„A szavakkal elmondott mesén túl..."
Ma már szinte evidens, hogy vannak gyerekkönyvek, amik a gyerekek mindennapjairól szólnak, de ez nem mindig volt így – írja szerkesztőnk, Győri Hanna köszöntőjében. Győri Hanna, a Pagony szerzője, szerkesztője, játékkiadónk munkatársa most elmeséli, hogyan született meg a Maszat-sorozat, amiben bármelyik kisgyerek magára ismerhet, és ami tényleg a gyerekek saját szemszögéből mutatja meg a mindennapokat, és ez hogyan indította el Magyarországon a gyerekközpontú gyerekirodalmat.
Ismerd meg a könyv mögött a történetet!
2009. Győri Hanna köszönti a Pagonyt.
A mából nézve talán vicces, de a 2000-es években a blogolás még aránylag új dolog volt: személyes, laza, mindenféle szövegekből összeálló újság – jó ötlet, nem? És új volt az is, ahogy a gyerekirodalmat újraértelmezte pár progresszív kiadó, a Csimota és a Pagony például. Így született meg a Pagony blogja, ahova Szekeres Niki elhívott, hogy írhatok gyerekkönyvekről. Már korábban is írtam az akkori Index.hu gyerekmellékletébe, de a Pagonynál volt alkalmam igazán belemerülni a kortárs gyerekirodalomba.
Kiderült, hogy mindent ötvöz, ami engem érdekel: szépirodalom, képzőművészet, játékosság, de nem az az izzadságszagú „játék”, amit a posztmodern irodalomelmélet szemináriumokon egy életre megutáltam; műhelymunka, személyesség, szabadság. Megismertem egy csomó érdekes alkotót Agócs Írisztől Máté Angin át Szegedi Katalinig, és (nagyon) kicsit beleláttam abba is, hogy hogyan készülnek a könyvek. Borzasztóan tetszett az egész!
2009-ben jelent meg a Maszat játszik – nehéz mai fejjel elképzelni, hogy mennyivel kisebb volt a magyar gyerekkönyvek kínálata, és mennyire friss volt akkor a Maszat, és mennyire egyedülálló: az Anna, Peti, Gergő sorozaton kívül nem nagyon volt a kisgyerekek mindennapjait a középpontba állító képeskönyv. Ma már olyan evidensnek tűnik egy hétköznapi helyzeteket egyszerűen, mégis meseszerűen bemutató könyv! Egy olyan, amiben nagyon jól kitalált, felismerhető szereplők vannak, akikben bármelyik kisgyerek magára ismerhet. Ahol a háttér (szinte) mindig fehér, és csak pár tárgy – ház, autó, játék, villamosülés – jelzi, hogy milyen környezetben vagyunk. Ahol a gyerekek nem nagyszemű, rajzfilmes stílusúak, hanem a cerkás vázlatok esetleges körvonalait megőrző mozgalmas, érdekes figurák. Ahol hiába minimalisták a képek, mégis van mit nézegetni rajtuk a szavakkal elmondott mesén túl.
Ebben az évben jelent meg A sötétben látó tündér is. Ez egy egészen másfajta kötet: már a méretével kitűnt a többi közül, és Takács Mari elképesztően erős színvilágú, érdekes kivágású-kompozíciójú művészi festményeire egyszerűen felkapta az ember a fejét. A szövegről, erről a csodálatos, modern, szabad népmese átiratról nem is beszélve.
Hihetetlen, hogy 2009-ben kevesebb, mint tíz új cím jelent meg a Pagonynál, de ezek ma is, tizenhét év után is élő, lüktető világok: Rumini, Bogyó és Babóca, Maszat, Cipelő cicák. És A sötétben látó tündér huszonegy évig varázsolta el a gyerekeket az Örkény Színházban – és fogja még sokáig elvarázsolni őket könyvben. Mert a könyvekben az a jó, főleg a jó gyerekkönyvekben, hogy nem lehet belőlük kinőni, mindig újra és újra lehet lapozgatni őket. Nekem a Pagonnyal együtt nőttek fel a gyerekeim, és a húszéves lányom egy hete, amikor hazalátogatott, édesen szenderedett álomba egy készülő Pagony-könyv kéziratát hallgatva, a kisebb pedig a mai napig listát ír Könyvhét környékén, hogy mit hozzak neki a Pagonyból, mintha kétszer lenne egy évben karácsony. Van, ami nem változik.
