Kosárladba vagy focilabda?

Olvass bele Vadadi Adrienn ovis mesék-sorozatának legújabb részébe!

Az ovis csoportba új fiú érkezik: Szili, aki egy picit más, mint ők. Ismerd meg Dorci, Lea és a többiek legújabb kalandjait, olvass tovább!

Lea, Dorci és Maja már vagy háromszor átöltöztették a hosszú, szőke hajú babát, Peti is legalább kétszer repetázott a vajas-mézes kenyérből, Zétény vagy tíz tigrisbukfencet ugrott a tornaszőnyegen, Dani és Ákos pedig épp lerombolta a világ legmagasabb tornyát, amikor kinyílt az ajtó. Egy kusza vöröses hajú, szemüveges fiúcska állt meg szégyellősen a küszöbön, az anyukája kezét szorongatva.

Az óvó néni napok óta mesélt az új kisfiúról. Hogy nemrég költöztek a közelbe, hogy igazából Szilárdnak hívják, de mindenki Szilinek szólítja, mert ez a beceneve. Az anyukája is bejön majd vele az óvodába, amíg Szili ki nem ismeri magát a csoportszobában.

– Szia! – állt fel a rajzos asztal mellől az óvó néni, amikor meglátta az új kisfiút az ajtóban. – Már nagyon vártunk!

Az óvó néni hangjára a gyerekek mind az ajtó felé fordultak. Először jól megnézték maguknak a kisfiút, aztán az anyukáját, össze- súgtak, de hamar fordultak is vissza a hosszú, szőke hajú babához, a tornaszőnyeghez, a romba dőlt várkupachoz, hogy ott folytassák a játékot, ahol abbahagyták. Egyedül Peti tápászkodott fel a tízórais asztaltól, hogy a pukkadásig tömött hasával kiguruljon a mosdóba lemosni magáról a mézes kenyérről ráragadt ragacsot. Ő sem törődött sokat az új kisfiúval, csak nagyokat sóhajtva elbillegett-ballagott mellette, és útközben odavetett neki egy sziát.

– Szia! – köszönt vissza Szili anyukája, de a kisfia néma csendben maradt, csak félénken pislogott a szemüvege alatt. – Gyere! – lépett oda hozzá az óvó néni. – Először is megmutatom az öltözőszekrényedet, hogy át tudj öltözni benti ruhába, aztán pedig válasszunk neked óvodai jelet! – Azzal már ki is fordult az ajtón, hogy Szilit és az anyukáját az öltözőszekrényekhez vezesse. Amíg Szili anyukája le- segítette kisfia kabátját és felakasztotta a fogasra, a pulóverét a polcra hajtogatta és átcserélte a kinti cipőjét bentire, az óvó néni a gyerekek jeleit sorolta:

− Nézd csak – mutatott a szekrényekre –, van itt űrhajó, görkorcsolya, holdacska, aztán ropogós kifli, pöttyös bögre! A másik oldalon pedig a vitorlás hajó, szívecske, magyar zászló... – ám amikor a magyar zászlóhoz ért, Peti váratlanul kiviharzott a mosdóból:

– A magyar zászló én vagyok – hadarta egy szuszra –, bocsi, de azt nem választhatod! – majd belehuppant az óvó néni ölébe, és onnan figyelte tovább az eseményeket.

– Bármilyen jelet választhatsz magadnak, amit nem láttál az öltözőszekrényeken – fordult vissza Szilihez az óvó néni. – Lehetnél mondjuk... sós perec, versenyautó, létra...

– Vagy háromgombócos fagyi! – ajánlotta fülig érő szájjal Peti. De hiába kedveskedett Peti is, az óvó néni is a kisfiúnak, ő csak állt, és továbbra sem szólt egy szót sem. Kis idő múlva az anyukája sietett a segítségére:

– A régi óvodában lufi volt a jele Szilinek. Egy szép, kék lufi. – Nahát, milyen jó ötlet! – örült meg az óvó néni. – Ebben az óvodában nincs is lufi jel! Sem kék, sem zöld, sem nyuszi formájú vagy kukac, semmilyen!

Szili hallotta, amit az óvó néni mondott, és a három gombócos fagyit is, de sehogy sem akaródzott válaszolni. Az anyukája nógatta ugyan, de ő csak álldogált kukán, még szinte szuszogni is elfelejtett. A füle kipirosodott, a lába megremegett, legszívesebben valahol egészen máshol lett volna. Mondjuk otthon, a takaró alatt, iciri-picirire összekuporodva.

– Mit szólnál, ha rajzolnék neked egy szép kék kukaclufit? – né- zett bátorítón Szilire az óvó néni. – Vagy inkább pirosat szeretnél?

Szilinek minden bátorságát össze kellett szednie, hogy válaszoljon. Nagyot nyelt, aztán lassan felemelte a fejét, ránézett Peti focis pólójára, és alig hallhatóan azt mondta:

– Most inkább... focilabda akarok lenni. – Focilabdaaa? – csattant fel Peti újra. – Ugye, azt nem lehet, óvó néni?!

– Ha focilabda, hát focilabda – nézett hol Petire, hol Szilire nagy komolyan az óvó néni.

Petit bosszantotta, hogy a focilabda neki nem jutott eszébe, bár eddig a magyar zászlójával is nagyon meg volt elégedve. Szerette azt gondolni, hogy amikor ünnep van, az egész város miatta van fellobogózva. És azt is, hogy a boltba a magyar zászlós tejet csak neki küldik a tehenek. De azért a focilabda mégiscsak focilabda!

– Nem akarsz cserélni? – próbálkozott Peti. Ám Szili a fejét rázta. – Ez nem igazság! – hőbörgött Peti, de nem volt mit tenni. Az óvó néni már rá is kanyarintotta az új jelet a matricás papírra, hogy Szili az öltözőszekrényére ragaszthassa.

Peti dúlva-fúlva caplatott be az új fiú után a csoportszobába. Ahogy háborogva baktatott, megakadt a szeme Szili járásán. Valahogy olyan bice-bóca volt.

– Megütötted? – bökött Szili lábára Peti, aztán felpillantott Szili anyukájára, meg az óvó nénire, hogy nem figyelnek-e. De mivel ők elmerültek a beszélgetésben a tízórairól, meg a délelőtti játékidőről, Peti rámordult Szilire – Hogy akarsz így focizni?

– Nem akarok – nyelt egy nagyot Szili. – Ha nem akarsz – zsörtölődött Peti – akkor minek neked a focilabdás jel? Nézd, én elestem tegnap a meccsen – húzta fel a nadrágja szárát. – Ide süss, mekkora sebem lett! Ömlött belőle a vér, de nem sírtam, pedig még mindig úgy fáj, hogy be sem tudom hajlítani a térdem – és hogy ő is megmutassa, legalább olyan bicegősen jár, mint Szili, körbesántikálta a kisfiút, majd így folytatta: – De azért a játszótéren beállok a fociba, mert nekem ez a seb meg sem kottyan! – Aztán kíváncsi tekintettel Szilire nézett. – Veled mi történt?

– Én... – felelte Szili szégyellősen –, hát én... így születtem.

– Így? – ámult Peti. – Hát akkor nem csodálom, hogy nem akarsz focizni! Legfeljebb kapusnak mennél el!

– Kapus sem akarok lenni – jelentette ki Szili. – De akkor – próbálkozott Peti meggyőzni Szilit –, nem lenne jobb egy kosárlabda jel? Tudod, a kosárban dobják a labdát, nem rúgják!

– Nem tudom – válaszolta Szili –, majd átgondolom. Petinek a reménytől, hogy hátha Szili mégis neki adja a focilabda jelet, egész jó kedve kerekedett, az ajtóból nekilendülve már rá is ugrott a szőnyegre a világ legmagasabb tornyából maradt építőkockák kellős közepébe.

– Építünk? – nézett vissza Szilire. – Amikor a kisfiú az anyukájával együtt mellé telepedett, felcsillant a szeme. – Tudod, mit? Építsünk kosárlabdapályát! – Azzal már válogatta is a kockákat a stadionhoz, hátha kedvet csinál Szilinek a kosarazáshoz.


Szeretnéd elolvasni a többi mesét is az ovisokról? Itt tudod megrendelni!

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek