Mesék emlékekből

Interjú Vadadi Adriennel – Ákos óvodába megy
2014-11-24 - Pagony

Új könyv a legkisebbeknek! Óvodás lettem! címmel induló sorozatunk első kötete azoknak a gyerekeknek szól, akik mostanában kezdték az ovit. A szerző maga is gyakorló óvónő, aki ráadásul mostanában második lánya ovis beszoktatásával van elfoglalva. A hamarosan megjelenő könyve kapcsán személyes tapasztalattairól is faggattuk a Pagony óvó nénijét, Vadadi Adriennt.

– Óvónői vagy anyai szemszögből írtad ezeket az új ovis meséket?

– Ovis történeteket nem tudok anyai szemszögből írni, mert anyaként nagyon keveset voltam óvodában. Minden, ami ovi, az az óvó néni múltamból van. Az olvasók, a gyerekek azt szerethetik a meséimben, hogy valóságosak. Róluk szólnak, még akkor is, ha ez vagy az velük nem pont úgy történik. Ha anyai szemszögből írnám a meséket, nem lenne így. Mondok erre egy jó példát! Igor, a könyv illusztrátora, először egy olyan rajzot készített, ahol Ákos az anyukája után szomorkodik az óvó néni ölében. A képen mindketten nagyon szomorúak voltak. Igor eredetileg apai szemszögből rajzolt, mert amikor a kisfia szomorú, akkor ő is szomorú. Aztán a rajz átalakult, mert hogy tudnának megnyugtatni az óvónénik egy síró gyereket, ha ők maguk is nyeldesik a könnyeiket? Persze ez nem azt jelenti, hogy nem tudnak együtt örülni, együtt nevetni, mérgeskedni! Csak nem úgy, mint anyukák vagy apukák, hanem mint óvó nénik. Körülbelül annyi lehet a különbség, mint a barátság és a haverság között.

– A mesék az elválás, beilleszkedés nehézségeiről szólnak. Neked mi volt a legnehezebb saját lányaid kapcsán? Milyen praktikus tanácsokkal tudnál szolgálni a kezdő szülőknek?

– Minden gyerek más és más. Praktikák persze vannak, de amikor először otthagyjuk a gyerekünket az óvodában, a legfontosabb, hogy elmondjuk neki, hogy nagyon szeretjük, sietünk vissza hozzá! És sietni is kell! Én először csak fél órára hagytam az oviban Emmát. A következő lépés az egy, majd két óra, végül egy egész délelőtt lett volna, hogy megtanulja, amit mondok, az úgy van. Ha azt mondom, ebéd előtt megyek érte, akkor ebéd előtt érek oda. Így nem izgul majd az óvodában, hogy mi lesz vele, nem kell egész nap sírnia, hogy mikor jönnek érte, mert pont úgy lesz minden, ahogy anyu mondta. És ebben az óvó néni is mindig meg tudja őt erősíteni. Mi Emmával a fél óráig jutottunk. Háromszor, négyszer maradt nélkülem az oviban egy-egy fél órára, mindannyiszor megállás nélkül az óvó néni ölében sírt. Ez annak a jele, hogy hiába három éves, hiába okos, értelmes, az elválásra még nincs felkészülve. Merit, a nagylányomat szinte be sem kellett szoktatni, ő első nap ott maradt sírás nélkül. De neki nem is lett volna más választása, mert pont aznap kezdtem el én is egy másik óvodában dolgozni, amikor ő először ment oviba. Minden gyerek más és más. Emmával januárig kimenőt kaptunk. Szerencsések vagyunk, mert megtehetjük, hogy együtt maradhassunk, és nem kell őt erővel ott hagynom. Azért azt nem mondom, hogy nem vágyom már én is egy kis „kimenőre”!

– És óvónőként hogyan viszonyulsz a beszoktatáshoz?

