A bagoly, aki félt a sötétben

Részlet Jill Tomlinson meseregényéből

2012. augusztus 7.

cimkék: olvasósarok

bŐsszel a Pagony kedves olvasói egy új kisgyerekeknek szóló sorozat első kötetét vehetik a kezükbe: Jill Tomlinson első olvasásra szánt mesekönyvei egy-egy kis állatról szólnak, a bagolyról, a macskáról, a gorilláról, aki legkevésbé sem felel meg a fajtája által támasztott kihívásoknak - Hupp, a bagoly például fél a sötétben. Lassan azonban annyi mindent megtud a sötétről, hogy egészen megszereti, és boldogan rikkanthatja, hogy vagyok, aki vagyok. Ahogy a Graffaló vagy a Szutyoksári szerzőpárosa esetében, itt is két külföldi klasszikust szeretnénk bevezetni Magyarországra. Az illusztrációkat a világszerte elismert Anna Laura Cantone készítette - kócos, bumfordi, szeretnivaló rajzok. Olvassátok el a kötet egyik fejezetét!

A SÖTÉTSÉG KEDVES

Amikor az utolsó tűzijáték fénye is elhalványult, Gyöngybagoly úr Hupphoz fordult.

– Nos, fiam – kezdte –, indulok vadászni. Eljössz velem?

b

Hupp a körülöttük lévő sötétségbe nézett. A fényes tűzijáték után most még feketébbnek tűnt.

– Hát... asszem, most nem, papa. Nem látok, csillagok ugrálnak a szemem előtt.

– Értem – dünnyögte a papa. – Ezek szerint egyedül kell mennem – azzal ellibbent a sötétben, mint egy hatalmas éjjeli lepke.

Hupp bánatosan fordult a mamájához.

Tényleg el akartam menni vele. Tényleg szeretném megszeretni a sötétet. De úgy tűnik, nem vagyok rá képes.

– Képes leszel, Hupp. Ebben biztos vagyok.

– Én nem – felelte Hupp.

– De én igen – jelentette ki a mama. – Gyere, pihenj egy kicsit. Fél nappal fent voltál.

Így aztán Hupp éjféli pihenőt tartott. Mire felébredt, a papája is megjött a vacsorával. Hupp egyetlen hatalmas falással eltüntette az ételt.

– Ez finom volt – sóhajtott elégedetten. – Mi volt az?

– Egér – felelte Gyöngybagoly úr.

– Szeretem az egeret – mondta Hupp. – Mi a következő?

– Fogalmam sincs – tárta szét a szárnyát a papa. – Most anyád következik. Meg kell várnod, amíg visszaér.

Hupp mindig éhes volt. A szülei egész éjszaka hordhatták neki az ételt. Mire feljött a nap, olyan fáradtak voltak, hogy csak az alvásra tudtak gondolni.

– Lefekvés, Hupp – parancsolta Gyöngybagoly úr.

– Nem akarok lefeküdni – közölte Hupp. – Nappali bagoly akarok lenni.

Én viszont éjjeli bagoly vagyok – mondta az anyja. – És ha apáddal nem aludhatunk egy kicsit, ma este nem lesz vacsora!

b

Huppnak ez egyáltalán nem tetszett, úgyhogy szépen kihúzta magát, amilyen magasra csak tudta, és megpróbált elaludni.

A fél délelőttöt végigaludta, de egyszer csak kipattantak a szemei, és nem tudott visszaaludni.

Föl-le ugrándozott az ágon, amin szegény szülei pihenni próbáltak. Afél lábon állást gyakorolta, meg a felszállást, meg a leszállást, meg a többi fontos dolgot, amit egy kis bagolynak feltétlenül tudnia kell. Aztán eszébe jutott, hogy a hangját is gyakorolja egy kicsit. Megpróbált igazi, felnőtt-gyöngybaglyosat kiáltani.

– Ííííík – rikoltotta. – Ííííík!

Pontosan olyan hang volt, amilyet a macska hallat, ha véletlenül rálépnek a farkára. Hupp nagyon elégedett volt magával.

Gyöngybagolyné kevésbé. Résnyire nyitotta álmosságtól ragacsos szemét.

– Hupp, drágám – kezdte. – Nem lenne kedved újra leszállni a földre, és még többet megtudni a sötétségről?

– Most? – kérdezte Hupp.

– Most – felelte a mamája.

– Nem akarod meghallgatni a vijjogásomat? Már egész jó!

– Hallottam – bólintott Gyöngybagolyné. – Nézd csak, ott ül egy öreg néni egy összecsukható kerti széken. Bosszantsd..., akarom mondani, menj le hozzá, és kérdezd meg, ő mit gondol a sötétről.

Hupp behunyta a szemét, mély levegőt vett, és elengedte az ágat.

Ez alkalommal nem sikerült időben működésbe hoznia a szárnyait, úgyhogy csak zuhant és zuhant, egyre gyorsabban, míg egy földrengésszerű huppanással megérkezett az öreg hölgy lába elé.

– Te jó ég! – kiáltott az öreg hölgy. – Villámcsapás!

– Ööö, igazából gyöngybagoly vagyok – zihálta a villámcsapás, mikor újra kapott levegőt.

b

– Valóban? – kérdezte az öreg hölgy, miközben a szemüvege fölött tetőtől talpig szemügyre vette Huppot. – Elnézésedet kérem. A szemem már nem olyan, mint régen. Milyen kedves tőled, hogy beugrottál...

