Bendl Vera: Berci nem megy iskolába – 13. fejezet
Bendl Vera a Pagony egyik legújabb szerzője, Mihályi Csongor és az időgyurma című meseregényét már eléritek a webshopban! Most viszont Berciről ír, aki, hozzátok hasonlóan, most nem mehet iskolába – és, valljuk be, Berci ennek igencsak örül. De aztán kiderül, hogy azért mégiscsak van iskola, csak nem úgy, ráadásul Mamóval sem lehet találkozni – csak grannykype-on. Hogy erről még sohasem hallottál? Mi sem. Bercinek ugyanis nem mindennapi nagymamája van, hanem olyan, aki sokkal többet tud, mint hinnéd. Lehet, hogy még varázsereje is van?
Az előző részért kattints ide, ha pedig már tűkön ülve vártad a folytatást, olvass tovább!
Az a 76 éves csitri elkapta!
„Mamó kórházba került. Most hívott”, mondta anya szomorúan és szörnyen aggódva, holott Mamó nem is az ő, hanem apa anyukája volt. Apa is hallatszott a háttérben, úgy tűnt, ő is elhagyta a spanyol bázisát, föl-le botorkált a nappaliban, valószínűleg a mobiljával a kezében. „Nem érem el az orvosokat, egyszerűen nem veszik fel. Hát persze… teljesen túl van terhelve az egész rendszer”. „Korona?”, kérdezte Juszti, mire anya bólintott, és Berci hirtelen úgy érezte, hogy ő most fogja végre lerúgni az összes vírust egy speciális rúgással, most azonnal, mert ezt aztán nem tehetik. Nem szállhatnak rá éppen Mamóra, aki még védekezett is ellenük, hiszen bizonyára ette az antiká kuglófjait, és egyáltalán: miért éppen őt kellett megtámadni? Hogy jutottak hozzá ezek a nyamvadék vírusocskák? Hogy történhetett meg mindez, és most mi lesz?
Amint anya kilépett a szobából, Berci remegni kezdett, és majdnem sírt, közben pedig végtelenül igazságtalannak tartotta, hogy Borka meg Juszti kívánságát teljesítették, hiszen elmentek fára mászni, Mónikával is találkoztak, Juszti arra kóborolt egyedül, amerre akart, de az ő kérését nemhogy nem lehet valóra váltani, de ráadásul ennyire nagyon nem. Juszti megsimogatta, és közben elővette a telefonját, kikereste a grannykype-ikont, és már tárcsázott is. Sokat kellett várni, míg egy kissé csapzott hajú Mamó megjelent a kamera látókörében, körülötte kórházi kisszekrény, mögötte sárga fal. „Gyerekek”, suttogta Mamó kicsit gyorsan véve a levegőt, de teljesen érthetően, „nem beszélhetek hangosan ebben a szobában, hogy vagytok?” „Mamó, mi történt?”, kérdezte azonnal Juszti, „én sem tudom, hát folyamatosan ettem az antikákuglófot, már rosszul is voltam tőle, hordtam a kabátot, de úgy látszik, kevés volt a védelem, talán hogy lementem a boltba, az lehetett a baj, meg túl sokat dolgoztam, és nem figyeltem arra, hogy elég napsugarat gyűjtsek össze délután, mert a napsugár, az segít… nem értem”, suttogta tovább, és aztán köhögni kezdett, a kék szeme nem csillogott úgy, mint szokott, amit Berci próbált nem észrevenni, de sajnos igazából észrevette, csak szerette volna elfelejteni. „Mamó, hogy segítsünk?”, folytatta Juszti, „sehogy, majd meggyógyulok, csak vigyázzatok magatokra… de most le kell tennem”, mondta Mamó elhaló hangon, a grannykype is szakadozott, ami addig sosem történt, Mamó pedig kinyomta a hívást, és az egésztől egyáltalán nem nyugodtak meg.
Berci teljesen megbénult a félelemtől, nem tudta elképzelni, mi lehet az, amit Mamó nem tud varázslattal megoldani, eddig mindig mindent elrendezett egyedül, így ez a helyzet enyhén szólva is idegesítette. „Kitalálunk valamit”, közölte Juszti. Berci helyeselt, csak éppen fogalma sem volt arról, hogy mit. „Csak hadd’ gondolkozzam.” Erre Berci csöndben maradt, de elég idegtépő volt várni, hogy Juszti gondolkozzon. És egyáltalán mit tud gondolkozni, amikor itt gyakorlatilag nincs mit tenni? Ők nem tudják meggyógyítani Mamót, oda sem mehetnek, legfeljebb csak itt ülhetnek ebben az unalmas karanténlakásban. Végül mégis ő javasolt valamit: „figyelj már, az a leguánnyál, az nem működhet esetleg?” „Karcsi papa kotyvaléka?” „Az.” Juszti erősen ráncolta a homlokát. „Fogalmam sincs. Bárcsak értenék ehhez.”
