BOSZORKÁNYOK A POZSONYI ÚTON

avagy egy kezdő kirakatrendező kínlódásai - Dániel András netnaplója 3.

cimkék: #napló #Pagony

Múlt szerdán volt Dániel András Matild és Margarétájának könyvbemutatója, ahol rengetegen voltatok. Szuper volt a meseolvasás, készült a sok boszis álarc, kattogtak az elemlámpák a sötét Szent István parkban, a pulton meg töklámpás világított. Olvassátok el, hogyan készült a Pagony új kirakata, hogyan látta a szerző saját könyvbemutatóját, ezt a vidám tömegrendezvényt.

Az mondjuk tök jó, hogy legalább nem esik.
Eszterrel délre beszéltük meg a találkozót a Pozsonyi úton, a boltban, aggódik, hogy kész lesz-e ötig, a könyvbemutatóig a kirakat, ahova afféle diaporámát kell alkotnom a könyv szereplőiből, mit mondjak, szép kihívás, kirakatrendező eddig speciel még sosem voltam, de hát sosem késő egy új szakmát megtanulni, fő a rugalmasság. Az persze már reggel látszik, hogy nem fogok addigra odaérni, miért pont ma menne minden simán, felhívom Esztert, legyen inkább egy óra, ő tart tőle, hogy nem készülök el, ugyan, mondom lazán, ennyi idő alatt egy kiállítást is meg lehet rendezni, akkor jó, mondja, mit is mondhatna szegény.
Mindenképp le kell adnom egy számlát Óbudán, hosszú hétvége jön, legközelebb negyedikén tudnék odajutni, az meg már késő, nagyon kell, hogy november végén megjöjjön ez a pénz, ez megy: állandó versenyfutás a fizetési határidőkkel, de ezt inkább hagyom is, nem szociális blog ez, hanem gyerekirodalmi, úgyhogy beszéljünk inkább a varázslatról. Varázslatos gyorsasággal rohanok fel a Szépvölgyi úton, majd ugyanott visszafelé, nyolcvanhatos busz, Margit híd (most semmi köd), négyeshatos, egy lány áll mellettem a villamos ajtajában, hóna alatt nagy kartontekercs, mutatóujjával pöcögteti a tekercset összefogó gumit, mint mindenki, akinek összegumizott kartontekercs van a hóna alatt, biztos ő is dekorálni megy, gondolom, később kiderül, nem is tévesen. Jászai Mari tér, egy óra hat, ez negyedóra késés, még talán belefér. Végigszaladok a Pozsonyi úton, a Radnóti Miklós utca utáni szakaszon most rakják a korábban ezen a blogon már kritizált díszburkolatot, jól halad a munka, már mindenütt szinte teljesen kész, kivéve na hol? –  hát a Pagony előtti járdaszakaszon, ott kisebb homoksivatagon kell átbotorkálni, hogy bejusson az ember a boltba. Kellett nekem múltkor cikizni az önkormányzat ízlését, nyilván olvasták, aztán most a Pagonyt jól kihagyják a díszburkolásból, ezt jól elintéztem nekik, gondolom, nem baj, majd nyáron rendezhetnek a bolt előtt homokszobrász versenyt a gyerekeknek, nem kell elmenni a Szent István parkig, kész nyereség.
A boltban kisebb felfordulás, folyik a pakolás, Matildék habkarton figurái ott hevernek hátul, a gyerekfoglalkoztató nagy asztalán, vicces, hogy ilyen nagyok, jól fognak mutatni a kirakatban, bárcsak lennének már ott. Mindenki örül, hogy megjöttem, akkor végre lehet csinálni a kirakatot, kérdezik, hogy mire van szükségem, próbálok hát olyan arcot vágni, mintha tudnám, mit fogok csinálni, bemondom a sniccert meg a ragasztót, az nyilván kell majd, amíg hozzák legalább kifújom magam.
Ekkor téved tekintetem a könyvespolcra, ott állok mellette, mi az első, amit meglátok? hát persze, hogy Matild és Margaréta: ott vigyorognak a borítóról, alig hiszek a szememnek, pedig tudtam, hogy itt lesznek, csak nem mertem erre gondolni, féltem a találkozástól, nehogy csalódjak, vagy valami, hiába, tehetséges aggódó vagyok. Kézbe veszem a könyvet, ez jó érzés, tetszik a borító, ezt is szépen nyomták, nem csak a belíveket, óvatosan kezdem végiglapozni a kötetet, minden ezerszer látott és mégis annyira más így, izgatottan nézem, nem szúrtam-e el valamit, milyen lett ez az egész így együtt. Olyan versenyfutás volt ez a munka, január elejétől kezdve, amikor lazán azt mondtam, hogy persze, szeptemberre meglesz, egészen a nyomdába adásig, persze csak a legeslegutolsó pillantra lettem kész – ez mindig így van, a kiállítások előtti időszakok is pont ilyen rémesek. Mindig marad valami, amin még lehetne dolgozni, finomítani, belerajzolni, akármi, ezért lapozom félve a könyvet, aztán lassan megnyugszom, nincs baj, van néhány apróság, amiről már közben tudtam, hogy nem lesz időm még egyszer megrajzolni, pedig jó lenne, újra és újra visszanyúltam a képekhez, aztán eljött a pillanat, amikor azt kellett mondani, itt a vége: ez kész van.
Nem úgy, mint a kirakat, ami üresen várja, hogy csináljak már vele valamit, nincs mese, neki kell állnom. Kapok szerszámokat, kerül kés, ragasztó, damil meg rajzszögek, meg segítség is. Támasztékokat kell vágni a maradék habkarton lapokból, amiket a nyomda volt kedves mellékelni a figurákhoz, ezeket fel kell ragasztani a hátoldalukra, a munka a vártnál jobban halad, nagyon koncentrálok, még azt is megúszom, hogy a pillanatragasztóval véglegesen egymáshoz rögzítsem az ujjaimat, csak a kalapács nem kerül elő egy darabig, kimegyek hát az utcára egy burkolatkőért, ezeket, ugyebár, úgysem fogják már lerakni a könyvesbolt elé, nem fog hiányozni senkinek, ám az ötlet nem válik be, inkább a kezemet csapdosom vele, semmint a rajzszöget, amit a kirakat keményfa burkolatába próbálok valahogy belekényszeríteni. Aztán jön a kalapács, halad hát a dekorálás, bár sajnos az idő is, kapkodva ugrálok a kirakatban, olyan lehetek, mint egy őrült bábjátékos, aki valami avantgárd bábdarabot ad elő a Pozsonyi út járókelőinek, gondolom, amikor egy bevásárlásból hazatérő néni megáll a kirakat előtt, hasonló gurulós bevásárlókocsija van, mint a könyvben Egérnek, egy darabig bámulja a minduntalan összebogozódó damillal folytatott küzdelmemet, aztán továbbsiet, persze, az ember nyolcvan körül már annyi mindent látott életében, mért pont egy kartonból kivágott boszorkánnyal fél lábon egyensúlyozó, zilált tekintetű kirakatrendezőn csodálkozna.
Fél ötre aztán  valahogy mégis a helyükre kerülnek a figurák, Péter is befut otthonról a gramofonnal, még múltkor, a szerkesztőségben ígérte meg Eszter, hogy kölcsönadják a kirakatba, most íme itt van, gyönyörű darab, állítólag működik is, jó volna kipróbálni, de erre már sajnos nincs idő. Jön a fotós, képeket készítene rólam, soha jobbkor, gondolom, úgy terveztem, a könyvbemutató előtt majd lötyögök egy picit, mászkálok a környéken, vagy valami, erre persze már nincs idő, én mégis kérek: öt perc, mutatom az utcáról a kirakaton át Eszternek, s már ott sem vagyok.
Csak perceim vannak, két sarokkal odébb találok egy pincesörözőt, a lejárat olyan alacsony, hogy csak kétrét görnyedve lehet lehatolni az egységbe, gyorsan a pulthoz, a helyiség üres, csak az egyik asztalnál ül valaki, odanézek: a kartontekercses lány a villamosról, halloween-i dekorációt vagdos ki éppen a papírból – na tessék, tényleg egy kolléga. Egy pohár sört relaxáció helyett, mondom a pultos lánynak, némi lelkiismeretfurdalással, persze, mert hát milyen az, hogy a meseíró bácsi negyed órával a könyvemutatója előtt egy újlipótvárosi becsületsüllyesztőben támasztja a pultot, de hát mindegy, úgysem tudják meg, nyugtatom magam, mert ekkor még nem sejtem, hogy majd másnap ezt, mint egy önfeljelentő: megírom.
Gyorsan vissza a Pagonyba, a fotós már ugrásra készen, kitalálom, hogy Varancs, a sárga béka társaságában leülök egy puffra, vagy mire, puha ülőkére, hogy fotózzon ott, nem számítok rá, hogy ettől majd úgy nézek ki a fényképeken, mint egy gyomorgörcsben szenvedő majom a túlméretes játékbékájával, de úgy nézek ki, Nóra, az unokahúgom, aki kicsit korábban érkezett, röhög is rajtam nagyon, ráadásul mindig zavarban vagyok, ha fotóznak, amitől valami idétlen vigyor ül ki az arcomra, úgyhogy képzelhetni az eredményt, a fotósnak persze, amikor megmutatja a képeket, azt mondom, hogy tök jók lettek, egyrészt, hogy végetérjen a fényképeszkedés, másrészt mert fiatal még, nem akarom rombolni a szakmai önbizalmát, a fotósok, ismerek épp eleget, érzékenyek az ilyesmire. De nem is volna már idő további próbálkozásra, mindjárt öt óra van, kezd gyűlni a nép.
Gyerekek érkeznek a szüleikkel, megjön Gévai Csilla, aki majd beszélgetni fog velem a könyvről meg segít nekem úrrá lenni a helyzeten. Pillanatok alatt tele lesz a Pagony, alig lehet megmozdulni, azért még édesanyámat is sikerül a háromkerekű villanymotoros járgányával együtt betuszkolni a boltba, Máté segít, próbálok átjutni a tömegen a bolt túlsó sarkában álló székig, ahonnan majd felolvasok egy mesét, a Pótszombat címűt, ahogy Eszterrel megbeszéltük, neki az a kedvence, rokonoknak és barátoknak integetek az emberek feje felett, milyen kedvesek, hogy ennyien eljöttek, gondolom, közben pedig próbálok nem rálépni egy kisgyerekre sem, az ember, ha lehet, ne tapossa el a célközönségét, hogy venné az ki magát.

Meseolvasás székre állva: András és Csilla


Aztán végre elkezdjük. Meglehetős a hangzavar, a hátul állók nem látnak semmit, ezért Csillával felállunk a székeinkre, kezünkben egy-egy Matild és Margarétával, ő rögtön bele is vág a közepébe, bemutat, köszönti az egybegyűlteket, aztán feltesz nekem egy kérdést, de hátul nem hallani az egészből semmit, valaki hoz hát egy mikrofont, hogy ha eddig nem volt mikrofonlázam, most legyen. Csilla újra kérdezni kezd, merre találni a Bármi utcát, ha valaki keresné, meg hogy honnan tudom ezeket a történeteket a boszorkányokról, én igyekszem válaszolni, bár semmi jó nem jut az eszembe, kicsit bizonytalan is vagyok, hogy akkor most kikhez is beszélek, a gyerekekhez ott lent, a lábunk előtt, vagy hátrébb a felnőttekhez, a kérdések persze inkább az előbbit valószínűsítik, próbáltam előtte kiszedni Csillából, hogy miről fog kérdezni, hogy előre kitalálhassak valamit, de nem árulta el, mondott helyette valami vicceset, na pont ez nem megy nekem most túl jól: a viccesség, pedig igyekszem, úgy látszik ezt még gyakorolni kell, otthon majd időnként széken állva fogok szellemeskedni, hogy legyen ebben gyakorlatom, szerencsére Csilla nem sokáig erőlteti a dolgot, azt mondja, jól van, akkor most hallgassatok meg egy mesét a Matild és Margaréta című könyvből, amit ez a bácsi fog nektek felolvasni, aki a meséket írta.
Bácsi székről le, gyors lapozás, hol is van a Pótszombat, máris sokkal jobb a helyzet, felolvasni azt szeretek, abban van rutinom, a gyerekek is rögtön leülnek a szőnyegre, működnek az óvodai reflexek, Ármin, Both Gabi kisfia csücsül éppen az orrom előtt, büszkén mondja, hogy tessék, sikerült az első sorban helyet kapnia, Csillával gratulálunk neki, meg a többieknek is, akik ott kucorognak a lábunknál, és már kiabálják is, hogy nekik is sikerült! Kezdem a felolvasást, a gyerekek figyelnek, főleg itt elől, kiváncsi vagyok, mikor kezdik majd unni, igyekeznem kell, hogy valahogy fenntartsam az érdeklődésüket, ebben Csilla is segít, ahogy haladok a történetben, a saját példányában sorban mutogatja nekik a rajzokat, csak a szemem sarkából látom, nagyon kedvesen csinálja, hálás vagyok neki. Közben Ármin már ott áll mellettem, rám támaszkodik, úgy kukucskál bele a könyvbe, oké, gondolom, akkor már hárman vagyunk, s amikor éppen ott tartok, hogy a kert lakói veszekszenek, szerda van-e éppen, vagy csütörtök, hirtelen az orra alá dugom a mikrofont, ő meg boldogan belekiabál, hogy SZERDA! – a dolog máris működik, ettől kezdve sokkal viccesebb az egész, a gyerekeknek is tetszik, kezdem bevonni a többieket is, így aztán a végén, amikor a mesében a szereplők megszavazzák, hogy ez a nap, amiről nem lehet eldönteni, hogy voltaképpen milyen nap is: szombat legyen, már egymás után kiabálják a mikrofonba, hogy ÉLJEN A SZOMBAT!, aztán vége is a mesének, én meg elhatározom, hogy ezentúl az ilyen alkalmakra ki fogom bérelni Ármint az anyukájától.
Ekkorra már látszólag teljes a felfordulás, pedig ez tényleg csak a látszat, a túlsó sarokban, a foglalkoztatóban beindult a boszorkányálarc-nagyüzem, Hannáék alig győzik utánnyomni a kiszínezni való álarcokat, egy kedves lány pedig több turnusban viszi a kicsiket varázscsillag vadászatra az időközben sötétbe borult Szent István parkba. Én dedikálok, meg próbálok beszélni egy-két szót az ismerősökkel, ami még mindig nem könnyű, jó ütemben kell ugrálni a könyvkupacokkal egyensúlyozó vásárlók és az álarcos gyerekeiket pufidzsekikkel üldöző szülők között. Szédítő az egész, hangos és vidám, én is az vagyok, pedig közben észreveszem, hogy Harkály, akit a nagy sietségben celluxszal ragasztottam fel a kirakat keretére, időközben levetette magát a mélybe, felborítva Vakond és Róbert, a gumisárkány habkarton figuráit, utóbbiakat valahogy megigazítom, de Harkályon nem tudok segíteni, most nem mászhatok fel a kirakatba, nincs is már erőm az ilyesmihez, késő van, majd legközelebb, ha erre járok, rendbehozom a dolgot, gondolom aztán, amikor rövid búcsúzkodás után, nyolc körül végül kilépünk a boltból, bár az nem ártana, ha előbb elvégznék egy kirakatrendező iskolát, ha lehet, boszorkány szakon.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek