Napló-képregény-csoda

Kamaszkritika a Lídia sorozatról

2017. július 10.Pagony

cimkék: TilosAzÁ kamaszkritika

A leghálásabb szerep talán, amit egy ilyen könyvhöz kezdő író magára ölthet, egy tizenéves diák alakja. Ugyanis ebben a korban napi szinten temérdek új impulzus éri az embert, amire (akármennyire tagadtam én is akkoriban, hogy túlzó módon reagálnék) igenis szélsőségesen hajlamosak reagálni a fiatalok. Adott tehát a sokszínű téma, az életkorból fakadó változékonyság a karakterfejlődéshez, így Gévai Csillának már csak saját egyediségét, illetve a főhőse egyéniségét kellett hozzátennie, hogy megszülethessen a Lídia, 16, majd a Lídia, 17.


"Olyan könnyű azt gondolni, hogy azoknak az embereknek, akik fontosak nekünk, valahogy felfüggesztődik az életük, ha nem vagyunk a közelükben. Hogy valójában csak akkor kelnek életre, amikor velünk vannak, és igazából nem léteznek nélkülünk."* Ezzel az idézettel tudnám jellemezni, milyen érzés számomra egy naplóregény olvasása. Van, aki közben találgat, spekulál, hogy mi történhetett két leírt bejegyzés között, azokban a sorokban, amiket nem olvashatunk. Én azonban a töredékességük miatt szeretem úgy felfogni ezeket a regényeket, mintha a főszereplőnek a fejezetek közt "felfüggesztődne az élete". Hiszen valamiért a szerző épp ezt a néhány jelenetet látta fontosnak megjeleníteni az eseménysorból, ahogy a naplónkba is a leglényegesebb mozzanatokat írjuk le.


Mindkét kötet szerkesztése miatt olvasásuk közben az az érzés kerített hatalmába, hogy gyorsul az idő, míg peregnek az események. Ugyanis két naplóbejgyzés közt eleinte csak napok, később már hetek teltek el. Amellett pedig, hogy a könyvekben lévő betűk bekezdésekké, történetekké és lassan egy​ épp kibontakozó életté állnak össze, mintha csakugyan Lídia naplójáról volna szó, különböző (néha egészen különös-különleges) illusztrációk is tarkítják az eseményláncok leírását. Ami igazán nem meglepő, ha tudjuk (ezzel nem árulok el nagy titkot): a főszereplő (egyik) terve, hogy "menő képregényrajzoló" váljék belőle.


Ha pedig mindez nem volna elég, még tovább színesíti a lapokat egy-egy széljegyzet, margóra firkantott vers és a tény, hogy minden fejezetnek, azaz napnak címe van. Például (több épp akkori évszakhoz, hőmérséklethez kapcsolódó után) a következő: "november 6. hétfő, Nem figyeltem az időjárást, nem kizárt, hogy ma ő figyelt engem!" Ilyen gyermeki bájjal és mégis valahogy többet mondó gondolatokkal van tele a regény. Ebből​ a szempontból olyan, mint az általam annyira kedvelt svéd gyerekversek. (Sokat idéztem már, nem fogom most még Siv Widerberget is, de ha érdekel, olvasd el mondjuk a Szerelem című versét.)


Két szálon fut a cselekmény, mondhatni. Az egyik az egymást követő események sorozata, Lídia jelenje, a másik pedig az a különböző idősíkokra ugráló retrospekció, ami ezek mellett beférkőzik a lány​ gondolatai közé. Boldog pillanatok, tragédiák, önfeledt szerelem, álmok, temetés és elvesztett remények. Ezek csak címszavak, de az írónő által mögéjük felépített jelenetek valódi, életszagú momentumok. A szereplők pedig mind szépen ki vannak dolgozva. Akik csak egy pár bejegyzés erejéig jelennek meg, azoknak is történetük van. De nem szeretnék egyet sem említeni közülük, hiszen mind alakítják Lídia személyiségét, úgy teljes a történet, ha a könyv lapjain találkozik velük először az olvasó.


Mégis megcáfolom saját magam egyetlen bekezdéssel később: Vendelről írnék egyetlen idézet erejéig. Ő az egyik legmeghatározóbb mellékszereplője a történetnek (ezért nem is lesz olyan sok az a néhány mondat, amit most megtudsz róla). A fiú újonnan érkezett a színjátszócsoportba, aminek Lídia már évek óta tagja, és ketten azt a feladatot kapták az első próbán, adjanak elő egy jelenetet, amiben a fiú szakít a lánnyal:

"Felmentünk a színpadra. Elhangzott, hogy tessék. Üres volt a fejem. Letérdepeltünk egymással szemben. Hallgattunk. Elképesztő sokáig. És mindenki más is hallgatott a teremben. Minket hallgattak, ahogy hallgattunk. Aztán nagyon lassan Vendel megérintette a vállamat, mosolygott, és halkan megszólalt:
Vendel: Én pap akarok lenni. A múltkori beszélgetésünk után rádöbbentem, hogy sosem akartam mást! Köszönöm!
Én: (Döbbenten nézek a szemébe, nagyon-nagyon hosszan, majd elkezdenek potyogni a könnyeim) Ez most azt jelenti?
Vendel: Azt."

És még azon felül, hogy egy rendkívül kedves történetről és szépen felépített, szereplőkkel és jelenetekkel operáló regényéről van szó, élvezni fogja az is, aki a mélyebb és filozófkusabb rétegeket szereti. Hiszen, ha megválaszolni nem is tudja őket, Lídia rengeteget gondolkozik az élet célját, vallást és emberi indítékokat érintő kérdéseken. Ezekhez hasonlókon: "Az iskola valósága, az az igazi valóság? Ahogy unottan állok a sorban a büfénél? Vagy az a valóság, amit a híradóban esténként leadnak? (...) Normális, hogy tudomásom van róla, hogy egy száguldó bolygón élek hétmilliárd fajtársammal együtt valahol egy táguló, netán szűkülő, netántán táguló-szűkülő univerzumban?"

Az eddig két kötetes sorozat utolsó rétege pedig az a misztikum, ami már az elején is jelen van, de igazán csak a második részben érezni, hogy átszövi az eseményeket. Van ebben jó adag gyermeki fantázia, némi időutazás és furcsa mód megmozduló kínai mandalák. Ez viszont kicsit az összes többi eseménynek is elveszi az élét. Sokkal inkább elmosódik miatta a határ valóság és képzelet között.

A konklúzióm tehát az, hogy valaki, mindenki és bárki, aki kezébe veszi és olvasni kezdi ezeket a regényeket, találni fog bennük olyat, ami közel áll hozzá, ha pedig szerencséje van, sok aprósággal tud benne azonosulni. Remélem, a Lídia, 18 megjelenése is már csak idő kérdése!

Cseh Noémi Angéla írása

*Cat Clarke: Össze​kuszálva