– Tulajdonképpen nem kedvességből jöttem – kezdte az igazsághoz híven Hupp. – Kérdezni szeretnék valamit.

– Kérdezni? És vajon mi lenne az? – mérte végig Huppot újra az öreg hölgy.

– A sötétségről szeretném kérdezni. Tetszik tudni, egy kicsit félek tőle, és ez elég kellemetlen egy bagolynak. Elvégre mi éjjeli madarak lennénk.

– Hát ez bizony baj – bólogatott az öreg hölgy. – A répát próbáltál már?

– Mi?

– Nem mi, hanem tessék. Azt kell mondani, hogy tessék, ha nem hallod elsőre. Azt kérdeztem, a répát próbáltál-e? A répa csodákra képes.

– Nem hinném, hogy a baglyoknak való a répa... legalábbis a gyöngybaglyoknak biztos nem.

– Hát ez kár. Mindig is esküdtem rá, hogy a répa erősíti a sötétben látást.

Én látok a sötétben – méltatlankodott Hupp. – Több kilométerre is ellátok.

– Na, ne dicsekedj! Nem szép dolog, ha egy ilyen kisfiú dicsekszik.

Az öreg hölgy egészen előre hajolt, és közelről is megvizsgálta Huppot.

– Mert kisfiú vagy, ugye? Manapság olyan nehéz megmondani. Meg sem lehet különböztetni a fiúkat a lányoktól.

–  Igen – felelte Hupp –, fiúbagoly vagyok, és az apukámmal akarok vadászni menni, de ő mindig éjszaka megy, én pedig félek a sötétben.

– Ez nagyon furcsa – jegyezte meg az öreg hölgy. – Én imádom a sötétet. De gondolom, te is megszereted, mire annyi idős leszel, mint én. A SÖTÉTSÉG KEDVES.

– Tessék elmesélni!

Kérem szépen. Tessék elmesélni, kérem szépen! Aprócska szó, de csodákra képes!

– Tessék elmesélni, kérem szépen! – kérte szófogadóan Hupp.

– Nos, kérlek – kezdett bele az öreg hölgy –, a sötétség sokféleképpen lehet kedves. A sötét eltakarja a dolgokat, például az ócska bútorokat vagy a lyukas szőnyeget. Elrejti a ráncaimat és a vén, bütykös kezemet. A sötétben elfelejthetem, hogy öreg vagyok.

– Nem hinném, hogy a baglyok ráncosak lennének, legalábbis a gyöngybaglyok nem. Inkább olyan molyette kinézetük lesz.

– Ne vágj közbe – szólt rá Huppra az öreg hölgy. – Csúnya szokás közbe vágni. Hol is tartottam? Ja igen, a sötétség kedves lesz, ha megöregszel. Csak üldögélek a sötétben, és emlékezem. Visszaemlékszem drága férjemre, meg a gyerekeimre, amikor még kicsik voltak, meg a régi szép időkre, amikor mind együtt voltunk. A sötétben soha nem vagyok magányos.

– Hát én még nem sok mindenre tudok visszaemlékezni – vágott közbe megint Hupp. – Még elég új vagyok, tetszik tudni.

– A sötétség csendes is – nézett szúrósan Huppra az öreg hölgy. – A sötétség békés, nem olyan izgága, mint az a bagolyfióka, aki itt lakik a réten.

– Én? – kérdezte Hupp.

– Te bizony – mondta az öreg hölgy. – Amikor én kislány voltam, a gyerekeket csak látták, de nem hallották.

– Én nem vagyok gyerek. Gyöngybagoly vagyok.

– Az mindegy – legyintett az öreg hölgy. – Nagyon emlékeztetsz Vilmos fiamra, amikor négy éves volt. Neki is pont így állt befelé a térde.

– Befelé áll a térdem? – sandított lefelé Hupp. – Nem látom, mert a hasam eltakarja.

– Nagyon – felelte az öreg hölgy. – De gondolom, majd idővel kinövöd. Vilmos is kinőtte. Most bemegyek egy kicsit pihenni.

Hupp meglepődött.

– Azt hittem, csak a baglyok alszanak napközben. A néni is éjjeli madár? – kérdezte.

Az öreg hölgy elmosolyodott.

– Nem, de én öreg madár vagyok már. Nagyon fáradt, nagyon öreg madár.

– Akkor viszlát – búcsúzott Hupp. – Én is megyek.

b

Szárnyával csapkodva felröppent az öreg hölgy vállára, és finoman megcsipkedte a fülét.

Az öreg hölgy el volt ragadtatva.

– Bagolypuszi! – kiáltotta. – Milyen kedves!

Hupp leugrott a földre és bukdácsolva pukedlizett.

– Micsoda elragadó modor! – dicsérte meg az öreg hölgy.

Hupp nekifutott, kitárta a szárnyát és felrepült a faágra.

– Nos? – kérdezte a mamája.

– Az öreg hölgy azt mondja, hogy a SÖTÉTSÉG KEDVES.

– És te, te mit gondolsz, Hupp?

– Nekem ez még mindig EGYÁLTALÁN NEM tetszik. Szerinted is befelé áll a térdem?

– Persze – simogatta meg a mamája. – Minden gyöngybagolyfiókának befelé áll a térde.

– Akkor jó – nyugodott meg Hupp. – És tudod, mit mondott még az öreg hölgy? Hogy a gyerekeket csak látni kell, nem hallani.

Gyöngybagoly úr álmosan kinyitotta fél szemét.

– Hallak! Hallak! – rikoltotta.
Vissza az olvasósarokba ...