Mindenedmegvan?
Megérkezett a legújabb Abszolút Könyv Goldberg Emília tollából! Fordulatos, letehetetlen regény, ami igazán fontos témákat vet fel, ráadásul egy olyan főszereplővel, akit egyszerűen nem lehet nem szeretni! Olvass bele!
(A mindent megváltoztató nagy találkozásig: 1 nap, 2 óra és 27 perc)
Anya telefonján megjelenik a végcélt jelző zászlócska. Közeledünk. Tudjuk az utat, hiszen mindennap jövünk, de kell a navigáció a dugók miatt. Anya lassít, az ablak mellett eldöcög a szemetes, aztán az első tölgyfa, és a második is. Anya fékez, bekapcsolja a vészvillogót, ami elkezd kattogni. Nem állhatunk itt sokáig, mert nagy az autós forgalom a suli környékén. A szülők le se állítják a motort, egy laza „megvanmindened?” búcsúzóul, amire a gyerekek csak lazán visszabólintanak, és kiszállás. Mit szállás? Röppenés a tudást jelentő szent intézmény felé. Boldogan, elégedetten, frissen, vidáman.
Bárcsak én is képes lennék rá!
Kattints ide és szerezd meg most!
Kimeredek az ablakon, Anya meg a telefonján már a következő úti célt állítja be. Én meg mozdulatlanul ülök, hallgatom a vészvillogó távoli kattogását, és minden erőmmel próbálok egy pontra bámulni. Ma az iskola főbejárata fölött díszelgő barátságos papírdíszek egyikére, mondjuk, amit innen a kocsiból nagyon rosszul látni, erőltetni kell a szemet. Dolgozzon az a pluszdioptria, ha már a szememre rakták! Bár tudom, hogy a folyosón uralkodó állandó huzat miatt mozognak, én mégis arra gondolok, hogy én irányítom őket. A lélegzetemmel. Tessék, hány szirma van a legnagyobb papírvirágnak? 1, 2…
– Háromig számolok, és indulj! – mondja Anya ekkor a telefonjába meredve.
Ideges, és az első, ami ilyenkor eszébe jut, ez a hülye számolás. Aztán jön a rám bámulás fújtatással, majd valami olyasmi, hogy „hallod?” vagy „nem igaz, mindennap ez van!”, én meg ekkor kénytelen leszek megmozdulni, mert Anya marhára nem egy türelmes ember, és nem akarom, hogy a kormányt csapkodva, zokogva pofonnal fenyegessen. Pedig igazából még az is sokkal jobb, mint elindulni.
– Figyelj, én tényleg próbálok ehhez türelmesen hozzáállni, de be kell menned! Mindennap. Tudom, hogy nehéz, de muszáj. Senki se szeret suliba járni, hidd el, én megértem – mondja remegő hangon, remélve, hogy megszánom, és elindulok végre.
Tényleg megsajnálom, és nem tudom, milyen izmom segítségével, de megmozdítom a fejemet. Ránézek anyára, aki innentől már nyerő helyzetben van. A remegő hang sehol, határozottan pakolni kezdi a hátsó ülésről a cuccaimat, egyenesen az ölembe. Táska, kabát és az útközben vett reggeli. Átvert.
Olvass el egy cikket a könyvről!
Dermedten nézek a kakaós csigára, pedig én fogom megenni őt, és nem fordítva. Kattog a vészvillogó, ahogy az én agyam is, hogy mivel tudnék Anya „mindenedmegvan?”-ja elé vágni, és örökre itt maradni. De Anya mindent berámol, eligazít és helyre rak, itt már nincs visszaút, vészvillogó, segíts, tik-tak-tik-tak. Nem tudom, milyen szervemmel, de beszélni kezdek.
– De a többiek…
– Jaj, drága gyerekem! A többiek majd elunják. Csak nem gondolod, hogy állandóan az lesz a téma, hogy szemüveged lett? Ugyan már! Sok gyereknek van szemüvege.
– De nem ilyen ronda – vetem oda hanyagul, aztán meg is bánom egyből. A szemüvegesnél egyik se tetszett. Anya egy órán keresztül keringett és válogatott a boltban, míg végül kiválasztotta, ami neki tetszik, én meg csak a vállamat vonogattam.
– Ez egy nagyon szép, minőségi szemüveg! – Anya hangja egyre fojtottabb.
– Kövér vagyok benne.
– Figyelj! Nem vagy kövér, erősebbek kicsit a csontjaid, és a szemüveg nagyon jól áll, most pedig könyörgök, indulj el, mert el fogsz késni, és az Irénke nénivel is összevesztek!
Na igen, az Irénke néni. Kár volt ezt megemlítenie. Azonnal hátravetem magam az ülésbe, és eldöntöm, hogy nem. Nem megyek. A világ legszemetebb osztályfőnöke. Egy igazi rémbanya. És engem utál. Ő is. Anya el se tudja képzelni, hogy milyen félelmetes az a nő, és hogy mennyire rossz iskolába járni.
Itt találod a szerzővel készített interjúnkat!
– Figyelj, Eszter, én el tudom képzelni, hogy az Irénke nem éppen a legkellemesebb tanár, és ez nem a legjobb most neked, de hidd el, senkinek sem könnyű! Itt vagyok például én…
Közben kicsatolja az övét, és a lábam előtt heverő hatalmas táskájában kezd matatni.
– Na, nem igaz! Nem láttad a sminkestatyómat?
Én látom a sminkestatyót, elvégre a pluszdioptriával a szememen úgy kell látnom, mint a sasnak, de nem segítek. Ezzel is megy az idő. Anya végül megtalálja a nyuszifüles sminkesneszesszert. Előveszi a lila színű szemspirált, és a napellenző tükrében sminkelni kezd.
– Szóval senkinek sem könnyű most, képzeld, én is utálom a munkámat. Nekem is hülye a főnököm, ráadásul még van több ezer gondom. Például apáddal. Hidd el, hogy ebben a hülye helyzetben senkinek sem egyszerű, én csak arra kérlek, hogy próbálj meg egy kicsit segíteni, hogy a dolgok elrendeződjenek. Okés?
Elrendeződni? A dolgok? Hát ez az Anya tényleg azt hiszi, hogy a dolgok majd elrendeződnek? Nem fognak elrendeződni. Ezt azon a fura, családsegítős beszélgetésen mondta az a nagy fogú nő. Hogy „Eszter, a dolgok mostantól kicsit máshogy működnek majd.” Ott ült Apa, Anya meg én, és nekem úgy kellett csinálnom, mintha nagyon, de nagyon meg lennék lepve azon, hogy a „dolgok mostantól kicsit máshogy működnek majd”, de mivel a dolgok egy ideje már nagyon máshogy működtek nálunk, hát egyáltalán nem voltam meglepve, hogy eztán is máshogy fognak.
Annyi lesz csak más, hogy neve is lesz: elválnak.
És most komolyan azt várja tőlem, hogy csináljak úgy, mintha a „dolgok” attól rendeződnének el, hogy én bemegyek az oroszlán barlangjába, a vesztőhelyre, a pokol legmélyebb bugyrába? Érzem, ahogy felmegy bennem a pumpa, és fészkelődni kezdek, legszívesebben megmondanám neki, hogy a „dolgokat” volt szíves ő elrontani apával, nekem és Irénke néninek ehhez semmi közünk, és ezt ne keverje ide! Tessék, ő nyert. Úgy elönt a méreg, hogy kivágom a kocsiajtót, kikapcsolom az övet, és… és hirtelen futni kezdek. Aztán rohanni. Végig az utcán. Ruganyosan emelem egyik lábamat a másik után, a tölgyfák száma egyre nő, már a 15.-nél járok, a hajamban lobog a hideg, őszi szél, a szemüvegem lecsúszik a potyogó könnyeimen, és elvész az őszi avarban, de én csak futok és futok, amíg el nem érek az utca végéig, ahol muszáj megállnom és körülnézni, merre tovább. Anya tűnik fel a hátam mögött, nagy nehezen utolér, bocsánatot kér, megölel és megígéri, hogy soha többé nem kell iskolába mennem.
Legalábbis a képzeletemben ez történik. A valóságban, amikor kivágom a kocsiajtót és megpróbálok kikecmeregni, elrohanás helyett Anya ferde parkolásának hála majdnem orra esem a járdaszegélyben, miközben az ölemben lévő táskámmal és a kabátommal szenvedek. Próbálom magamra aggatni őket, miközben Anya elégedetten csattintja vissza a sminkeléshez használt napellenzőt. És már jön is a nap leggyűlöltebb kérdése.
– Mindenedmegvan?
Soha nem fogok bólintani erre a nyomorult kérdésre. És nem azért, mert igazából nincs meg mindenem, sőt, amióta a „dolgok” máshogy mennek, igazából semmim sincs. Azért nem, hogy Anya lássa, hogy nem bólintok, és lehetőleg egész nap marja a bűntudat, hogy annak ellenére, hogy nem bólintok, ő itt hagy. A nagy semmivel. A minden helyett. Hogy némán állok ott, amíg integetve elmegy. Hogy érezze, ugyan ma nyert, és bemegyek az iskolába, de ezzel a dolognak nincs vége. Hogy tudja, holnap újra ugyanitt folytatjuk. Dacos arcomat az iskola felé fordítom, és elkezdem számolni a papírvirág szirmait. Csak így tudom a lábamat mozgásra bírni. 1-2-3-4-5. Még négyszer megszámolom, és bent is vagyok. Ha tudnám, hogy itt egy-két napon belül durván megváltozik az élet, és minden a feje tetejére áll majd, akkor egészen máshogy indulna a nap. De nem tudom, szóval a gyógytesitanár szavaival élve „ernyedt válltartással” vágok neki a napnak.