– Azt szeretem, ha nincs sürgetve sem a kisgyerek, sem az anyuka. Mindkettőjüknek időre van szükségük ahhoz, hogy kialakuljon a kölcsönös bizalom, hiszen egymásra lesznek utalva. Ez eltarthat akár két hétig is, de tovább nem érdemes húzni, nehogy szokássá váljon az együtt oviba járás. Az első napokban érdemes csak belekóstolni az óvodai létbe, csak egy órára beülni közösen a csoportszobába. Nagyon fárasztó egy háromévesnek az a rengeteg új inger, ami az óvodában éri. Hangok, zajok, színek, fények, illatok, szagok, játékok, gyerekek, felnőttek...Aztán lehet egyre hosszabb időre maradni, a délelőtt minden eseményét átélni – tízórai, szabad játék, közös játék, udvari játék, ebéd. És amikor a kisgyerek már el-elmegy az anyukája mellől, el lehet kezdeni először rövid, majd egyre hosszabb időkre otthagyni. De amit én is most tanultam Emma óvó nénijétől, a lehető legfontosabb, amit egy szülő tehet annak érdekében, hogy a gyereke gond nélkül ott maradjon az alig ismert óvó nénivel az óvodában: a lehető legpasszívabban kell viselkednünk. Én csak ültem egy sarokban és varrogattam, ha Emma, vagy egy másik kisgyerek szólt hozzám, halkan, röviden válaszoltam. Ha Emma keresett valamit, megszomjazott vagy pisilnie kellett, annyit mondtam, hogy az óvó nénitől kérjen segítséget. Így észrevétlenül engedtem őt át az óvó néninek, ő pedig megtanulta, hogy az oviban nem anyu, hanem az óvó néni segíthet az ügyes bajos dolgain.

– A könyvben szereplő történetek mind megestek veled óvónői pályafutásod alatt?

  • A mesék mindig egy-egy emlékből indulnak. Tényleg volt egyszer egy kisfiú, aki anyukája pizsamájával járt óvodába. Egy másik kisfiúval megtörtént, hogy az egész család próbálta beszoktatni az óvodába. Egy harmadik pedig valóban kapott egy cumit a barátja dobozából, pedig ő maga sosem cumizott. Ez a három dolog húsz év alatt esett meg. Amikor elkezdek írni, mindig csak azt találom ki, hogy mi legyen a fő téma, amiről a mese szól: beszoktatás, délutáni alvás, barátkozás, verekedés. Miután leütöm az első mondatot, magától kel életre a mese. Tódulnak az emlékek, pont azok, amikre épp szükségem van, segítenek kerekíteni a történetet. Néha van, hogy csak ülök a gépem előtt, a mese pedig valahonnan, ki tudja honnan, belefolyik a kezembe. Az a legjobb érzés! És azok lesznek a legjobb mesék!

    • Az a tervem, hogy minden szereplőt, akit a nagykönyvből már ismerhetünk, bemutassak az Óvodás lettem!-sorozatban. Hogy megtudhassák a gyerekek, hogyan kötött barátságot Lea, Maja és Dorci, mikor lett Ákos a legjobb rendrakó, hogyan lopta be magát a dadus néni szívébe Peti. Izgalmas kaland lesz kiscsoportosként megismerkedni Petivel, Ákossal, Leával, végigkísérni őket az óvodán és talán még az iskolába is bekísérni őket.

  • – Miért pont Igor Lazin lett a könyv illusztrátora?

  • – Igor szó szerint besétált az életembe. Egyik este, épp vacsoráztunk, amikor megjelent a kertünkben, egy kis-bicikliért jöttek, amit egy közös ismerős nálunk hagyott. Rögtön lerohantam, mert nagyon vágytam egy „új hangra”, olyan illusztrátorra, aki pont azt rajzolja, amit én írok. Nem tudtam szavakkal megfogalmazni, hogy milyen rajzokat szeretnék, csak érzéseket, színeket, hangulatokat tudtam elképzelni. A kezébe adtam a Leszel a barátom?-at, címet cseréltünk, és ő mindenre igent mondott. Amikor elment, megijedtem. „ De hülye vagyok! Hát azt sem tudom, hogy rajzol! Mi lesz, ha nem tetszik?” Aztán én küldtem a meséket, ő meg a rajzokat. Az első verziók még távol álltak attól, amit igazán szerettem volna, de már éreztem, hogy nem kell félnem. Mutogattunk egymásnak mindenféle mesekönyveket, hogy lássuk, kinek mi tetszik. Igor tovább rajzolt, én meg drukkoltam nagyon, hogy sikerüljön egymásra találnunk. Sikerült! Nagyon boldog vagyok. És a legeslegjobb az volt, hogy végig kapcsolatban maradtunk. Virtuálisan végig ott voltam a rajzok születésénél. Persze szerettem volna a saját szememmel, munka közben is látni, hogy készül, hogy lesz színes egy rajz, de ehhez Igor túl szemérmes volt. De ez egyáltalán nem látszik az elkészült rajzokon, lapozzatok bele!