Film a könyvben, könyv a filmben

Részlet a Kalasnyikov és Rózsafüzérből

2015. október 30.

cimkék: TilosAzÁ 16plusz

Kalasnyikov es Rozsafuzer"A zenekar mellett saját filmet is akartak készíteni. Egy olyan filmet, mint az igazán nagyok, ami látszólag marhaság, röhögsz rajta, miközben valójában a végső nagy kérdéseket feszegeti. „Amit csinálunk, azt élvezzük! Azt élvezzük, amit csinálunk!” – ez volt Kala életfilozófiája. „Egyszerűen csak élvezzünk, te barom!” – szólta le mindig Nyikov."
Olvass bele a Kalasnyikov és Rózsafüzérbe – a könyvbe, ami látszólag marhaság, röhögsz rajta, miközben valójában a végső nagy kérdéseket feszegeti...

A gimnázium előtt lévő park egyik padján egy fiú és egy lány ült. Mostantól pár hónapig a közelébe sem kell jönniük az épületnek. Az idei tanév véget ért. Elkezdődött a majd három hónapig tartó nyári szünet. Se suli, se idióta osztálytársak, se beszűkült tanárok, se semmi. Csak meleg, nyár, pihenés vagy bármi, amit akarnak. Legalábbis szinte bármi. A lehetőségek csak szinte határtalanok. Mindenesetre a padon ülők valami bizsergető nyugalmat és felvillanyozó várakozást véltek felfedezni magukban. Induljon a nyár!
Nyikov és Kala ült a gimi előtti parkban. A lány szája sarkában cigaretta fityegett, odabent pedig a füsttől és forróságtól sűrű, vattaszerű nyál gyűlt, mint a nyári égen a bodros bárányfelhők. Összehúzott szemmel nézte az épület homlokzatát. A nemzeti, az uniós és a verszacsedolcsés zászlók mozdulatlanul függtek hatalmas rúdjukon, és a homlokzaton elhelyezkedő kacifántos intézménynévvel együtt hirdették a város elit részének legelitebb részében lévő, megkerülhetetlen és roppant menő iskolát. A főbejárat előtti lépcső aljában
a mindig éber és jó kedélyű gondnok dudorászott magában.
– Utálom a munkám. Jabadiba-dibadiba-daj. Egyszer úgyis kinyírom őket. Jabadiba-dibadiba-diba-daj… – dúdolta, és széles mosolyok kíséretében biccentett oda a távozó tanárok és diákok hadának.
A tanév végétől és a nyár kínálkozó lehetőségeitől megrészegült nebulók önnön trendi és kúl mivoltukból fakadóan még önhittebben pötyögtek magabiztos hüvelykujjukkal a legújabb szériás okostelefonjukon. Fiatalok voltak, felelőtlenek, szépek, és a szüleiknek rengeteg pénze volt. Az élet tárt kapukkal várta, hogy erőszakot tegyenek rajta, akkor és úgy, ahogyan csak akarják. A környező utcákban kallódó néhány csöves alázatosan fejet hajtva tért ki útjukból, nehogy a jövő ifjú zálogai beszennyezzék mennybéli sugallatra, harmadik világbeli gyerekmunkások által precízen felépített cipőiket.
Szóval a világban minden a lehető legprímábban zajlott. Az emberek boldogok voltak, az állatok munkálkodtak fajtársaikon, a növények pedig önfeledten ontották magukból az éltető oxigént, ami aztán a ragyogó kék nyári égbolt felé szállt, de csak másfél méterig jutott. Ott ugyanis egy törpe növésű, részeg kőműves szőrrel igencsak megáldott orrlikában eltűnt, és hosszas biokémiai folyamatok után eggyé vált a derék mesterrel. A Nyikov mellett ülő Kala messzire pöckölte a csikket, ivott egy korty matéteát, rágyújtott és megszólalt:
– Fasza.
Nyikov ránézett, majd az épületre, és megint vissza Kalára.
– Ja. Na, húzzunk innen!
Azzal felpattant, és kecses léptekkel indult a park legtávolabb eső része felé. A narancs és kék színekben
pompázó ruhájában olyan volt… olyan volt… olyan, hogy az emberek, akik mellett elhaladt, tátott szájjal bámultak. Bár általában mindig is így tettek, most pedig, az elviselhetetlen hőség, önnön butaságuk és egy ifjú gimnazista lány bimbózó nőiessége mindinkább arra kényszerítette őket, hogy olyanok legyenek, mint a kutyák. Merthogy azok is voltak. Meg persze a kutyáik is kutyák voltak.
Menet közben Nyikov egy hirtelen mozdulattal beletúrt sűrű, szőke hajába, és a levegőbe felcsapódó, majd a lány vállaira visszahulló hajzuhatag megkondulásra késztette a közelben álló barokk templom harangjait.
Kala zsebre dugott kézzel sétált Nyikov mellett, és igyekezett olyan egyenesen állni, olyan határozottan lépni, hogy ha valaki ránéz, méltónak ítélje arra, hogy a mellette haladó angyali szépség dicsfényének sugaraiban megmártózzon, és alkalomadtán kardját is belemártsa. Ez a nagy koncentrációt igénylő mutatvány annyira jól sikerült, hogy ha valaki rájuk nézett, és szívébe engedte kettősük személyiségének földöntúli megközelíthetetlenségét, könnyedén azt hihette volna, hogy angyali jelenést lát.
Kala és Nyikov, miután kiértek a parkból, a templom felé vették az irányt. A hatalmas tornyok úgy magasodtak a nyári ég felé, barokk angyalkákkal koszorúzva, mint két hatalmas ágyúcső, ami a lelkeket lődözi a mennyek kapuja felé.
Vissza az olvasósarokba ...