Irodalomóra 424 oldalon

Nehezen lehetett megfogni minket az előző évben – ez alól csak a TZ-beli, életmentő pluszpontért folyó véres küzdelem, a kvízműsorokra hajazó csoportos feleltetések, és a bírósági tárgyalásos szituációs játék volt az egyetlen kivétel. De még ilyenkor is, legtöbbször elszabadult a pokol.

Én szeretem az irodalmat. Tényleg. Valahogy mindig könnyen megy, és könnyűnek is találom. Állandó kapcsot képez a könyvek, az írás és a beszéd között számomra. Az órákba viszont sosem éltem bele magam. Jól van, meg kell tanulni ezt meg azt, itt egy memoriter, holnap röpdolgozat, túl leszek rajta. Mindig olyan általánosnak láttam mindent, amit vettünk, amiről tanultunk – leginkább az olvasmányaim foglaltak le, azokat szerettem, velük foglalkoztam. Sosem gondoltam, hogy MINDEN műben és korszakban van valami érdekes, és az irodalom egyáltalán nem általános – akár csak ha az időszámításunk előtti időkre fókuszálunk.

A könyv egy érdekes perspektívával kezd: bemutatja az átlagos olvasót, aki levette a polcról és/vagy megkapta az olvasmányt. Tartozhatunk a pedáns mintatanulók kategóriájába, de lehetünk mi akár a legirodalomutálóbb, betűgyűlőlő diák a Földön, a mű mindenkire gondot fordít, és egy kis párbeszéddel megismerkedhetünk a könyv írójával is. Majd innen kezdődik az irodalomóra, utazás Görögországba (és nagy léptekkel Rómába is): nem szeretném elrontani az élményt, minden megtalálható a könyvben, amire csak számítani lehet: évődő szerelmesek, elméleti magyarázat, civódó testvérpár, mitikus lények, filozófiai eszmefuttatások, vak lírikusok és Bud Spencer. A könyv maximálisan élvezhető, letehetetlen olvasmány, mely segít jobban megérteni és megismerni olyan műveket, amelyeket magunktól nem a legnagyobb kedvvel vennénk kézbe – a sorozat folytatásában ez pedig még több műre és szerzőre lesz majd érvényes. Nényei Pál olyan érthető és szerethető módon, lendületes stílusban magyarázza el az életünk minden területére kiterjedő, rejtélyes, izgalmakkal teli „tantárgyat”, ahogy azt még sehol sem olvastam. És igen, talán ez volt életem egyik legérdekesebb (pláne leghosszabb) irodalomórája is.

Kinek ajánlom a könyvet? Összességében mindenkinek, aki valaha bajlódott kötelezőkkel, verte a tankönyvet az asztalhoz huszadjára is, mert nem volt képes megérteni azt a fránya hexametert, és a pokolba kívánta a Moirákat. Meg azoknak is, akiknek mindez megy – nekem is, mert magamat gyakorlott irodalmárnak gondolva nagy meglepetést okozott a könyv. De leginkább azoknak a fiataloknak, akik haszontalannak gondolják az irodalmat.
Kiknek NEM ajánlom a könyvet? Valószínűleg a galapágos szigeti kéklábú szulák kevésbé értékelnék a könyvet, mint egy olvasni tudó, magyar diák.

Az irodalom visszavág című könyv egy út kezdete, melynek útmutatója és térképe a kötet: segít kicsit feltárni előttünk a világot, az ismeretlent, és azt, amitől irtózunk; barátságosabbá, kedvesebbé tenni azt.