tempó, mert nagyon utáltam olvasni. Nem is értettem, mit olvasok, csak fűztem össze a szótagokat, robot módjára, hogy megfeleljek az elvárásnak. Ezért sosem vettem a kezembe magamtól könyvet, pedig jó példa volt előttem, apukám minden nap, ahogy hazaért a munkából, lefeküdt az ágyba és vacsoráig olvasott. A barátnőim is mind az egyik könyvet olvasták a másik után. Anyu mindig próbálkozott, hogy olvasó gyereket neveljen belőlem, egyik könyvet a másik után adta a kezembe, de nem nagy sikerrel. Talán nem voltak nekem valók azok a könyvek. Nem a témájuk miatt, hanem mert mind túl hosszú volt, csupa apró betűvel és csak három-négy oldalanként egy-egy pici képpel. Rémisztő volt az én olvasástudásommal a kezemben tartanom őket! Nem is olyan rég újra a kezembe kerültek ezek a könyvek. Az egyikben az ötödik oldalon van a könyvjelző, a másikban a hetediken… hát, addig jutottam.
- Mi volt az első könyv, amit elolvastál?
- A két Lotti úgy kilenc-tíz éves koromban. Iszonyú nehéz volt olvasni, mert pici betűkkel volt írva és sárgák voltak a lapjai, ráadásul végeláthatatlannak tűnt, de valahogy mégis átrágtam magam rajta. És ha már egyszer sikerült, nekivágtam másodszorra, majd harmadszorra is. Egyre jobban ment az olvasás, így egyre nagyobb volt a sikerélmény is. Ennek ellenére sokáig nem mertem másik könyvnek nekivágni. Tizenhét éves koromig nem lett belőlem rendszeresen olvasó, csak ímmel-ámmal vettem a kezembe könyveket, de akkor A gyűrűk ura megtörte a jeget.
- A gyerekeid kapcsán milyen változást látsz, ők szerinted könnyebben, nehezebben tanulnak meg olvasni? Miért könnyebb vagy nehezebb nekik, miben más a helyzetük most?
- Még csak a nagylányom tud olvasni, a kicsi csak szeptemberben kezdi az iskolát. A nagylányom Waldorf iskolába járt (a kicsi is oda fog), ahol nem sürgetik az olvasástanulást. Nem csak a padban ülve ismerkednek a betűkkel, hanem egész testükkel megélik azokat. Ott a mesékből bújnak ki a betűk. Emlékszem, ahogy Meriéknek a libapásztor lány fésűje hozta el az „F” betűt a gyerekekhez. Mielőtt aztán beleírnák a füzetbe, lejárják a betűk formáit, majd lerajzolják a levegőbe az egész karukkal, alkarjukkal, csuklójukkal, ujjukkal, majd a másik karjukkal ugyanígy, végül a lábaikkal is, mígnem a megtanulandó betű formája átjárja az egész testüket, lényüket. Ehhez a folyamathoz sok idő kell. Így a gyerekek karácsonyra nem fognak olvasni, mint mi, és az sem baj, ha folyékonyan majd csak második végén megy majd, de cserébe biztos, hogy a barátaik lesznek a betűk és a könyvek. 
A nagylányomnak tizenhárom éves koráig minden este olvastam, pedig akkor már évek óta ő is olvasott. Mégis, azok az együtt töltött idők és azok a történetek mind a részünkké váltak. Ha ma áthallatszik a szobájába, hogy a kicsinek egy-egy régi mesét olvasok, elöntik az emlékek, és átjön ő is hozzánk. Mellénk bújik, és akkor összeérnek az évek, mintha a múlt most lenne, a most pedig valahol a múltban.
- Mit javasolsz, egy kezdő szülő hogyan álljon hozzá az éppen most olvasni tanuló gyerekéhez, hogyan segíthetjük őket otthon?
- Szerintem a legjobb észrevétlenül rávenni a gyerekeket az olvasásra. Mondjuk az első fejezetet még te olvasod, aztán a következőt már együtt nézitek meg, és aztán te otthagyod az ágya mellett, és arra ébredsz, hogy a harmadik fejezettel már egyedül küzd - mert érdekli, mi fog történni, vagy mert szeretne újra nagyot nevetni. Persze, ha nem megy ilyen egyszerűen, akkor is megéri küzdeni... A türelem fontos. Van olyan gyerek, aki az első ilyen könyvnél rákap a dolog ízére, és van, akinél éveket kell várni.
- Mitől jó szerinted egy kezdőknek való könyv?
- A legfontosabb, hogy ne ijessze el a gyerekeket az olvasástól. Legyen benne sok kép, legyenek benne egyszerű, rövid mondatok, de emellett legalább olyan fontos, hogy a történet legyen vicces, izgalmas, olyan, ami érdekli, megmozgatja azt a korosztályt, akiknek szól. Legyen igazi mesekönyv, csak éppen könnyebben olvasható, befogadható.
- Milyen könyvet NE adjunk egy kezdő olvasónak? 
A Most én olvasok! sorozat első szintjének néhány könyve
- Hát olyat, ami elijeszti. Mert ha egyszer már rossz élménye volt, utána sokkal nehezebb lesz másodszor is próbálkozni, pláne sikeresen. Persze nem lehetetlen, de mégis. Az első találkozás nagyon fontos. Szóval ne legyen bonyolult, sok-sok szöveggel, kusza mondatokkal és persze kusza történettel...
