Szépirodalom gyerekeknek?
Ha a felnőtt irodalom háza táján keresgélünk, és nem gyerekeknek szeretnénk könyvet vásárolni, akkor sem mindig egyszerű különbséget tennünk a szépirodalmi regények és a ponyva között. De a gyerekkönyveknél kifejezetten nehéz dolgunk van. Megnéztük legújabb könyvünk, a Vagánybagoly kapcsán, mégis honnan lehet felismerni, ha szépirodalmi kötetet tartunk a kezünkben. Olvass tovább!
A felnőtt szépirodalom esetében annyival máris könnyebb a dolgunk, hogy a legtöbb könyvterjesztő és kiadó figyel arra, hogy a netes vásárlásaink során egyetlen kattintással eljuthassunk a “szépirodalom” címszóhoz tartozó könyvekhez. A gyerekkönyveknél azonban egészen más a helyzet.
Nehezített pályán kell mozognunk, hiszen a gyerekkönyvek világában nem elsődleges szempont, hogy egy mese szépirodalmi igénnyel bírjon. Hiába kattintgatunk a netes oldalak fejlécében, hiába keressük a bolt polcait díszítő feliratok között, ilyen kategóriát nem fogunk találni. A magas irodalmiság nem tartozik azon hívószavak közé, amik először eszünkbe jutnak, mikor könyvet választunk a kicsiknek. Sokkal inkább arra figyelünk, hogy a korosztályuknak megfelelő mennyiségű szöveget tartalmazzon, hogy izgalmas legyen a történet, mellyel a képi világ is összhangban van, és mindezek mellett a gyermekünk ízlésének is megfeleljen. Míg a felnőtt szépirodalomban való eligazodáshoz már a gimnáziumban fontos támpontokat kaphatunk, legyen szó klasszikus vagy kortárs irodalomról, a kisebb gyerekek esetében az iskolai tananyag sem szolgál túl sok segítséggel.
Mégis miről ismerjük meg a szépirodalmi műfajú meséket? Vizsgáljuk meg a kérdést legújabb kötetünk, Bán Zsófia Vagánybagoly és a harmadik Á - avagy mindenki lehet más című könyvének segítségével!
Szerezd be itt a könyvet!
Vagánybagoly egy város melletti erdő közepén látta meg a napvilágot. Vagánybagoly azért vagány, mert mindent tud, mindent lát, és mindenben segít a gyerekeknek, legyen szó focimeccs alatti bíráskodásról, ellopott kincsek felkutatásáról vagy az elkeseredett tanulók megvigasztalásáról. Vagánybagoly és a 3./Á tanulóinak történetei hétköznapi iskolai események, melyekbe a gyerekek nyelvét értő, a gyerekek cinkosává váló bagoly karakterével varázslat is vegyül. A történetvezetés egyszerre reagál a gyerekek körüli valós eseményekre, és játékba hívja a gyermeki fantáziát a meseiség erejével.
Képzeljük el a ponyvákat úgy, mint egy mezőn keresztül vezető kitaposott ösvényt, ami egyetlen irányba, egyetlen célhoz vezet. A magasirodalom ezzel szemben különféle célponthoz vezető turistaösvények szövevénye egy sűrű erdőben. Az ösvények gyakran találkoznak is egymással, majd újra szétválnak. Az első esetben a mű nem sarkallja gondolkodásra az olvasót, a szerző didaktikus, leegyszerűsítő kijelentésekkel irányítja őt a történet tanulságához. A második esetben a mű célja nem az, hogy egyetlen igazság felé tereljen minket, sokkal inkább az, hogy mi magunk találjunk egy számunkra megfelelőt, mégpedig úgy, hogy több lehetséges alternatívát is alaposan körbejárunk.
A ponyva a gyermek érzelmi világára kíván hatni úgy, hogy oppozíciókat állít fel: a világ jóra és rosszra, szépre és csúnyára (stb.) osztható, de ennél mélyebb komplexitás nincs. Ezek az ellentétek pedig érzelmeket hívnak elő, melyek megkövetelik, hogy nekik megfelelően viselkedjünk. Egy mindentudó elbeszélő vagy egy bölcs szereplő kinyilatkoztatásokat tesz, tanulságot von le, mindezt tanító jelleggel, és kizárólag az ellentétes érzelmek talaján mozogva (“rossz, amit tettél, tehát te rossz vagy/te jót cselekedtél, tehát jó vagy”). A ponyva zártabb és merevebb rendszerben mozog a szépirodalomnál, formailag és tartalmilag egyaránt. Elnagyolt, sablonos szereplőket, cselekményvilágot használ, ezzel szemben egy szépirodalmi igényű könyv sokkal komplexebb és szabadabb térben mozog, inkább az olvasó logikai képességeit szólítja meg, és gondolkodásra ösztönöz (ez persze nem zárja ki azt, hogy hasson az érzelmeinkre is). Míg a ponyvában nem keressük a miértre a választ, hanem egyből elkönyveljük a tetteket valamilyennek (hiszen megmondták nekünk, hogy ezt kell tennünk), addig a szépirodalomban muszáj feltennünk ezt a kérdést.
