Sétagalopp kontra gátfutás

Révész Emesével beszélgettünk új könyvéről és a diszlexiáról

cimkék: #interjú

"Képzeld el felnőttként, hogy embereknek nap mint nap olyan munkahelyre kell bemenniük, ahol újra és újra alul teljesítenek. Ez mélyen aláássa az önbecsülésüket, akkor is butának érzik magukat, ha ezt senki sem szegezi nekik közvetlenül." - így érez Simi is, Révész Emese könyvének diszlexiás főszereplője. A könyv szerzőjével beszélgettünk.

 

  • - Ez az első mesekönyved, mi késztetett a megírására?

- Úgy éreztem, van olyan mondandóm, ami másokat is érdekelhet, hogy a mi példánk másoknak hasznos lehet. Számos iskolánk során sok gyerek és szülő történetével találkoztam. Valamennyi kész regény. Sok gyerek egész életre szólóan sérül, ha a nevelői nem megfelelő empátiával közelítenek hozzá. Simi történetével szerettem volna megmutatni, hogy nincsenek egyedül. Talán lesznek, akik az eddigi enyhe gyanújuk után most határozzák el magukat komolyabb kivizsgálásra. A fővárosban jól működik a nevelési tanácsadók, pedagógiai fejlesztők hálózata, de nem vagyok benne biztos, hogy a centrumtól távol eső kis településeken is adott ez a szakmai támogatás. De legfőképp azt szerettem volna megmutatni, hogy a diszlexia nem tragédia, ami egy életre megbélyegzi a gyerekünket. Kihívás, amivel jó adag szeretet és támogatás segítségével meg lehet birkózni, hogy végül a diszlexiás gyerek is szerencsésebb társaihoz hasonlóan, boldog és teljes életet éljen.

A Simi és a rendetlen betűket ITT tudod megrendelni.

  • - A diszlexia nagyon finoman, a hétköznapi események szálai közé szőve jelenik meg a könyvben. Miért ezt a megoldást választottad?

  • - A diszlexia gyanúja, felismerése és diagnózisa hosszú folyamat eredménye, amely lassan, sok apró jel alapján rajzolódik ki a szülő és a gyerek előtt. Tehát nem egyik pillanatról a másikra megszülető "határozat". Az én fiamnál már öt éves kora körül érzékelhető volt, hogy bizonyos területeken másképp működik, mint a kortársai, óvodás kora óta járt különféle fejlesztésekre (mozgás, finom motorika), de az iskola kezdésekor csak tanulási nehézséget állapítottak meg. A tanulási zavar és a diszlexia-diszgráfia csak 3. osztályban került meghatározásra. Visszanézve nagyon sok olyan apró hétköznapi jel volt, ami erre utalt, az hogy nem szeret mászókázni, az, hogy későn tanult meg cipőfűzőt kötni. Ebben a történetben épp a felismerés, ráébredés folyamatát szerettem volna feltárni, ezért szerettem volna olyan szituációkat bemutatni, amivel nagyon sok Simihez hasonló gyereknek meg kell küzdenie.

Metzing Eszter rajzai

- Simi szülei a könyvben példamutatóan reagálnak, amikor kiderül, hogy kisfiuk diszlexiás. Végtelen megértéssel, a problémát a helyén kezelve, Simit bátorítva kezelik a helyzetet. Miért így rajzoltad meg ezt a helyzetet?

- Ez a szülői reakció némiképp idealizált. A kisregény felnőtteknek szóló párdarabja szólhatna arról a nehéz útról, amit a másképp működő gyerekek szülei járnak be. Abban lenne helye a kételyeknek, az összeomlásoknak, annak a roppant erőfeszítésnek, amivel egyengetjük a gyerekeink útját. Egyfajta önismereti út ez, amelyben a szülőnek le kell számolnia azzal a vágyképpel, hogy az ő gyereke kiváló tanuló lesz. De ezzel együtt fel kell ismerni azt is, amiben az ehhez hasonló gyerekek kiválóak, és hinnünk kell abban, hogy azon a területen sikereik lesznek majd. Úgy gondolom, hogy a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek szüleinek a legfontosabb feladata, hogy támogassák a gyerekeiket. A történetben szándékosan mutattam fel tehát egy ideális, támogató szülői mintát. Mintegy példaként állítva magunk elé a támogató, önbizalmat erősítő szülői környezetet. Ha senki más nem hisz benne, neked hinned kell a saját gyerekedben. Akkor lesz esélye arra, hogy ő is higgyen magában, és legyen ereje kibontakoztatni meglévő jó képességeit.

- A regényben a diszlexia olyan, mint egy akadály, amit a szereplők - Simi és a szülei -  együtt legyőznek, és csepp kétely sincs bennük, hogy sikerül majd túllépni rajta. Te magad is így látod a diszlexiát?

  • - Ami a többi gyereknek sima sétagalopp, az a diszeseknek gátfutás. Számukra a tanulás egyetlen kudarc-golyó. Minden nap újra és újra átélik, hogy hiába készülnek, hiába igyekeznek, nekik nem mennek úgy a dolgok, mint a többieknek. Rémes érzés lehet. Képzeld el felnőttként, hogy nap mint nap olyan munkahelyre kell bemenned, ahol újra és újra alul teljesítesz. Ez mélyen aláássa az önbecsülésüket, akkor is butának érzik magukat, ha ezt senki sem szegezi nekik közvetlenül. Ráadásul mivel folyamatosan kompenzálnak (a gyengébb képességeiket a jobban működőkkel helyettesítik), nagyon gyorsan elfáradnak, amit szintén értetlenül kezel a normál iskolarendszer. A diszlexia ugyanakkor nem egy egységes állapot, nagyon sokféle árnyalata van, akad, aki idővel kinövi, mások viszont megtanulnak vele élni. Simi történetében szerettem volna jelezni, hogy a diszlexia olyan akadályozottság, ami nem zárja le, csak némiképp behatárolja a gyerek mozgásterét. A diszesek intelligenciája gyakorta nagyon szórt, bizonyos részterületeken elmarad az átlagtól, más területeken viszont magasan az átlag feletti. A történetben említett híres diszesek sora pont azt igazolja, hogy van kitörés a diszlexia csapdájából, ha a gyerek tudja mozgósítani a sajátos képességeiből eredő tartalékait, például a zenei, vizuális tehetségét, kreativitását vagy üzleti képességeit.

    A történetben említett híres diszesek sora...


    - A könyvet Gyarmathy Éva, a diszlexia elismert kutatója lektorálta. Elárulod nekünk, milyen reakciót kaptál tőle a könyvre?    

- Számomra szülőként fontos volt, hogy beleolvassam magam a diszlexia szakirodalmába. Szerettem volna megérteni ennek az állapotnak a működését. Ez a pedagógusokkal való "harc" során is hasznos eszköznek bizonyulhat. Számos írás közül Gyarmathy Éva kötetei jelentették a legnagyobb élményt, aki rendhagyó módon, nagyon empatikusan közelítette meg ezt a helyzetet. Kiindulása az volt, hogy a diszlexia nem betegség, hanem állapot, a tanulási képességek átlagtól eltérő formája. Alternatíva tehát és nem deviancia. Ő azt hangoztatja, hogy nem az oktatási rendszernek kell betörnie a gyerekeket, hanem a rendszernek kell a gyerekekhez igazodnia, amit mi amolyan "oktatási menekültként" mélyen átérzünk. Ezek után igen komoly megerősítést jelentett számomra, amikor az ismeretlenül elküldött kéziratot egyáltalán elolvasta és szakmailag hitelesnek tartotta.

- A kötetben egészen aktuális elemek is vannak, mint pl. Dancsó Péter megemlítése, aki nagy kedvence a YouTube-ozó gyerekeknek. A YouTube most nagyon megy a gyerekek körében, szinte bármilyen tartalomhoz hozzáférhetnek ott. Te mit gondolsz erről, szükség van valamiféle szülői kontrollra akár a YouTube-bal, akár az internetezéssel kapcsolatban? Nálatok ez hogyan tud felelősen működni?

- A tanulási nehézségek elsősorban olvasási-írási nehézséget jelentenek. Erőltetni lehet ugyan, de meg kell értenünk, hogy ezeknek a gyereknek sosem lesz örömforrás a könyvolvasás. Az én fiam számára például a videó-készítés az a terület, amelyben megélheti a sikerélményt. Itt ugyanis nem akadályozott, mint a készségtárgyakban. A számítógép használatát mi keretek között engedjük, közösen lefektetett időkorlátokkal és szabályokkal. A veszélyes tartalmak elkerülésének pedig legjobb eszköze szerintem a beszélgetés. A fiunk sokat mesél nekünk arról, mit néz, igyekszünk mindig meghallgatni, így folyamatosan képben vagyunk abban, hogy mit fogyaszt a netről. Azt hiszem a kölcsönös bizalom és kommunikáció mindennél jobb biztonsági rendszer.

Tedd kosárba ITT a könyvet!

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek