Közös nyávogás Toszkaníni Oszkárral

Tasnádi István netnaplója, 2012. május 13.

cimkék: #napló #Pagony

Tegnapelőtt a gyerekek hazahoztak egy göthös, vörös kóbor macskát. Féléves kandúr, hisztérikusan dorombolva manifesztálja, hogy neki most milyen jó, el sem akarja hinni, hogy ekkora mázlija volt, és belekerült a tutiba. Már vártam, hogy felbukkanjon. Mindig így lesz macskánk: április-május táján egyszer csak besétált az ügyeletes szerencsefi. Mici, Frici, Maszat, Findusz. Mondjuk az is igaz, mire igazán egymáshoz szoktunk volna, mindegyiket megmérgezte valaki a környékről. Véralvadásgátló patkányméreg.  A gyerekek persze úgy tudják, hogy Findusz cica elment Afrikába, ott terem csak az igazi húsgombóc.

Szerencsétlen vörös kandúr pillanatok alatt le lett bolhairtózva, féregtelenítve, és az állatorvos ma délelőtt még belé is döfött valami kombinált vakcinát. Úgy nyávogott, mint a veszett fene (pedig pont veszettség ellen oldották). Szerintem szegényke már meg is bánta, hogy pillanatnyi kényeleméért feladta a kukásmacskák szabad életét. Kispolgár lett. Már oltási könyve is van, amibe Rozi akkurátusan bevezette a nevét: Csizmás Kandúr Bandi Toszkaníni Oszkár.

Lia elnézte a naptárját, és most derült ki, hogy mégis fellép a színházban 17-én este. Úgyhogy az ő felolvasásával kell kezdenünk a Kőmajmok-könyvbemutatót, mert negyed hétkor el kell mennie. Ez persze nem túl jó, de valahogy lesz, nem görcsölünk rá. A répatorta majd úgyis mindenért kárpótol…

A jövő héten lezárulnak az HBO-s Terápia-felvételek. Novemberben kezdtük, holnap lesz a 90. forgatási nap! Az utolsó nap a Laura-szálból, úgyhogy mindenképpen kimegyek. Szerencsére most nem a budaörsi stúdióban lesz a felvétel, hanem belvárosi helyszíneken. Mondjuk a diszpó szerint hajnali 4 óra 30-kor kezdenek Marozsánnal a Szabadság-hídon – ezt asszem kihagyom.  Utána viszont egy lakásban folytatják az Ajtósi Dürer soron. Az utolsó Marozsán-Mácsai jelenet. Ott a helyem! Rengeteget tanultam ebből a sorozatból. Végre megértettem, miért olyanok a magyar tévés formátumok, amilyenek. Ott, amikor egy projekt zöld jelzést kap, pillanatok alatt össze kell rakni a tartalmat. Összecsapni. Mert most van „helyzet”, most vannak döntéshelyzetben azok, akikkel a műsor le lett zsírozva. Ezzel szemben itt a Terápiánál mindenre volt idő. Még arra is, hogy hibázzunk. És hogy utána korrigáljuk. Csak így lehet! Vagy hát lehet másképp is, csak nem érdemes.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az Időfutár utolsó felvételi napján például mi voltunk a rendezővel, Salamon Andrással a leánykórus. Már az összes gyerek hazament, mikor kiderült, hogy a Papageno-dal refrénjében van két sor, amit a lányoknak kellett volna énekelni. Mit volt mit tenni, beálltunk Andrással a mikrofonokhoz, és falzettben elkántáltuk a refrént. Dermesztő élmény volt visszahallgatni. De a hangmérnök megnyugtatott, hogy a mai technika csodákra képes (majd meglátjuk ill. halljuk a 63. részben). Na, például így nem lenne szabad!  De amikor már benne vagy valamiben, nincs más választásod, tolod, ahogy bírod, hogy az „adott körülmények között” minél vállalhatóbb legyen. De miért mindig „adottak” azok a bizonyos körülmények? Ezért szeretek független színházi előadásokban dolgozni, mert ott (majdnem) minden rajtad múlik. Ha nincs kész a díszlet, beállsz szögelni vagy festeni. Ha nem elég jó egy jelenet, benn maradsz próbálni éjfélig. Azt hiszem, per pillanat nagyon együtt tudok érezni ezzel a kényszer-domesztikált kukásmacskával. Vele nyávogok én is.

Ma van az utolsó Made in Hungária a József Attila Színházban. A 320. előadás. Csak most jöttem rá, hogy ez volt az első ifjúsági darabom. Kamasz fiatalok zenekart alapítanak, és sok viszontagság után eljutnak a csúcsra. Klasszikus ifjúsági szüzsé. Tizenegy éve megy, emlékszem, Rozi még benn kuksolt Viki hasában a bemutatón. Nem bírok elmenni erre a darabtemetésre. Túl sok mindennek van vége mostanában.

A leadben szereplő kép Agócs Írisz munkája, forrás: artistamuvek.blogspot.com

Kapcsolódó cikkek