Remek példát találunk erre a Vagánybagolyban, mikor néhány tanuló direkt nem szól az egyik kislánynak, Nemhanemkának, hogy vége a játéknak, mindenki hazamegy, Nemhanemka ezért reménykedve várja őket órákon keresztül egy faágon. Itt le is vonhatjuk a konklúziót: ezek a gyerekek nagyon gonoszak. Nemhanemka azonban elbizonytalanodik a kijelentés igazságában – miután egy alapos fejmosás után a gyerekek jobb belátásra térnek –, hiszen hogy állíthatnánk róluk, hogy gonoszak, ha belátták a hibáikat, és megbánást tanúsítottak? Így ezentúl inkább “huncutoknak” hívja őket.
A Vagánybagoly sosem nyilatkoztat ki egyetemesnek vélt igazságot. A magasirodalomra jellemzően valódi erkölcsi, társadalmi és személyes problémákat vet föl, összefüggésekre mutat rá, és megoldásokhoz is elvezet, mégsem zárja el előttünk az elágazásokat, egyetlen igazság felé terelve minket. Ez különösen fontos, ha olyan problémákat boncolgatunk, mint a homoszexualitás, a nem hagyományos családmodellek, a hajléktalanság, a migráció. A Vagánybagoly nem érveket és ellenérveket sorakoztat fel egy-egy témával kapcsolatban, hanem arra sarkallja az olvasót, hogy saját maga gondolja végig a problémát, és ő maga jusson el egy megfelelő, logikus következtetéshez. Nem azt mondja, hogy a homoszexualitás jó vagy rossz, hanem bemutat egy komplex belső világgal rendelkező szereplőt, akit éppenséggel két anyuka nevel, majd ránk bízza, hogy mit gondolunk róla. Nem arra utasítja az olvasót, hogy adjon/ne adjon pénzt minden hajléktalannak, mert így helyes, hanem felvázol előttünk egy hajléktalan férfit, akinek az jelenti a legtöbbet, mikor a gyerekek a nevén szólítják, és minden pénznél többre értékeli, hogy van kivel ebédelnie.
Tedd kosárba!
Emberi sorsokat vonultat fel előttünk, cselekedeteket és reakciókat vázol fel, melyek arra ösztönöznek, hogy gondoljuk végig a problémát, majd döntsük el, melyik megoldás a helyes számunkra. Nem fél filozofálni a gyerekekkel, hiszen tudja, hogy ha megpróbáljuk elrejteni a gyerekek elől a “felnőtt problémákat”, azzal nem védjük őket, hanem éppenhogy elvesszük tőlük az egyetlen eszközt, amivel védekezni tudnának: a tudást. Valamint arra is rávilágít, hogy ezek a “felnőtt problémák” bizony legalább annyira “gyerek problémák” is, hiszen gyerekként is szembesülnünk kell velük: a gyerekek is látnak hajléktalant, van külföldi osztálytársuk, látnak, ismernek homoszexuális embereket, élnek át megaláztatást, vagy kerülnek szembe hatalmi pozícióban lévő emberrel. A szépirodalom legsajátabb tulajdonsága, hogy gondolatokat ébreszt, nem pedig objektív kijelentéseket tesz.
A szépirodalmi szöveg esetében tehát mind a szöveg felépítése, mind a tartalma arra sarkallja az olvasót, hogy maga alkossa meg a szöveg jelentését. Erre kiváló eszközei vannak: sajátos stílus, egyedi humor, sablonmentes hasonlatok, metaforák, átgondolt jellemrajzok, melyek megfejtése kihívást és örömet jelent a befogadónak, ezáltal mélyebben el is raktározódik benne a tartalom. Mindemellett a gyerekeknek szóló szépirodalom arra is tanít, hogy ne higgy, inkább tudj. Arra, hogy a lehető legjobb eszköz a problémamegoldásra az önálló gondolkodásra való képesség elsajátítása.
Rendeld meg Bán Zsófia meseregényét most kedvezménnyel!
