Bendl Vera: Berci nem megy iskolába – 17. fejezet
Berciék kalandjai folytatódnak! Vajon hatott Karcsi papa csodafőzete? Mi lett Mamóval miután Berciék kijutottak a kórházból? És mi ez a bolondság, amiről minden újság ír, Queen szól a kórházakban?! Ha lemaradtál, olvasd itt az előző részt, most pedig jöhet a folytatás!
Mamó szeme csillog, és kiderül: Karcsi papa egy fenomén
Az volt a furcsa a reggelben, hogy már Juszti is ott ült az asztalnál tojásrántottát csócsálva és fél liter kakaót magába öntve, mire Berci felébredt, pedig Juszti ugye köztudomásúlag délben kel vagy esetleg egyáltalán nem is, de ami biztos, hogy szinte sosem reggelizik, most mégis úgy falatozott, mintha három évvel korábban lenne, és még rá lehetne parancsolni, hogy „a családnak együtt kell ennie és punktum”, viszont a fejét enyhén csóválta, amivel annyit jelzett Bercinek, hogy ő sem tud semmit, fogalma sincs, hogy alakultak a dolgok, erre pedig Berci sóhajtva maga is reggelihez látott, miután megpuszilta anyát meg apát, és ha Bercit fel lehetett vidítani valamivel, akkor az éppen a soktojásos rántotta volt, foszlós kenyérrel és anya-féle isteni kakaóval, de most sajnos mégsem lehetett teljes az öröm, mert csak tudni kellett volna, hogyan alakultak a dolgok végül a kórházban.
Majd amikor apa elővette a telefonját a buborékos vizet kortyolgatva, és rápillantott, egészen érdekes dolgokat kezdett maga elé mormogni, miszerint, „nézd már, ez meg micsoda? Diszkó a kórházak fertőző osztályán. Már megint milyen marhaságot írnak az újságok? „Tegnap este fél tízkor először a Fővárosi Kórház, majd a vidéki kórházak fertőző osztályán az összes 65 év feletti Covid–19-cel regisztrált beteg telefonja egyszerre szólalt meg, és ismeretlen forrásból zene hallatszott róla. A betegek először zavartan reagáltak, majd egyre nagyobb örömmel nyúltak készülékeik után, végül sokan az ágyukról is felálltak, és együtt énekelték a Queen: We are the Champions című számát. Az egészségügyi személyzet értetlenül állt a helyzet előtt, nem úgy a páciensek: a nagyszülő korú betegek kacagni és táncolni kezdtek, integettek valakiknek a telefonjuk képernyőjén, és együtt zengték köhögve: we are the champions. Az esetről egyetlen videófelvétel szivárgott ki ismeretlen forrásból, hiszen a sajtó számára a fertőző osztály tiltott terület. Ezen jól látszanak a boldogan táncoló betegek, és azok mosolygása, akik nem tudják elhagyni fekhelyeiket. A felvétel a második számnál szakad meg, az ’I want to break free’ című dal elhangzásakor ugyanis egy harcias nyugdíjas személyiségi jogokra hivatkozva kiverte a kamerát a felvételt készítő kezéből. Mindmáig nem sikerült kideríteni a közös hívások kezdeményezőjét, a hálózatot és ennek a különös mémnek az elindítóját”. Apa a fejét vakargatta, az állát simogatta, és megjegyezte, „Mártikám, ezt nem nagyon értem, de hát nem itt van éppen Mamó is?”. „Csaba, ez azért túlzás, nem valami álhír már megint? Nekem igazi hoaxnak hangzik”, mondta mélázva anya, de azért előhúzta a telefonját, és Juszti is ugyanígy tett, csak már szélesen vigyorogva. „Én is, én is látni akarom!”, ugrándozott Juszti mellett Berci. „Hát, Mártikám, lehet, hogy hoax, de elég jól sikerült.” Apa hangja egyre elképedtebbé vált. „Most nézem, hogy a New York Times is hasonlókat ír. Tegnap délután fél négykor – vagyis éppen ugyanakkor – a New York-i kórházak fertőző osztályán, ahogy ők mondják, ’party time’ volt, és egy rejtélyes telefonhívás derítette jobb kedvre és fakasztotta dalra az idős betegeket. Néhányak sírtak, mások örömmel kiáltoztak, és volt aki a fejét fogta, ’I can’t believe it, I can’t believe it’, ismételgették, és mindenféle neveket mormoltak, meg ők is azt énekelték, hogy ’I wan’t to break free’. Ez nem semmi.” „Csaba”, szólalt meg anya félálomszerű hangon, „nagyon furcsák ma a hírek: Émelyítő kuglófszag Kispest utcáin – ki ír ilyen hülyeséget? Jó, hogy kell a kattintás, de ennyire?” „Hát, ez tényleg marhaság, csak nálam meg ez áll: Sidney: sütiszag a köbön – behalsz. Na jó, nézzük ezt a videót”, és mindenki apa köré gyűlt, ő rányomott az indításra, és a videón totális káoszban láthattak egy kórházi szobát citromsárga fallal, rozzant ablakokkal, és a linóleumpadlón hálóinges alakok keringtek, néhányan egy kicsit sírtak örömükben, többen az ágyból mosolyogtak ki, és énekelték a We are the champions-t teljes kakofóniában, nem nagyon lehetett kivenni egy arcot sem, egy ismeretlen, drótszőrű lény cikázott jobbra-balra, majd a következő számnál, annál a résznél, hogy ’God knows, I want to break free’, hirtelen éles hang közeledett, ’azonnal hagyja abba a filmezést, fiatalember, itt személyiségi jogokról van szó, hogy képzeli’, és egy reccsenés után leállt a felvétel. Apa meg anya egymásra nézett. „Kicsit hasonlított Mamóra”, mondta anya, „igen”, hümmögte értetlenül apa, „de tegnap még beszélni sem tudott”.
Apa meg anya azt sem tudták, mihez kezdjenek, a villájukat tették jobbról balra, majd balról jobbra, de nem volt idejük hosszan kétségek közt vergődni, mert apa telefonjára már érkezett is az sms: „Beszélj velük, Csaba. Ezek itt nem csinálnak nekem tesztet, hiába kérem. Ez itt nem kiszolgálás, ez itt nem egészségügy, ez semmi. Fel vagyok háborodva. Mamó” „Azt hiszem, anyám a régi”, nyögte apa, és amíg arra készülődött, hogy felhívja Mamót, a gyerekek beszaladtak Juszti szobájába, és a grannykype-on tárcsáztak. Átkopogtak Borkának, így végül ő is látta a világító kék szemű Mamót, amint bejelentkezett. „Gyerekek, fantasztikusak vagytok, és ez a Karcsi, ez a vén kuruzsló, hogy mit szervezett itt össze! Hát tegnap este épp azt álmodtam, hogy a legkisebb unokám megölel engem, és ez olyan jó álom volt, hogy szerintem már jobban lettem tőle’, és Mamó persze Bercire hunyorított, ’de felvert utána a grannykype, amelyik olyan hangosan szólt, mint még soha, az egész szobát betöltötte, én meg felnéztem álmosan, és ott találtam azt az üvegcsét az ágyam mellett, atyaég, micsoda ötlet, antitesttel ellátott leguánnyál, hiszen ez zseniális!, denevérszárnymorzsalék! azonnal beletöltöttem, csak remegett a kezem, legfeljebb a negyede ment mellé, de mit számít, borókabogyó! kiváló anyag, fehér egér buggyanék!, de hát leginkább a leguánnyál! lehajtottam, és kezdett is visszatérni az erőm. Végre fel tudtam emelni a telefonomat, és uramatyám, mit látok! az összes grannyk meg nagypapák, mindenki ott énekelt velünk együtt, ott énekelték, hogy sampionz, hát még én is meghatódtam, esküszöm, nem is kicsit! Jackie, a legjobb barátnőm Ausztráliából, a másik mycrogranny, Hju-sze Vietnámból, a cseh Jiri, de régen láttam, Keira, a kaliforniai lókötő, Natasenka is kapott vonalat Oroszországból, Maria, a legnagyobb olasz tudós hetven felett, istenem, gyerekek, annyira csodálatos volt, hogy együtt énekeltünk, táncra perdült, aki tudott, ment a boogie, Aranka a sarokban elhajította a krimijét azonnal, csak azok a nővérek ne néztek volna hülyének minket. Hál' isten, végül az egyikük beállt táncolni. Csak kapiskált valamit az egészből. Most mondjátok meg, mindenki ezért sütött kuglófot tegnap világszerte, hány százezer kuglóf készülhetett. A grannykype üvöltött, a leguánnyál forralta a vérem, milyen régen éreztem ilyesmit!” És Mamó története itt még nem állt meg, a különös nagymama szinte levegővétel nélkül sorolta a furcsábbnál furcsább eseményeket. „Úgy képzeljétek, hogy reggel megint össze tudtam gyűjteni a szememmel a napsugarat, és most kiderült valami újdonság is: adtam belőle másoknak is, az összes betegnek a szobámban. Csak odamentem hozzájuk, és egyszerűen átment az én szememből az ő szemükbe.” A gyerekek lassan már elkezdték irigyelni. „De Mamó, akkor most meggyógyultatok?” kérdezték fel-felkiáltva. Mamó felsóhajtott, „Hja, Juszti, szerintem én meggyógyultam ennek a csodálatos főzetnek hála, de persze nem gyógyult meg mindenki. Az azért lehetetlen. Viszont jobban lettek. Ha engem innen végre kiengednek, küldök nekik Karcsi csodafőzetéből. De hát ezt nem lehet világméretekben gyártani. Oszkárnak végtére is végesek a kapacitásai. Na jó, át kell kapcsolnom, mert Csaba már ötödjére hív, valamit nagyon akar. Ti vagytok a legjobb antiká-osztag, én mondom!”, és Mamó eltűnt a képernyőről, Berci pedig ugrándozni kezdett örömében. „Mamó meggyógyult, Mamó meggyógyult”, kiáltotta, Juszti és Borka pedig Karcsi papának üzentek gyorsan. „Híres lettél, Karcsi papa, nagyon cool voltál”, írta neki Juszti, és azt a választ kapta, hogy „:) csak Oszkár szomorkodik, hogy nem jutott ismertséghez, pedig megérdemelte volna :(”.
Sajnos mindenkinek géphez kellett ülnie, kezdődött az iskola, de délután ismét összegyűltek Juszti szobájában, ekkorra pedig már apa is intézkedett, hogy Mamót mihamarabb szállítsák haza, miután az összes szükséges vizsgálat bebizonyította, hogy egészséges. „Akkor, Juszti, ezután segítünk Mamónak meg Karcsi papának eljuttatni a speciális keveréket a rászorulóknak, ugye?” „Naná”, felelte Juszti, „hamarosan befuttatjuk Oszkárt”. És megtervezték az antikáosztag következő akcióit, amelyekben mindig Juszti volt az akcióvezető, Borka a kém, Berci pedig a bevetésre kész harcos. Úgy számítottak, hogy a speciális küldetéseket Mamó és Karcsi papa fogja irányítani a legmagasabb szintről.
Jöhet a következő?
