Bendl Vera: Berci nem megy iskolába – 12. fejezet

Remsey Dávid rajzaival

Bendl Vera a Pagony egyik legújabb szerzője, Mihályi Csongor és az időgyurma című meseregényét már eléritek a webshopban! Most viszont Berciről ír, aki, hozzátok hasonlóan, most nem mehet iskolába – és, valljuk be, Berci ennek igencsak örül. De aztán kiderül, hogy azért mégiscsak van iskola, csak nem úgy, ráadásul Mamóval sem lehet találkozni – csak grannykype-on. Hogy erről még sohasem hallottál? Mi sem. Bercinek ugyanis nem mindennapi nagymamája van, hanem olyan, aki sokkal többet tud, mint hinnéd. Lehet, hogy még varázsereje is van?

Az előző részért kattints ide, ha pedig már tűkön ülve vártad a folytatást, olvass tovább!

„Borka, ez förtelmesen magas… nem vagyok én mókus”

Másnap délután tehát, míg anya jógázott, vagy éppenséggel aludt, apa pedig a délutáni adagját gyűrte spanyolból a munkája szünetében, és ilyeneket lehetett hallani a szobájából meglepően vidám hangon, hogy „hola! buenos dias!... hola! buenos dias!... hohohohóóó”, kicsit mondjuk sokszor elismételve, Juszti, Berci és Borka kikészítette nekik a vacsorát a szobájuk elé biztonságból – „na jó, ez ki fog hűlni, de hát mindegy, a tengerparton sem mindig tökéletes a mikró meg a barcelonai apartmanban is elromolhat a sütő”, kommentálta Juszti, – majd antikákkal és Blökk-kel együtt kilopóztak a lakásból. Négyesben ismét előszedték Juszti robogóját, és kirobogtak a város szélére, egészen elmentek a Nagyrétre, és a Nagyréten senkit sem találtak, a csönd és a sok fű pedig felvillanyozta őket, elsőként Blökköt, aki a bokrok közé is befutott, teljesen eltűnt, de tíz perc múlva nyolc bogánccsal a fején és egészen boldogan újra megjelent, és utána Berci is belelendült, és összevissza futkosni kezdett, „itt annyi hely van! itt annyi hely van!”, kiáltotta, és erre már Juszti és Borka is elmosolyodott, majd a legbabásabb játékot kezdték el játszani, igazán, ki szokott már ilyet nagykorában: fogócskáztak legalább fél órán keresztül, amíg teljesen ki nem merültek, és lerogytak egy fa alá, hasra feküdtek, és csak nézték a füvet meg a napot, meg az idétlenül rohangászó, legyeket kergető Blökköt.

berci_12_jo.jpg
„Gyerünk, Borka, mászhatsz fára”, lökte oldalba kedvesen Juszti a lányt, és Borka akkor kiválasztott magának egy szimpatikus, szerteágazó tölgyet, és ismét majomügyességgel felmászott rá, mert nem csak az erkélykorláton tudott átszökkenni, hanem a faágakon is teljes biztonságban érezte magát, egészen úgy látszott, mintha a földön járás mellett a fákon járás lenne a legtermészetesebb neki, és a barna, recés kérgű tölgy középső ágáról kiabált le, „hahó, fiúk, nem jöttök föl?”. De a fiúknak valahogy nem akaródzott, Berci azt válaszolta, hogy „Borka, ez förtelmesen magas. Nem vagyok én mókus!”, mire Borka csak kacagott, hiszen ő sem volt mókus, Borka csak Borka volt, és hirtelen nagyon szerette ezt a nyarat. „Tudjátok, ha egy faágon ülök, vagy éppen lógok…”, kiáltotta le a magasból, és egyet-egyet szuszogott, „egészen más gondolataim vannak, mint amikor a földön csücsülök. Ez sakk szempontjából is nagyon hasznos. Juszti, ajánlom”, lihegte Borka mindenféle tornamutatványok közepette, mire Juszti lehajtotta a fejét a fűbe és behunyta a szemét. „Oké. Ne ess le”, és szépen elszundikált, majd amikor Borka végre lemászott, megkérdezte tőle, hogy Mónikának van-e kutyája. Mert ha van, levihetné sétálni majd hamarosan. Borka lelkesen üzent Móninak az ötödik kerületbe Juszti telefonjáról, hogy egy óra múlva legyen szíves, fogja meg két éves, vicces kedvű, bobtail típusú házi kedvencét, és sétáltassa meg a közeli parkban, ígéri, biztonságos lesz a találkozásuk, majd egy újabb babás, nevetős fogócska után ráültek a robogóra, elmotoroztak Mónika kerületébe, magukra vették az antikákat, és Juszti egy éjjel-nappaliban vásárolt négy adag jégkrémet. Így történhetett, hogy Borka teljes antikáfelszerelésben találkozott Mónikával, és egymástól szigorúan másfél méterre elnyalogattak egy karamellás-vaníliás, közepesen finom jégdesszertet, míg a park másik oldalán a két fiú figyelt szigorú tekintettel egyrészt Borkára, másrészt az egymással ismerkedő két éves bobtailre és csapzott fülű Blökkre, akik a vírusról persze mit sem sejtve, gyanakodva szagolgatták egymást igencsak közelről – főleg, hogy Blökkről most lemaradt az antikáköpeny –, majd féktelen rohangálásba kezdtek. Végül egy nagyon csúnya köpenybe bújtatott nagyon boldog Borka és egy kevésbé csúnya ruhában levő, nagyon boldog Mónika tartott feléjük, hogy miről beszélgettek, azt senki sem tudta – és, őszintén szólva: a jelenlevők közül senkit nem is érdekelt annyira –, de azt a vak is láthatta, hogy megtette a hatását. Borka ragyogott attól a tizenöt perctől, és amikor hazaértek a hosszú, puszimentes búcsú és a hosszú és alapos vírusvizsgálat után, majdnem megölelte Jusztit köszönetképpen, de aztán persze mégsem, mert hogy nézett volna ki ez egy hatodikos lánytól, főleg hogy Juszti már a hüppögésre is rosszul reagál, világos, hogy nem érdemes mindenféle érzelmekkel kockáztatni nála, de azért azt mégis megmondta, hogy „köszönöm, fiúk, ez tényleg annyira, de annyira csodálatos volt, hogy el sem hiszitek. Annyira…”, és ekkor Juszti leintette, „oké, jól van, na”, mondta gyorsan, és inkább arra terelte a szót, hogy jöhetnének a többi kívánságok is, például az övé, ha most másnak nincsen pillanatnyilag.  

Sajnos Juszti – Berci szerint legalábbis – valami igazán kiábrándítót kívánt. „Én azt szeretném kérni, hogy maradjatok itt, társasozzatok, vagy amit akartok, beszéljetek Mamóval meg Karcsi papával, anyáékat győzzétek meg, hogy nem mentem el, ha mégis keresnének, és mindenki baromira hagyjon békén ma éjfélig.” Berci és Borka egy kicsit megsértődött, sőt, Berci aggódni is kezdett. „De hova mégy? Anyáék soha nem engednek el 10 után, legalább addigra gyere vissza!”, kérlelte a bátyját Berci, de az csak annyit válaszolt, „semmi nem lesz, de éjfélre érkezem, és neked kell majd átnézned a szemüveggel”, és fogta magát meg az antikáköpenyét és maszkját, és már indult is. Azért is voltak csalódottak, mert mindketten arra számítottak, hogy valami nagyon vicceset talál ki Juszti, sok mókát és kacagást, erre itt hagyja őket teljesen egyedül. Meg mert nem mondja meg, hová megy, meg mert nem rájuk van szüksége. Berci azt szerette volna, hogy a bátyja vele akarjon lenni. Emlékezett, hogy anya egyszer azt magyarázta, hogy „a kamaszok bizony, mint Juszti, néha szeretik, ha békén hagyják őket, sajnos még a szüleiket sem akarják a közelben, előfordul, hogy a testvérüket sem, sőt, néha az egész világból elegük van, nincs mit tennünk, el kell fogadnunk, Bercikém”, csakhogy Berci ezt nem nagyon akarta elfogadni.

A csönd Juszti után zavaróan nagy volt, így gyorsan megnéztek egy mesét, majd felhívták Karcsi papát, aki Platón és Arisztotelész idézetekkel sorjázta őket, és elmesélte, hogy úgy véli, tökéletes, különutas ellenszert fejlesztett ki saját kezűleg végre koronavírus gyógyítására, csak az a probléma, hogy az immunitással rendelkező zöld leguánnyál nagyon is drága, bonyolult megszerezni, így tömeggyártásra nem tudja ajánlani a csodaszerét, amiben rendkívüli módon hisz, igazából már csak egy kis denevérszárnymorzsalék kellene hozzá. A gyerekek hittek is neki meg nem is, hiszen Karcsi papa egyszerre tűnt régimódi, ám nagyon is ügyes szakértőnek meg egy reménytelen kóklernek.

Berci Juszti szobájában ébredt fel éjfélkor, a földön, ahol elaludt, és a bátyja felrázta, hogy átnézesse magát az antikászemüveggel. Álmosan pislogott a szemüvegbe Berci, és semmit nem talált Jusztin, majd visszahanyatlott a földre, visszahúzta az álom, és reggel úgy ébredt, hogy párnába fúródott a feje, mert valaki tett a feje alá, és ez a valaki be is takarta. Juszti mellette feküdt, és ő is kinyitotta a szemét, „na ma te kívánhatsz, Ber”, suttogta, ő pedig visszasuttogott, „nekem az a legnagyobb kívánságom, hogy megölelhessem Mamót”. De szomorúan suttogott, mert sejtette, hogy ez igazából nem lehetséges.

Sajnos ekkor kopogott anya is a szoba ajtaján, pedig neki jógatáborban kellett volna lennie, és Berci nem hitte, hogy anyának ez az időszerűtlen kopogása bármi jót jelenthetne.


Olvasd itt a következő fejezetet!