Kuszi és nyutya avagy a bizonyosságról

„Elég nagy a nyüzsgés ebben a könyvben.”

Hamarosan megérkezik A nyúlformájú kutya, ami egy nagyon különleges könyv Dániel Andrástól. Az (ön)értelmezés örvénye nemcsak a főszereplő nyúlformájú kutyát, Károlyt keringeti önmagában, hanem az olvasót, képnézegetőt is az értelmezés, létezés és önmeghatározás kérdéseinek a sodrásában tartja. Ismerd meg a Károlyt!

Kutya de nyúl. Nyúl de kutya.”
Igen kínos helyzetbe kerültem. Ez már nem idézet Dániel András A nyúlformájú kutya című könyvéből, hanem őszinte olvasói, kritikaírói vallomás. Gyakorlatilag a könyv összes oldaláról ki lehetne emelni egy-egy mondatot, vagy akár az egész oldalnyi szöveget. Ami amúgy nem jelentene óriás terjedelmet, hiszen a szöveg mennyiségileg jóval kevesebb, mint a kép. Azonban nagyon sűrű, tömény ez az egyes szám első személyű narráció, gyakorlatilag nincs felesleges szava, még akkor sem, ha éppen ismétli önmagát. Mert, ha leegyszerűsítem, a könyv elbeszélőjének problémája, hogy ő „Kutya de nyúl. Nyúl de kutya.”

 

Nálam ebből lehet választani: nyúlformájú kutya és kutyahangú nyuszi. Szerény választék.”

 

Merthogy nem épp elég baj, hogy ez a szegény Károly (ezt a nevet kapta, hát ezzel kell élnie) egy nyúl formájú kutya, de még reflektál is erre a helyzetre. A könyv tulajdonképpen hetven oldalnyi reflexió. Károly elmélkedésének kiindulása tehát annak felismerése, hogy ő egy nyúl formában létező kutya. És ez a felismerés számos, színtisztán filozófiai alapkérdést vet föl játékos, (ön)ironikus hangnemben. Könyvtárnyi szakirodalma van a „Ki vagyok én?” kérdésnek, de én most csak Francois Villon azonos című versére hivatkozom: „Tudom, amit kell tudni, Herceg!/ Tudom, mi rozsdás, mi ragyog. Tudom, hogy egyszer eltemetnek./ Csak azt nem tudom: ki vagyok?” És ha felmerül a saját identitásunkkal kapcsolatos kétely, innen már nem követhetetlen nagy ugrás annak a kérdésnek a felvetése, hogy egyáltalán mit tudhatunk a létezésről? Hogyan szerezhetünk bizonyosságot a létezésről, magáról a létezőről?

Akinek semmilyen formája nincsen, az igazából van-e?” „...a létezőknek van formája, ez a létezés bizonyítéka – vagy mégsem?” Van-e tehát bármilyen bizonyítékunk a létezésről? Hogyan szerezhetünk bizonyosságot? Azt, hogy mi magunk létezünk, evidenciának gondoljuk. Hiszen, ha nem léteznénk, nem is merülne fel kérdésünk a létezéssel kapcsolatban. Sajnos, nagyon rá vagyunk utalva a környezetünk által tartott tükörre, legtöbben nagyrészt annak alapján határozzuk meg önmagunkat. És a baj akkor kezdődik, amikor érzékeljük a disszonanciát. Én tudni vélek magamról valamit, de az nincs szinkrónban azzal, amit a „többiek” mondanak. Kinek higgyek? Hiszen ők látnak kívülről. Igen, de ők nem tudják azt, amit nem láthatnak, hiszen nem láthatnak belém. És mégis, lehet, hogy a mindenkivel szemben az egynek van igaza? Honnan lehet erről bizonyosságot kapni? Kihez forduljak? Az alkotómhoz? Az meg ki?

 

Néha eszembe jut, hogy vajon miért csinálta. / Miért adott ilyen formát nekem? / Így volt kedve annak a valakinek? Tetszett neki? / Mosolygott, amikor iderajzolt?” Ebben a könyvben ilyen gonosz ez a teremtő. Megtréfálja, teljesen összezavarja a teremtményeit. És kezében ott a radír. Mert Károly annak is tudatában van, hogy ő azért olyan, amilyen, mert olyannak lett rajzolva. De igazából bármikor ki lehet radírozni. Ezzel pedig már nemcsak a lét esetlegessége jelenik meg problémaként, hanem a hirtelen – váratlan, akaratunktól teljesen függetlenül bekövetkező megsemmisülés ténye is. „A radírral, így Etike, el lehet tüntetni mindent, amit ceruzával / rajzoltak. Minket is, bármit. Csak dörzsölni kell vele egy kicsit / a papírt, aztán annyi. Mintha itt sem lettünk volna soha.”

 

Járom a könyvet, mindig, oda és vissza. Mint akit ezért rajzoltak ide. /Hogy menjen fel-alá. Találjon valamit. / Közben nézem, ha adódik / esetleg néznivaló.”
Károly, míg ki nem dörzsölik (spoiler: a könyvben nem radírozódik ki :)), addig szorgalmasan jár-kel a könyvben, szaladgál oldalról oldalra. Néha azt is tudja, hogy épp hányadik oldalon jár. És a bekezdés elején idézett mondattal mintha instrukciót is adna az olvasónak, hogyan kell járkálni ebben a könyvben. Mert ez nem egy egyszer végigolvasandó könyv. Persze, mindenképpen el kell legalább egyszer elejétől a végéig olvasni a szöveget, de egy olvasattal nem megyünk semmire. És nem csak a sűrű szöveg miatt nem.

Képeket is kell olvasnunk, ráadásul nagyon sokat, nagyon bonyolult kompozíciókban. És ahogy a szöveg is spirálisan épül, úgy a képekben is megvannak a visszatérő motívumok, ismétlődések, amelyek egymással és a szöveggel igen komplex kapcsolatban vannak. Szöveg és kép átjárja egymást, hiszen a szöveg sem szabályos egységekben jelenik meg az egyes oldalakon. Változó a terjedelem, különböző hosszúságúak a sorok, A képek ráadásul többféle minőségben szerepelnek a könyvben. Egyfelől illusztrációk, néha olyannyira, hogy Károly fel is hívja az olvasó figyelmét, hogy ez most illusztráció. Máskor, azzal együtt, hogy értelmezi is a szöveget, teljesen önálló képként is tekinthető. Megint máskor szinte képregényszerűen narratív.

 

Ezért / mászkálok ennyit a könyvben. Gondolom, ezért…/ És te is velem. Hol erre, hol arra.” Érdemes mászkálni ebben a könyvben, hiszen a fentiek szinte csak egy – egy szálat húztak ki abból a gombolyagból, amit A nyúlformájú kutya magával görget.


Dániel Andrással készült interjúnkat A nyúlformájú kutya kapcsán itt olvasd el!

Ha pedig máris megrendelnéd a könyvet, kattints ide!

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek