Az álmodozás jó!

Interjú Wéber Anikóval

cimkék: #interjú

“Mindig is voltak és ma is vannak álmodozó kamaszok. Azt nem tudom megmondani, hogy többen vagy kevesebben vannak-e, mint mondjuk húsz vagy százötven éve, de én azt remélem, hogy sokan szeretnek és mernek álmodozni. Mert az álmodozás jó! Olyankor egy időre kiszakadhatunk a hétköznapi valóságból. Képzeletben bárhová elutazhatunk és bármivé válhatunk. Jobb kedvünk lesz tőle, feltöltődünk és kikapcsolódunk.” - Olvass, álmodozz tovább Wéber Anikóval, akit legújabb könyve kapcsán kérdeztünk.

 

- A Cseresznyeliget titka igazi álmodozós könyv, álmodozós lányoknak és fiúknak. Te is álmodozó kamasz voltál? Van olyan álmod, ami azóta valóra vált?

- Az új regényem főszereplője Kitti, aki nagyon sok mindenben hasonlít rám. Mondhatni, ő az első olyan karakter, akit részben magamról mintáztam. Én is sokat álmodoztam gyerekként és kamaszként, sőt még ma is álmodozó felnőttnek tartom magam. Azt hiszem, akinek élénk a képzelete, mindenben és mindenhol varázslatot, titkot és mesét lát. Kislányként mindig hercegnőnek képzeltem magam, kamaszként pedig én is kitaláltam magamnak izgalmas kalandokat, mint ahogy a főhősöm, Kitti. Sokszor álmodoztam a jövőmről is, mindig elképzeltem, milyen lesz az otthonom, az olvasósarkom: egy kényelmes fotel, egy könyvespolc rengeteg könyvvel, és hatalmas ablakok, amiken beárad a fény és a napsütés. Most pont egy ilyen olvasósarokban alkothatok nap mint nap. Nagyon sok minden valóra vált mindabból, amit középiskolásként elképzeltem, és ezért nagyon szerencsésnek tartom magam. Könyveket és cikkeket írhatok, gyerekeknek tarthatok foglalkozásokat, épp ilyen jövőről álmodoztam. Szerintem fontos, hogy a gyerekkori és kamaszkori énünket ne tagadjuk meg, és ne felejtkezzünk el a régi álmainkról.

Wéber Anikó egyik megvalósult álma, az olvasókuckó



- Mi ihlette a Cseresznyeliget titka című regényed?

- Valójában egy kérdés, amit mindig megkaptam az olvasótalálkozókon: „én kire hasonlítok?” Az osztály vesztesében és azEl fogsz tűnniben is számtalan diákot ismerhetünk meg, és engem gyakran faggatnak arról az olvasók, hogy melyik szereplőt mintáztam magamról. Valójában egyiket sem, de a kérdés arra ösztönzött, hogy jobban megvizsgáljam: milyen is volt az én helyzetem diákként az ötödik-hatodik osztályban. Merthogy a korábbi karaktereimhez, Ferihez, Sárkányhoz, Fannihoz, Annához hasonlóan én sem éreztem jól magam az általános iskola felső tagozatában. Bár engem nem csúfoltak, nem bántottak, nem éltem át zaklatást, mégsem voltam boldog az osztályomban. Hiányzott valami, vagy inkább valaki. Egy legjobb barátnő. Egy szövetséges, akire mindig számíthatok. Aki mindig engem választ párnak a sorakozónál, és akivel megoszthatom a titkaimat. Bár az iskolán kívül voltak barátnőim, az osztályban hiába vettek be a lányok a társaságba, igazán sosem tartoztam közéjük. Mindenkinek volt egy jobb, legjobb barátnője, és én mindig úgy éreztem, hogy kilógok a sorból. Pedig a lányoknak, különösen ebben a korban, szinte létkérdés, hogy legyen legjobb barátnőjük. De hogyan? Mi a helyzet, ha nem találjuk meg a lelki társunkat? Egyáltalán mi alapján választanak a kamaszlányok barátokat? Ezt a problémakört szerettem volna körbejárni az új regényemben. Az osztály vesztesében és az El fogsz tűnniben az áldozatok, bántalmazók, szemlélők érzéseivel és gondolataival foglalkoztam, de valójában nem csak akkor érezhetjük magunkat rosszul, ha nyíltan bántanak, kiközösítenek. Az is épp úgy fájdalmat okozhat, ha nincsenek igazi barátaink, ha azt éljük meg, hogy nem vagyunk fontosak, és kilógunk a sorból.


- A címbeli Cseresznyeligetet egy valós helyszín ihlette? Ha igen, az olvasók is megtalálhatják ezt a helyet?

- Nagyon szeretek valós helyszínekkel dolgozni a regényeimben. A hétköznapokban észre sem vesszük, mennyi történet, legenda, titok fűződik azokhoz a terekhez, utcákhoz, épületekhez, melyeket ismerünk. Az El fogsz tűnniben a majki remeteség, a Zuhanórepülésben a komáromi erőd jelenik meg. Cseresznyeligetet pedig Rákosligetről mintáztam. Három éve költöztünk ide a férjemmel, és bevallom: én szerelmes lettem Rákosligetbe. Még sehol sem éreztem magam ennyire otthon. A főváros része, mégis olyan, mint egy falu. Rengeteg a fa, és ha sétálni indulunk, és szerencsénk van, a határban őzeket láthatunk, sünikkel találkozhatunk. A régi moziépületben igazi közösségi élet folyik, a férfiak sakkoznak, a nők kötőkörbe járnak (nemcsak az idősek, hanem a fiatalok is), kicsit olyan, mint a Váratlan utazásban Avonlea. Egy alkalommal épp egyedül sétáltam, amikor megálltam egy régi vaskapunál, és hirtelen megjelent előttem Cseresznyeliget főhőse: Kitti. Az ihlet nálam mindig ilyen: váratlanul érkezik. Egyszer csak felbukkan a szereplő, és bemutatkozik. Hazafelé tartva el is döntöttem, hogy a regény nyáron fog játszódni, és Rákosliget lesz a helyszíne, hazaérve pedig máris lejegyeztem a legfontosabb karakterek tulajdonságait és kinézetét. Rákosliget történetének is utánanéztem. Olvastam tanulmányokat, cikkeket, megnéztem régi fotókat. Megtudtam, hogy eredetileg mintatelepnek építették a munkások számára. Még egy névsort is találtam arról, kik, milyen korú és foglalkozású lakosok vettek itt telket: tisztviselők, hivatalnokok, művészek, kereskedők, iparosok. Bár a regény nem történelmi mű, nem is a múltban játszódik, szerettem volna igazi, rákosligeti atmoszférát teremteni benne. A Cseresznyeliget nevet azért kapta a hely, mert a mi utcánkban végig cseresznyefák állnak.


- A könyv egyik nagy, fontos témája a barátság. Szerinted hogyan alakulnak ki a kamaszkori barátságok, és meddig ér a hatásuk?

- Kiskamasz korban még magunkat sem ismerjük igazán, nem mindig azzal barátkozunk, akivel hasonló az érdeklődési körünk és a személyiségünk. Pedagógusként is sokszor tapasztaltam, mennyit változnak az osztályokban a baráti körök, ötödikben és hatodikban szinte teljesen átalakulhatnak. A hasonlóságok mellett vagy helyett azonban a közös emlékekből, élményekből is szövődhet barátság. Írás során sokszor átgondoltam én is a barátság fogalmát, a régi és jelenlegi baráti kapcsolataimat, és rá kellett jönnöm, hogy az igazi barátság nem is a hasonlóságokról szól, hanem éppen a különbségekről és a különbségek elfogadásáról. Akit igazán szeretünk, azt elfogadjuk hibáival, furcsaságaival együtt. Akkor is, ha valamiben/sok mindenben különbözünk egymástól, ha más a véleményünk, ízlésünk.


- Neked van olyan gyerekkori, kamaszkori barátod, aki ma is jó barátod még? Esetleg olyan, akiről nem tudod, hol lehet, mi lett vele? Meg lehet tartani egy ilyen barátságot, ha már felnő az ember, és teljesen átalakul az élete?

- Emlékszem a legelső óvodai barátságomra. Kiscsoportosként homokozni indultam az udvaron, és játszott ott egy másik kislány is. Megosztottuk egymással a homokozóvödröket és a lapátokat, és megbeszéltük, hogy barátok leszünk. Azt is megfogadtuk, hogy iskolában, sőt felnőttként és idős néniként is barátok maradunk. Ki is tartott a legjobb barátság nagycsoport végéig, aztán ő másik általános iskolába került, és nem találkoztam vele többet. Olyan barátaim azonban vannak, akiket még kamaszként ismertem meg. A férjem környezetében azt látom, hogy a budapesti lakosú kamaszoknak talán könnyebb megtartani a barátságot. Ők itt nőttek fel, és itt is maradtak. Egyetemistaként is ugyanott laktak, mint előtte, ugyanazokkal a barátokkal tartották a kapcsolatot. Nekem már egy barátom sem él a szülővárosomban, ahol felnőttünk. Mindenki más-más városba ment továbbtanulni, majd szétszóródtunk szerte az országban (és világban). Nemcsak az idő, hanem a távolság is szétválasztott minket. Egy ideig még gyakrabban találkoztunk, leveleztünk, aztán mindez megritkult. Én mégis azt vallom, hogy a barátság örök. Vannak olyan kamaszkori barátaim, akikkel ma már egymástól távol éljük világunkat, mégis olyan szoros volt régen a barátságunk, hogy ha ma bajba kerülnék, bennük feltétel nélkül megbíznék, és tudom, hogy bármiben segítenének, és én is segítenék nekik.


- Kamaszkorban az ember még csak próbálgatja a kapcsolatteremtést, a barátságot, a szerelmet. Gyakran hibázik, ad és kap pofonokat. Szerinted hogyan lehet túllépni ezeken a hibákon, szerzett sebeken? Neked hogy sikerült?

- Egy szerelmi csalódás és egy barát elvesztése ugyanúgy rettentően fájhat, túllépni és túlélni akkor lehet, ha vannak még körülöttünk mások, akik szeretnek, és akiket szerethetünk. Amikor én éltem meg hasonlót, csak még jobban megtapasztaltam, mennyire szeretnek, támogatnak és vigyáznak rám a barátaim és a családtagjaim. Ez a felismerés adja a legnagyobb erőt.


- Mennyire tartod izgalmasnak a lányregények tekintetében a főszereplő kislány és az anyuka közötti kapcsolatot?

- Nem sok olyan lányregényt olvastam, ahol az anya-lánya kapcsolat szoros lett volna. A kiskamasz koromban megismert ifjúsági művekben a lány főhősök árvák vagy félárvák voltak. A gyerekkori kedvenc lányregények közül egyedül Louisa May Alcott műveiben (Kisasszonyok; Egy régimódi lány) vannak nagy hatással az édesanyák a lányaikra. Pedig az édesanyánkkal való kapcsolatunk meghatározza egész életünket, döntéseinket, tetteinket. Kittinek nagyon szoros, jó kapcsolata van az édesanyjával. Felnéz rá, szépnek, okosnak tartja, szeretne rá hasonlítani, és sok kérdésben tőle kér tanácsot. Jó barátnők. Ettől függetlenül a szülői kapcsolat nem helyettesíti a kortárs kapcsolatokat. A szülőknek más és jóval nagyobb tapasztalata és tudása van az életről, eltérő problémák, kérdések, témák foglalkoztatják őket a hétköznapokban, és az iskolában nem lehetnek ott a gyerekeikkel. Természetes, hogy Kitti vágyik egy vele egykorú barátnőre is.


- Mennyire változtak a kamaszlány - női- szerepek szerinted a regényekben? Mit gondolsz erről?

- Én igazán nagy változást nem látok. Ha Kertész Erzsébet vagy Szabó Magda hősnőire gondolok, ők éppolyan bátor, önálló, színes karakterek voltak, mint a maiak. Gyakran más akadályokkal és problémákkal kellett megküzdeniük, mint a kortárs könyvek szereplőinek, de ugyanúgy sikerrel jártak.

Kitti egy mai hősnő, ha azt nézzük, hogy a jelenünkben játszódik a történet, hogy a telefonja hozzánőtt, és állandóan azon kommunikál a barátaival és az édesanyjával. De alapvetően olyasmikre vágyik, mint a húsz vagy az ötven évvel ezelőtti hősnők: hogy igazi barátai legyenek, hogy a közösség elfogadja és büszke legyen rá, hogy minél több kalandban legyen része.


- Neked mi volt a kedvenc olvasmányod álmodozó kamaszkorodban? Miért?

Kiskamaszként nagyon szerettem az Anne Shirley-regényeket, nem véletlenül, hiszen Anne is egy álmodozó lány, aki rájön: képzelettel mindig széppé teheti a valóságot. Szabó Magda Abigéljét is sokszor olvastam, és mivel azokért a történetekért voltam oda, amelyek a múltban játszódtak, szívesen olvastam Kertész Erzsébet híres nőkről szóló sorozatát, Jókai Mór regényeit, különösen a Névtelen vár című művét.


- Mi kell ma egy jó “hősnőhöz”? Neked kik voltak a kedvenc, inspiráló karaktereid, és milyen tulajdonságokat tartasz fontosnak ma a kortárs szereplőkben?

- A jó hősnő színes egyéniség, és sosem sztereotípiákból épül fel. Kittinek is nagyon sokféle tulajdonsága van. Szereti a romantikus lányregényeket, az állatokat, imád álmodozni, régi ruhákba és ékszerekbe öltözni, táncolni, de amikor egy fiúval is összebarátkozik, simán benne van minden csínytevésben és kalandban. Ha kell, ügyesen fára mászik, ha kell, egyedül a tolvaj után ered. Titkos gyűlésre lopakodik be, és ki akar deríteni minden titkot. Bátor, önálló egyéniség, de mer segítséget is kérni. Természetesen vannak hibái is, és sok galibába keveredik. A kortárs szereplőkben azt tartom fontosnak, hogy hitelesek legyenek. Olyanok, akiket el tudok képzelni, és tudom, hogy bármikor szembe jöhetnének velem az utcán.


- Könyved az Abszolút-sorozatban jelent meg, mi a véleményed a sorozatról?

- Nagyon fontosnak és jónak tartom, hogy van egy sorozat a kiskamaszoknak. Ezek a könyvek nekik és róluk szólnak: az ő problémáikról, életükről. Ugyanakkor ki is ragadják őket a hétköznapokból, és megmutatják nekik, hogy az olvasás milyen szórakoztató, és mennyi világot bejárhatnak a könyvek segítségével.

 

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek