Egy különleges elme csodálatos útja

Reif Larsen: T.S. Spivet különös utazása, Sanoma, 2013

cimkék: #jó könyv

Beszédes címlapja van a könyvnek. Egy kisfiút látunk rajta, amint egy hatalmas bőröndöt és egy mellé kötött jegyzetfüzetet húz maga után egy kiskocsin. A kocsi oldalán egy név áll, halott öccsének a neve, mint nemsokára megtudjuk. A háttér egy magányos tanya, valahol Ameriában. A cím fölöttük egy Amerika alakú cetlire felírva látható. A helyzet világos: A kisfiú hátrahagyva a tanyát, legfontosabb dolgait magával cipelve elindul. De hova és miért? - Kovács Tamás ajánlója

Ha Mark Twain ma élne, tetszene neki ez a köny, lehet, ő is hasonlót írna. Egy modern, egyedi  nyelvezetű, szemtelen utazás történetét. T.S., (azaz Tecumseh Sparrow) Spivet sok szempontból a mai világ Huckleberry Finnje a maga egyedülálló utazásával. De a könyv olvasása közben többször eszembe jutott a számtalan díjat nyert alternatív amerikai road movie, a Család kicsi kincse is. Nem olvastam eredeti nyelven a könyvet, de azt gondolom, hogy elég jól sikerült a fordítás. A szóhasználat fura felnőttessége nagyon jól illik a könyvhöz és a Mc Donald’s McDönciként való említése is olyan otthonos volt.

Ha én lennék T.S. Spivet, itt most egy részletes térkép következne az utazás lehetséges okairól és céljairól, meg egy ábra a könyv címlapjának lényegesebb pontjairól, talán a K99-es számú jegyzetfüzetemből, de ebben nem vagyok biztos. Mert Spivet állandóan, mindent lerajzol, sőt, nem egyszerűen rajzol, hanem absztrakt ábrákat készít minden gondolatáról, minden érzelemről - olyan dolgokról, amiket egy más ember nem is tudna vizuálisan ábrázolni. Szobája zsúfolásig van precízen rendben tartott, számozott jegyzetfüzetekkel, amelyek tulajdonképpen elméjének leképeződései, sajátos, absztrakt naplók. Illetve: ami nekünk absztrakt, esetleg érthetetlen, az neki átlátható, ami nekünk érthető, az neki ezek nélkül átláthatatlan. De én csak T.S. kalandjainak olvasója vagyok, és ennek megfelelően igyekszem beszámolni az eseményekről.

Spiveték a Vízválasztó hegységben élnek egy tanyán, messze mindentől, az isten háta mögött. A család problémáktól terhelt, T.S. pedig érezhetően magányos. Négyen élnek együtt: szenvedélyesen rovarokat gyűjtő anyukája, akit következetesen Dr. Clairnek hív, apja, aki szótlan, utál társalogni, és amikor nem az birtokon dolgozik, állandóan videokazettákat néz. T.S.-nek van egy nővére, Gracie és volt egy öccse, Layton, akit apja sokkal jobban szeretett, és aki meghalt. Öccse halála tabu téma és T.S. legnagyobb traumája, nem véletlen, hogy szinte minden oldalon megtaláljuk a nevét.

Spivet pedig térképek és ábrák rajzolásával, környezetének rettentő alapos elemzésével tölti idejét. Térkép alatt nem csak a vasútvonalak rajzát, vagy a McDonaldsok elhelyezkedését kell érteni, hanem egy sofőr ujjdobolási ritmusának precíz ábrázolását, apja menetrendszerinti whiskey ivásának ábráját. A tematikusan osztályozott füzetekbe rajzolt illusztrációk a végletekig pontosak, ahogy minden leírás is. Koordináták szerint is tudjuk, hol van a főhős szobája, geometriai pontossággal elemez egy bajuszt, amit véletlenül látott, latin névvel is jelöli lerajzolt, elemzett állatait.

T.S. Spivet egy zseni, ez nem is vitás. Ezt nem csak az olvasó ismeri el szinte rögtön, hanem a Smithsonian Intézet is, amelynek titkon térképeket, tudományos elemzéseket küld, de úgy, hogy életkorát nem jelöli meg. Az intézet elismerése adja a könyv alaptörténetét, ugyanis kitüntetik, és meghívják Washingtonba. T.S. pedig elindul. Egyedül, titokban. Itt kezdődik a “road movie”, egy hatalmas utazás, keresztül Amerikán. Nincs szükség a road movie kifejezés könyvesítésére, a leírás annyira filmszerű és pontos. A találkozások Amerika különböző arcaival pedig mindenkinek tanulságosak és jól átérezhetőek. Nyugatról indul, a Kontinentális vízválaszó hegység mellől, ahol testvérével azzal szórakozott régen, hogy hol a Csendes, hol pedig az Atlanti-óceán felé öntöttek egy-egy pohár vizet. A környezet folyamatosan változik. Sivatag, kőolajfinomító, apró házak nagyvárosok, és persze az ezeket kísérő emberek. Mindezt természetesen számtalan térképen és ábrán is látjuk, akár az éppen aktuális természetföldrajzi viszonyokról, felbukkanó bogarakról, szökésről, akár egy késelésről van szó.

Az utazás a könyvet három nagy részre osztja, a nyugati részt az Átkelés követi, hosszas vonatúttal, emlékezéssel, anyukája naplójának részleteivel. T.S. hosszan gondolkodik a családjáról. Szép motívum, hogy utazásának iránya pont ellentétes azzal, ahogy ősei vándoroltak Montana felé. A Kelet pedig a megérkezés, a siker, de nem feltétlen a happy end, kérdéslezárás része. Új problémák merülnek fel még itt is. Találkozás a média világával, a sikerrel, viszonya a családjával… A könyv sok kérdést nyitva hagy, amiket akaratlanul is továbbgondol az olvasó.

Hosszan gondolkodtam, hogy vajon pontosan ki a célközönsége ennek a könyvnek. Ki az, aki nem ijed meg a majd négyszáz oldalnyi tömény szövegtől, amelyet a margón ábrák, jegyzetek egészítenek ki, például a kromoszómák halálpontos leírása, hogy csak egy teljesen abszurd részt emeljek ki. Ki az, aki tud valamit kezdeni azzal az információval, hogy a főhős kedvenc filmjei között például ott látja a Werckmeister harmóniákat, vagy hogy egy jegyzetben Platónról is olvashat? Aztán rájöttem, hogy nagyon sokan vannak, vagyunk ilyenek valójában. Ha nem is minden részlettel, de azok összességével tudunk mit kezdeni. És így áll össze a könyv egy egységgé és így lesz érthető és élvezető annak is, aki nem tud mit kezdeni néhány latin szóval, biológiai vagy épp orvosi szakszóval.

Már a könyv kezdetétől az volt az érzésem, hogy főhősünk erőteljesen autista, és ez a benyomás később csak megerősödött. Forgattam is a könyvet, hogy talán a fülszövegben, vagy bármilyen ajánlóban le van-e írva valami ilyenkor szokásos közhely, mint például: “egy autista gyermek megható/fantasztikus/különleges története” vagy “a könyv segíti az autizmus megértését, elfogadását”. De szerencsére nem találtam semmi hasonlót. Ettől lesz teljesen természetes és hatásos ez a könyv. Határozottan beránt egy autista gyerek szemszögébe és természetessé teszi azt. Akit egyszer elkap a szöveg és a képi világ, az egy idő után nem fog csodálkozni sem az újabb utolsó sínszálig pontos vágányhálózat-rajzon, sem azon, hogy úgy tűnik, T.S. csak akkor érti az emberi érzelmeket, ha lerajzolja az arcot, és részletesen elemzi (például a “Köszönöm de távozzék, kérem” mosoly-grimasz 3 fázisos rajzot kap). Sőt. Nemcsak, hogy nem fog csodálkozni, hanem fontosank fogja tartani, igényli ezt a fajta történetmesélést.  Talán nem túlzok, hogy az olvasó is autistává válik picit, ez pedig nagy szó és nagy érdem. Ezzel együtt helyesen döntött a kiadó, hogy könyvét nem próbálta “terápiás regényként”, vagy valami hasonló címke alatt eladni. Nem is kell így értelmezni, nem kell erre gondolni. A könyv egyszerűen jó és kész.

Kapcsolódó cikkek