Mindent bele, torta! - avagy egy ragacsos ülinap

Részlet Dániel András Matild és Margaréta c. mesekönyvéből

Dániel András első meséskönyvében két boszorkány tesz-vesz, varázsol és félrevarázsol a Bármi utcai házban. Népes és különleges állatsereglet veszi körül őket, Varancs és Egér és Terebélyes T. Tibor és még sokan mások, akik midnenben belebrekkegnek és belecincognak. Pöszök és szöszök ellen harcolnak, elűzik az unalmat, verset mondani tanítják a legyeket (ez lesz a tanárok kedvenc meséje), és a kis felhőt visszaszelidítik a felhők közé.

Matild egy kicsit hebehurgyább, de aranyosabb, Margaréta okos és megfontolt nagytestvér (pedig ikrek!). Ebben a mesében Matild nagy kedvvel vág bele a tortavarázslásba, míg végül Margaréta menti meg a mindent elárasztó tortától az ünnepséget és a ház népét. Olvassátok a mesét, a könyv pedig két hét múlva a boltunkban lesz!

 

– Már megint elfelejtkeztünk valamiről – szólalt meg Margaréta egy zöldpárás, október végi reggelen.

A konyhaablakban állt és egy álmos legyet próbált kiszabadítani az ablakkeretről lógó pókhálóból.

– Jaj, drágám, miről? – kérdezte Matild, s idegesen harapott egyet a kezében tartott lekvároskenyérből. A kilencedikből, ma reggel.

– Terebélyes T. Tibor ültetésnapjáról. Még júniusban kellett volna megünnepelnünk – válaszolta Margaréta. – Csak olyan mozgalmas volt ez a nyár, mindig közbejött valami... – Tibor... mijéről?

Matild kezében egy pillanatra megállt a lekvártól csöpögő kiskanál.

– Tudod, a fáknál ez olyan, mint nálunk a szülinap – mondta Margaréta. – Száz éve volt, vagy százegy is talán, hogy elültettük a kertben, már nem is tudom. Akkoriban még Vézna Tölgy Tibornak hívtuk...

– Százegy év – sóhajtott elmerengve Matild, aki közben úgy döntött, hogy ideje befejezni a reggelit. – Nem csoda, hogy az utóbbi időben erősen kopaszodik szegény...

– Az talán inkább az ősz miatt van, drágám – pillantott testvérére Margaréta. – Mindenesetre – ha utólag is – illene felköszöntenünk. Csak azt nem tudom, minek is örülne... Valami jó könyv? Dominókészlet? Szőrmamusz? Fülvédő? Esetleg tusfürdő?

matild1.jpg– Nem hiszem, hogy a tölgyek használnának tusfürdőt – jegyezte meg Matild. – Pláne szőrmamuszt. Mi volna, ha kapna egy szüli... akarom mondani ültetésnapi tortát? A tortának általában mindenki örül...

– Igazad lehet – mondta elgondolkodva Margaréta.

A légy végre kigabalyodott a pókhálóból. Hálásan zümmögött egyet, majd szédelegve tovarepült.

– Pompás! – ugrott fel az asztaltól Matild. – Tortavarázslat! Milyen régen nem csináltunk ilyet! Remek program egy ködös, őszi délelőttre...

– Ennyi erővel cukrászdából is hozhatnánk egyet, drágám – ingatta a fejét Margaréta. – Az volna az igazi, ha mi magunk készítenénk: semmi édesipari hókuszpókusz. Minden van itthon, ami egy rendes tortához kell: liszt, sütőpor, tortabevonó, lekvár...

De elkésett. Matild már bőszen lapozgatta a Töméntelen Teljesen Tuti Tortafortély című szakkönyv egy elhasznált, zsírpecsétes példányát.

– Kezdhetjük is! – kiáltotta, vidáman lengetve varázspálcáját. – Vajon milyen tortának örülne legjobban a jó öreg Tibor? Csoki? Marcipán? Esetleg Grillázs?

– Gondolod, hogy ennyire édesszájú? – kérdezte lemondó sóhajjal Margaréta.

– Volt egyszer egy páfrány, aki – állítólag – élt-halt a puncsos minyonért – szólt közbe Egér a konyhaasztal alól. Épp kenyérmorzsát szedegetett apró, gurulós bevásárlókocsijába. – Bár lehet, hogy ez csak afféle kerti legenda...

matild2.jpg

– Vagy valami sósat? – lapozgatta Matild izgatottan a Töméntelen Teljesen Tuti Tortafortélyt. – Töpörtyűtorta? Spenót? Esetleg kelkáposzta?

– Jaj, drágám! – nyögött fel Margaréta.

– Megvan! – csapta le hirtelen a könyvet Matild a konyhaasztalra. – Mindentbeletorta! Hétszázhetvenhetedik oldal! Egy mindentbeletortát Terebélyes T. Tibornak!

Elkezdett körbe-körbeszökdécselni a konyhában, mintha nem is varázslatra, hanem tornaórára készülne.

– Na, én megyek – mondta Egér, és sietve eliszkolt a konyhakredenc mögötti egérlyuk felé.

– A mindentbeletortába, mint neve is mutatja, MINDENT belevarázsolhatunk, amire csak kedvünk szottyan. Engedjük szabadon szárnyalni fantáziánkat, a lehetőségek száma már-már végtelen! – olvasta fennhangon Matild, miután befejezte az ugrálást.

– Az ehetőségről nem írnak valamit? – kérdezte gonoszkodva Margaréta. – Mégis, mi mindenből készülne az a torta, drágám?

– Az attól függ... – mondta Matild. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha futok egy kört, és mindenkit megkérdezek, aki kedveli Tibort: akkor egészen biztos minden benne lesz, amit szeret.

Mielőtt nővére bármit is mondhatott volna, már ki is száguldott az ajtón. Margaréta aggódva nézett utána, majd levette a konyhaszekrény tetejéről a lisztesdobozt...

Matild először is szerzett egy nagy, kockás jegyzetfüzetet meg egy radíros végű grafitceruzát. Aztán komoly arccal és pattogó léptekkel, mint egy szorgos közvéleménykutató, sétára indult a ház körül.

– Miből süssünk tortát Terebélyes T. Tibor ültetésnapjára? – ezt a kérdést tette fel sorban mindenkinek. Persze suttogva, nehogy véletlenül az ünnepelt meghalljon valamit.

– Lássuk csak, talán... földgöröngyből – válaszolta némi gondolkodás után Vakond.

– Sáros lábnyomból – vágta rá rögtön a Rongyos Lábtörlő.

– Szöszből-pöszből? – pillantott Partvis kérdőn az oldalának támaszkodó Lapátra, aki helyeslően bólogatott.

– Arról szó sem lehet – rázta fejét tiltakozva Matild.

– Reggel hatból, este nyolcból, fél hat előtt öt perccelből – mondta Műkakukk, aki a faliórában lakott.

– Tintapacából – dünnyögte kalapja alól Tintagomba.

– Szerinted lehet tintapacából tortát sütni? – pillantott fel füzetéből Matild.

– Te boszorkány vagy: biztos tudsz – húzta szemébe kalapját a gomba.

– Porcból-pörcből – nyávogta a Szomszéd Macskája.

– Jaj, nem is tudom – sóhajtotta halványlilán az Ibolya. – Ne haragudj, most kicsit fáj a fejem...

– Bájbohából – válaszolta rövid töprenés után Beszélő Kavics.

– Értem. Szóval májmohából – jegyzetelt a boszorkány. – Látom, megfáztál...

– Huzatott kabtab – bólintott szomorúan Kavics.

– És mondd – nézett rá Matild –, az finom? Mármint a májmoha.

– Biztosad. Olyan széb a deve...

– Zommm-zömmm – vetette oda reptében egy fekete légy.

– Ebből, fájdalom, egy szót sem értek – nézett szomorúan a légy után Matild, és nem írt fel semmit a füzetébe.

– Szúnyogszárnyból, szöcskeszőrből – brekegte a kerti tóból Varancs.

– Vérzselétortasüti – dünnyögte félálomban Denevér.

– Hogy mi?! – bámult rá Matild.

– Vérzselétortasüti – ismételte meg a bőregér.

– Mesében ilyesmiről szó sem lehet! – rázta fejét a boszorkány. – Inkább aludj tovább...

– Ködből tudsz tortát sütni? – tudakolta szomorkás hangon a kert végében álló, hallgatag Fenyő.

– Majdnem mindenből tudok! – legyintett könnyedén Matild.

– Akkor ködből kéne – bólintott zizzenő tűlevelekkel a szomorkás örökzöld.

– Kösz! – mondta a boszorkány, azzal futott is tovább. A füzet gyorsan telt. Alig egy óra elteltével Matild újra a konyhában volt.

matild3.jpg

– Meg is volnánk! – kurjantotta oda Margarétának. – Ezt hallgasd! Sárgöröngy, sáros lábnyom, fél hat előtt öt perccel, szösz és pösz (bár ez viccnek is rossz), tintapaca, porc és pörc, Ibolya nem tudja, mert fáj a feje, májmoha, egy légy mondott valamit, de sajnos nem értettem, szúnyogszárny, szöcskeszőr, vérzse... na, ezt inkább hagyjuk, köd, tyúkháj, nyekledény (az nem tudom, mi – egy cincér mondta), mézguzmó, vattaragacs, üléndek, kócgubanc és gumidropsz...

– Étvágygerjesztő – vágott közbe Margaréta, miközben berakta a habverőt a mosogatóba. – Ugye? – nézett rá diadalmasan Matild. –Tibor egyszerűen oda lesz érte!

– Ebben egészen biztos vagy, drágám? – kérdezte óvatosan Margaréta.

– Százbiztos! Ezerbiztos! – bólogatott Matild. – Lássuk csak, hogy is szól a varázsige...

Egyik kezében varázspálcával, másikban a jegyzetfüzettel a Töméntelen Teljesen Tuti Tortafortély hétszázhetvenhetedik oldala fölé hajolt. Margaréta sietve elpakolt az asztalról minden törékeny edényt.

­ Zselé, zsineg, zsemlemorzsa, Tű, toll, tücsök egybehordva Sóshering és málnadzsem, Hátha jó lesz, hátha nem! – szavalta fennhangon Matild, miközben bonyolult krikszkrakszokat rajzolt varázspálcájával a levegőbe.

A konyhát hirtelen zöld, vörös, majd sárga fény öntötte el.

– Nincs korán a diszkóhoz, lányok? – kukkantott ki bosszúsan Egér a konyhakredenc alól. De rémülten vissza is bújt, mert az asztal egyszer csak ugrott egy nagyot, majd szemkápráztató villanás kíséretében hirtelen megjelent a tetején valami, ami először leginkább egy apró, töppedt sütihez hasonlított, de aztán sebesen dagadni kezdett, puffadni és terebélyesedni, mindinkább tortaszerű formát öltve.

– A mindentbeletorta! – kiáltotta boldogan Matild, s tátott szájjal bámulta, ahogy a sütemény egyre csak növekszik, villámgyorsan betölti az asztalt, miközben újabb és újabb, különös színű emeleteket növeszt.

– Nem lesz ebből elég, drágám? – kérdezte óvatosan Margaréta, aki az egyik sarokba hú- zódva figyelte az eseményeket. – A végén még nem fog elfogyni...

Matild válaszolni akart, ám rémülten látta, hogy a torta, mint valami hízókúrán levő felhőkarcoló, elszántan nől tovább, már eléri a plafont, lefolyik az asztalról a padlóra, de még mindig csak dagad-dagad, megállíthatatlanul.

– Biztos mindent jól csináltál? – kérdezte testvérétől idegesen Margaréta.

– Igen. Talán. Nem tudom... – motyogta Matild. – A könyv az asztalon maradt, vagyis benne valahol...

– Akkor futás! – adta ki a parancsot Margaréta, s nyomában a rémült Matilddal, térdig tortában gázolva, kimenekült a konyhából.

Még éppen idejében. A mindentbeletorta pillanatokon belül kinőtte a konyhát, keresztül hömpölygött az ajtón, elöntötte a folyosót, az előszobát, majd színes kulimászként kifolyt a nyitott ablakokon... Mire a két boszorkány kijutott a kertbe, már ott is derékig ért! Terebélyes T. Tibor úgy állt a hullámzó tortatenger közepén, mintha egy elsüllyedt hajó árboca volna. Vastag ágain ott kucorogtak a megszeppent kertlakók: csupa tortaragacsos hajótörött.

– Ez rémes! – jajdult fel Margaréta.

– Az íze is az – tette hozzá a tölgyfa egyik alsó ágán üldögélő Vakond.

– Rémesnek nem rémes, inkább... érdekes – mondta Varancs, valami furcsa színű krémet nyalogatva a szája széléről.

– Talán imitt-amott a kelleténél nyúlósabb. Néhol meg túlontúl darabos. Nem is tudom... – nézett a kék cukormáztól csöpögő Lapátra Partvis, aki egy görbe ágon fennakadva lógott a szivárvány minden színében pompázó tortatenger felett.

– Dincs is bájboha íze – tette hozzá bedugult orral a Beszélő Kavics.

– Zömmmmm – jegyezte meg panaszosan egy légy. Összeragadt szárnyait próbálta kiszabadítani a rájuk csöppent sárga ragacsból.

– De hát mi ez az egész? – kérdezte ekkor nyikorgó kéreghangján Terebélyes T. Tibor.

Értetlenül nézte a szines kulimásszal elöntött kertet és az ágain üldögélő ragacsos barátait.

– Az ünnepi tortád – mondta sírós hangon Matild. – Amit ültetésnapodra kaptál... volna. Egy mindentbeletorta.

– Csak hát... – ...inkább mindenteleveletorta lett – fejezte be a mondatot Margaréta.

– Jól értettem? – kiáltott fel a tölgyfa. – Egy torta? Az enyém?!

– Igen – bólintott szomorúan Matild. – Ugyanis majdnem biztos, hogy ma van az ültetésnapod, Tibor. A századik. Esetleg a százegyedik... Margaréta szerint.

– Ez csodálatos! – recsegte boldogan Terebélyes T. Tibor. – Még soha senkitől sem kaptam tortát! Egészen másnak képzeltem...

– Ami azt illeti, én is – pillantott végig a kerten komor tekintettel Margaréta. – Még az a szerencse...

– Szerencse? Miféle szerencse? – nézett rá döbbenten Matild.

Ám választ nem kapott, mert nővére hirtelen úgy eltűnt, akár egy kipukkanó szappanbuborék. De csak azért, hogy a következő pillanatban hopp, ismét ott álljon mellette – büszkén, bár kissé ragacsosan – a bejárathoz vezető lépcső tetején. A kezében tartott porcelántálon gyönyörű, frissensült torta illatozott.

matild4.jpg– Őszibarackos csokoládétorta – nézett körül jelentőségteljesen, mielőtt Matild bármit is kérdezhetett volna. – Szerencsére a sütőben átvészelte a katasztrófát. Az utolsó szót egészen halkan mondta, úgy hogy csak Matild hallja meg. Aztán így kiáltott:

– Lópokrócból kócgombóc!

Ez minden kétséget kizáróan varázsige lehetett, mert amint kimondta, a mindent beborító ragacs egyszer csak úgy eltűnt, mintha sohasem lett volna ott.

– Boldog ültetésnapot, Tibor! – emelte magasba a tortát Margaréta, mire a többiek is megkönnyebbülten, kórusban kiáltottak:

– Nagyon boldog ülinapot!

– Jaj, gyerekek, igazán nem kellett volna! – recsegte meghatottan a vén tölgy, miközben barátai lekászálódtak az ágairól, s letelepedtek köré, az immár teljesen tortamentes fűbe.

– Megmentettél – suttogta nővére fülébe Matild, amikor már mindenki a tortával volt elfoglalva. – Pedig hidd el, mindent beleadtam, hogy sikerüljön...

– Talán pont ezt nem kellett volna, drágám – válaszolt Margaréta. – Elég lett volna elővenni Monília dédnagyanyánk szakácskönyvét. Mindig ott van a konyhaasztal fiókjában...

Testvérére pillantott, aki éppen a harmadik szelet tortát vette el a tálról.

– Látom, ízlik – mondta mosolyogva.

– Elképesztően finom, drágám! – bólogatott tele szájjal Matild.

Aztán mondott még valamit, de azt a csámcsogástól már egyáltalán nem lehetett érteni. Valószínűleg egy köszönöm lehetett.