A könyv, ami beszippant
A mindjárt négyéves Marci fiamnak megvettem Mosonyi Aliz tolmácsolásában a Jancsi és Juliskát. Tettem ezt azért, mert szeretném végre belopni Marci egyrészről nagyon autós-munkagépes-vonatos-csikorgós, másrészről Bogyó és Babócás világába a Klasszik Mesét, így nagybetűkkel, annak minden parájával, varázsával, katarzisával. Azért a Jancsi és Juliskát választottam, mert Agócs Írisz illusztrációitól akkor is elgyengülök, ha Marci nem lenne szoros barátságban Maszattal és haverjaival. És különben is rohantam. - Emrich Krisztina könyvajánlója
Szóval visszük haza Jancsit és Juliskát másik 3 könyvvel együtt. Marci szokott konzervativizmusával kijelenti, hogy ezek buta könyvek (na jó, egy oldalpillantást vetett az új Finduszra), ez a legnagyobb sértés, ami egy ekkora kisgyereket érhet, nehogy lebutázzátok, ha találkoztok vele. Éljen, örülök, hogy örülsz az új könyveidnek, kis szivem!
Ám lefekvéskor a kezébe veszi a Jancsi és Juliskát, hogy olvassak belőle. Elkezdem az elején, a második mondat után azt mondja,hogy olvassam el végig, de az elejéről ám (értsd: a címlaptól)! Kulcsmondat lehetett e második, engem is megfogott: „Jó testvérek voltak, nem veszekedtek, verekedni meg aztán soha,”. És a mindig nyughatatlan, mesehallgatás közben autózó (de figyel – véged, ha kihagysz egy szót a meséből!) Marcit beszippantotta a sötét erdő, a mostoha szívtelensége és a vén nénike alias a ronda boszorkány kegyetlensége. A második oldaltól mozdulatlanul figyelt, itta a szavakat, kitágult pupillákkal nézte a képeket és reszketett a könyvbéli kölykökért. Átfutott a fejemen, hogy mi lesz, ha a félelmetes részek miatt nehezebben alszik el, és lélekben már készültem a nyugtató szavakra, de még ez sem volt. Ma reggel pedig, a zűrzavaros készülődés kellős közepén (evett valamit ez a gyerek? vedd már fel a szandálodat!) ott ültünk Marcival és újra Jancsi és Juliskáért izgultunk. Az apjuk meg azért, hogy időben beérjenek az oviba, bölcsibe.
Mikor találkozhattam utoljára Jancsi és Juliska megrázó történetével? Fogalmam sincs, de jó régen lehetett. Most, felnőtt fejjel, sőt, anyukafejjel elolvasva zseniálisnak találom, amiben egyértelműen benne van Mosonyi Aliz munkája. Az írónő kiváló ritmusú, nagyon jól hangsúlyozható, szinte eljátszható szöveget írt, ami krasznahorkaiasságával nagyon hasonlít a beszélt nyelvre: sok vessző, kevés pont. A mese tele van olyan fordulatokkal, amik tényleg életszerűek, tőlünk, felnőttektől hallhatják a gyerekek („Nagy a drágaság”, a már idézett „verekedni meg aztán soha,”, „Nyavalyás kölykök”), de ezek nem hogy kilógnak a történetből, hanem szervesen illeszkednek abba. A drámai részeknél a tökéletesen eltalált mondatokkal azonnal olyan világot teremt, ami magába szippant: ott hegyezzük a fülünket Jancsival és Juliskával a sötét szobában, amikor a szüleik róluk tanakodnak, összeszorult torokkal, tágra nyílt szemekkel bámulunk bele az erdő sötétségébe az eltévedt gyerekekkel együtt, mi sem hiszünk a szemünknek a váratlan csoda, a mézeskalács-házikó láttán, és minden éhségünket azonnal csillapítani akarnánk, és mi is azonnal furcsának és bizarrnak találjuk a vén nénikét, ahogy finom falatocskákról sustorog (szerintem tisztára Gollam). Álmomban sem gondoltam volna, hogy morális tanulságokra fogok bukkanni a Jancsi és Juliskában: a nem mind arany, ami fénylik, lásd kedvesnek tűnő mézeskalácsos nénike, aki egy gonosz boszorkány, vagy az a zseniális csavar, hogy a sok vágyott finomság keserű is lehet, ha a levágásra ítélt testvérkénknek kell megfőznünk.
Egyébként ez a csavar egy visszatérő minta, egy gyönyörű apokrif része, melynek során a szertartásosan felsorolt ételek először képzeletbeliek, aztán nagyon is valóságosak, de rendeltetésük miatt (Jancsi felhizlalása) már egyáltalán nem vágyottak, majd szerencsére a történet végén, a klasszikus mesék logikája szerint minden jóra fordul, és a finomságok is valóssá, egyben boldogítóvá válnak. További izgalmas eltérés a kánontól a szerintem hangsúlyozottan erélytelen „Haj, haj” apuka figurája is; nem hiszem, hogy a klasszikus Jancsi és Juliskában ennyire pipogyának ábrázolták volna. Ahogy a gyerekek is vagányabbnak, életrevalóbbnak tűnnek az eredeti figuráknál: piff, be a kemencébe, ne féljél, Juliskám, stb.
Az illusztrációk egy külön írást megérnek, ehelyütt csak azt tudom mondani, hogy imádnivalóak és köszönjük a sok vicces rajzot, a kövér macskát, aki Juliskának segít betolni a boszorkányt a kemencébe, a szilvásgombócot gurító duci egeret, a labirintusnak megrajzolt erdőt.
Ma reggel becsúsztattam a táskámba a mesekönyvet – szinte biztos vagyok benne, hogy Marci még a hazatérésünk előtt újra hallani akarja Jancsi és Juliska lélegzetelállító történetét.
