Bendl Vera: Berci nem megy iskolába – 16. fejezet
Berci kalandjairól a vírusos időszak eleje óta olvashattok: velünk együtt ismerkedett meg ezzel a rendhagyó helyzettel, amikor a gyerekek nem mehettek iskolába, nem találkozhattak a nagyszülőkkel és a barátokkal és a legizgalmasabb program az volt, amikor a család kutyáját levihették sétálni. De Berci, Juszti és Borka minden helyzetben megtalálja a kalandot – még a kórházba is besettenkednek Mamóhoz!
Az előző részért kattints ide, ha pedig már tűkön ülve vártad a folytatást, olvass tovább!
Ez a küldetés kicsit furcsán alakul
„Nem hagyjuk itt Blökköt”, közölte Juszti határozottan, és maga mellé húzta Bercit, „mit csinálnak vele, ha megtalálják?”, majd intett Borkának, aki a szomszédos fa mögött bujkált, de Juszti egyetlen mozdulatára előugrott nagyon is tettre készen. „Mindegy, milyen rossz szöveg, hogy elvesztetted a kutyádat, most mégis újra ezzel kell előállnod. Menj be, Borka!”, suttogta Juszti, és Borka már indult volna a félelmetes nővérszobába azonnal és félelem nélkül, csakhogy ekkor egyre erősödő zene hangjaira lettek figyelmesek, majd az első emeleten felgyújtották a villanyokat, dobogás, zúgás, kiáltozás kicsit zavaró egyvelege hallatszott, a fények villódzni kezdtek, mintha valaki le-föl kapcsolgatta volna a világítást, fekete alakok keringtek a szemet is bántó neonfényben, élesedő nevetés és boldog visítás hallatszott, bár a káoszt még ez sem tudta elfedni.
Mamó kórtermében különösen sok esemény történhetett, mert az alakok összevissza mocorogtak, karjukat emelték, fejüket hátravetették, keringtek a szobában, és egy idő után Juszti felismerte a zenét is. „Úristen, ez a száz éves szám”, fogta a fejét, „mit csinálnak ezek?” De azért megkövülten bámult, ahogy mindhárman, és titokban azt szerették volna, hogy felrepülhessenek és bekukkanthassanak az ablakon, mert egyszerre tűnt úgy, hogy nagyon nagy baj van és úgy, hogy hatalmas buli készülődik. „Mi van, ha Karcsi papa szere totál felpörgette a nagyikat, és hülyeség volt az egész? Esetleg kábítószer van benne?”, nyögte Juszti, de persze Borka a nagyapja védelmére kelt. „Hülye vagy? Papa soha nem tenne ilyet. Meg egyébként is: szerinted nyolc-tíz ember álmában most beleivott a titkos főzetbe? Bármit azért ők sem tudnak megtenni!” „Nem tudom, csak kicsit ijesztő ez az egész.” Perceken át álltak az elszáradt bokor árnyékában mozdulatlanul, miközben egy újabb zeneszám hangjai szűrődtek ki az ablakokon. Juszti azt mormogta, „Freddie – hát nem unjátok meg?”, de Borka és Berci nem értették, miről motyog.
Végül úgy gondolták, talán a kavarodás mégis éppen alkalmas arra, hogy elvegyüljenek, és kimenekítsék Blökköt, így Borka óvatosan belépett az épületbe, elmerészkedett a lépcsőfordulóig, de mielőtt feljuthatott volna az emeletre, egy szétálló hajú nénit látott közeledni, aki ezt kiáltotta, „gyerekek, ez lesz a Karcsi unokája, nézzétek”, amitől Borka szörnyen megijedt, hogy akkor most őt itt leleplezik, kiderül, hogy ő nem csak egy kislány, aki véletlenül betévedt a kutyája miatt, hanem bizonyos tervek szerint történnek a dolgok, bár a terv egészét valahogy ő sem látja már egészen tisztán, ez egyáltalán nem halad így jó irányba, mi lesz itt?, de a nénit követő nővérke egyáltalán nem foglalkozott az elhangzottakkal, csak a beteget próbálta visszaterelni a kórterembe, „Bernike néni, tessék már visszafordulni… most szépen felmegyünk!” mire Bernike dühösen elhúzta a karját és a kockás hálóingében, bocis mamuszában megállíthatatlanul, bár lassan vette a lépcsőfokokat lefele, „hagyjon már élni maga… maga… nővérke, hát nem látja, hogy itt járok a két lábamon?”, és jó néhány gyanús nyálcseppet fröcskendezett beszéd közben a levegőbe; a zene még tartott, a dobogás és visongás is, és – hál’ Istennek – Blökk ekkor magától megjelent, jobbra-balra szlalomozott, el a nővér mellett, le a néni két mamusza között, ki az ajtón, és mielőtt Borka követte volna, még a fehér hajú nénihez hajolt óvatosan, „hogy van Mamó, tessék már megmondani”. Bernike erre szélesen elvigyorodott. „Mamó, a microgranny? Hahahahha”, kacagott egy félelmeteset és sokcseppeset, „jól – elég jól”, és már-már vicsorgott a nagy nevetésben, Borkának pedig rá kellett jönnie, hogy ezt most bárhogy lehet érteni, de nem akart tovább okvetlenkedni, hanem kisietett az épület ajtaján.
Rohantak is a portára mindnyájan, a bácsi tekintete villámokat szórt, és Juszti már a motornál antikávizsgálatot rendelt el – nem véletlenül: Blökk szőre telis-tele volt piros pontocskákkal, a nagyik teleszórták vírussal ezt a szerencsétlen, túlzottan is vakmerő kutyát, ezért – jobb híján – lefújták fertőtlenítő spray-vel, gondolván, hogy talán ez is segít, ha nem nyalogatja össze magát, bár azért ez a módszer mégsem tűnt a legjobb ötletnek, őszintén, a védőfelszerelésüket is lefújták, sőt, Juszti ruháját is lefújták, végül nagy óvatosan elindultak haza, és persze kiderült, hogy anya közben halálra izgulta magát, már régen otthon kellett volna lenniük, erre ők még nekilátnak lefürdetni a kutyát is, ki érti ezt, és „mintha egy kislány szaladt volna át a nappalin, de ez bizonyára nem lehetséges, na, de gyerekek!”, kiáltott föl, fogta a fejét és húzogatta hátra a haját a jóganadrágjában, és az egész végén még, már Juszti szobájában, a vizet a szőréről jobbra-balra szóró Blökk mellett megpróbálták elérni Karcsi papát, hogy kiderítsék, mi is történt az este, és hogy egyáltalán sikerült-e a küldetés, de Karcsi papát nem kapcsolta a grannykype, „alszik, horkol”, érkezett meg az automatikus üzenet, így teljes bizonytalanságban kellett nekik is lefeküdniük.
Annyi jó volt az egészben, hogy Berci úgy érezte, megcsinálta. Ezt igazán megcsinálta. Eljuttatta a főzetet, nem vallott kudarcot, és – ahogy Karcsi papa mondta – talán mégiscsak nagy tettekre volt képes, bár hogy ezek a „nagy tettek” végül hova vezettek, azt nem könnyű megmondani. És a legnagyobb bónusz az volt, hogy még Mamó illatát is érezhette, ami több, mint szerencse, egy csoda, és bár alig bírt magával és a kétségeivel – hiszen ez a káosz, ez a zene, ez az Aranka néni meg minden elég gyanúsnak tűnt – azért csak elaludt ennyi izgalom után, még ha előtte forgolódni is kellett kicsit.