Kicsibácsi és Kicsinéni - nyár

Részletek Dániel András könyvéből

Kicsibácsi és Kicsinéni elég sokat utazik, mert gyakran fölkapja a kicsi diót a szél. Ez hol nagyon jól jön, például ha Kicsinéni náthás, és történetesen egy napos tengerpartra érkeznek, néha pedig kicsit nehezebb az élet az új helyen, például a sivatag közepén. Nyári mesék a remélhetőleg szigorúan vízparton internetező és olvasó olvasóinknak.

SIVATAG

sivatag.jpg
Egy alkalommal a szél egy sivatag kellős közepén dobta le az öreg diót. – Na, most aztán jól nézünk ki – mondta Kicsinéni, kipillantva a dió ajtaján. De hát mit volt mit tenni, Kicsibácsi és Kicsinéni fogták a homokozó készletüket, a vödröket, a homokozó formákat meg a színes műanyag lapátokat, és munkához láttak. Először csináltak egy homokkerítést a dió köré, biztos, ami biztos, homokkapuval. Amikor ezzel megvoltak, nekiálltak, és építettek homokházakat, földszinteseket meg emeleteseket, aztán szépen lesimított homokutcákat, homokúttesttel és homokjárdával, ahogy kell. Az utcákra Kicsibácsi, mert ebben nagyon ügyes volt, készített homokautókat, ezek ettől kezdve ott parkoltak a homokjárdák mellett, a homokházak bejárata előtt. Ezután építettek homokstrandot és homokjátszótereket, homokfocipályát és homokmozit. Aztán homokkórházat és homokiskolát, meg homok vasútállomást, s nem messze tőle még egy nagy homokbevásárlóközpontot is. Már éppen készen is lettek volna, amikor váratlanul ismét jött a szél, elfújta az egészet, úgy, ahogy volt, a diót meg repítette megint tova…

NÁTHA

fagyi.jpg
Az is volt egyszer, hogy Kicsinéni náthás lett, de nagyon. Állandóan köhécselt, meg fújta az orrát, talán még hőemelkedése is volt – bár ez nem biztos, mert a hőmérőt, azt ilyenkor persze nem találni soha, pedig ott kéne lennie a gyógyszeres szekrényke felső fiókjában, mint rendesen. Egy reggel aztán Kicsinéni egy akkorát tüsszentett, hogy még az öreg dió is megbillent belé. Mit megbillent: el is dőlt, s rögvest görögni kezdett lefelé a domboldalon. Merthogy akkoriban történetesen épp egy domb tetején állt, ahonnan mellesleg pazar kilátás nyílt a környező vidék zsendülő, koratavaszi lankáira. Gurult, gurult a dió, egyre sebesebben – de annyira, hogy meg sem állt, csak egy távoli tengerparton, valami dús leánder tövében, nem messze egy helybéliek által előszeretettel látogatott halvendéglőtől. Arrafelé persze, mint általában, pompás volt az idő, hétágra sütött a nap, s finoman lengedezett a langyos délszaki szél egy messzi kontinens pálmafás partjai felől. Meg is gyógyult menten Kicsinéni, a náthát mintha csak elfújták volna. Ettől kezdve aztán Kicsibácsival minden délután kijártak a közeli strandra, labdáztak vagy épp rohangáltak be a homokos partról visongatva a hullámok közé, ahogy éppen a kedvük tartotta. Meg, persze, fagyiztak is.

ocean.jpg

ÓCEÁN

Felkapja néha egy virgonc szél az öreg diót, száguld vele ide-oda a tépett szakállú fellegek között, mígnem – mint aki belefáradt – egyszer csak megáll, lepottyantja az óceánba, aztán jónapot. – Utazunk? – dugja ki fejét kalitkája ajtaján Imikém, a felhúzható bádognyúl, mire Kicsibácsi legyintett egyet. – Csak a szokásos – mondja. Aztán előkeresi a kamrából a zsiráfmintás vitorlát, amit Kicsinéni direkt az ilyen esetekre varrt egy régi paplanhuzatból. Fogja, felmászik vele a ferde kéményre, jól megkötözi, és már repülhet is a csipkés hullámok hátán az öreg dió, mint a gondolat.

NYÁR

– Egyvalamit nem szeretek: sietni – szólalt meg egy augusztusi késő délutánon Kicsibácsi. – Itt van például a nyár. Amilyen hirtelen jött, egy napon – s ez, akárhogy is nézzük, korántsem egy távoli nap – ugyanolyan váratlanul, akárha sürgős dolga támadt volna, odébbáll innét. – A nyár – biccentett Imikém, s fülén megvillant a fény, mint egy játék bádogvaku. Egy kertvendéglő teraszán ültek hárman, valahol a hátuk mögött a nap kivörösödve erőlködött, hogy még egyszer átnézzen a kerítést övező sövény felett. – Amikor jön – folytatta Kicsibácsi – mármint a nyár, hát csak leülök, s megvárom, míg ideér. – Mert ugye, egyszer ideér – pottyantott egy kockacukrot kávéjába Kicsinéni. – Amikor meg menni készül – sóhajtotta Kicsibácsi –, mint például most is – akkor meg már minek kapkodni? Legalábbis szerintem. Azzal felemelte az asztalról poharát, s a fény, mint film végén a stáblistán, végigfutott a sápadtarany hosszúlépés gyöngybuborékain. – Valahogy így – bólintott Kicsinéni, és óvatosan belekortyolt a kávéjába. – Ha meg nem így – dőlt hátra a billegő, csővázas széken Kicsibácsi – hát akkor: KÉPZELJÜK AZT.

nyar.jpg