Olvass bele a legújabb cuki mesénkbe!

Hamarosan megjelenik a Zozi mindig hazajön című könyvünk

cimkék: #olvasósarok #Pagony #családi

Elég egy kedvenc zokni, egy hóbortos család, még hóbortosabb szomszédok és Tomi szemével nézve a világ kész csoda! Főleg, ha egy gyönyörű szőke lány is színre lép!

Pungor András tanárként, tévés szerkesztőként, újságíróként, rádiós szerkesztőként dolgozott és jelenleg is folyamatosan ír. Sajátos, szuggesztív fantáziavilág, erős érzelmek, játékosság jellemzi szövegeit. Első könyve a Pagonynál a Kárókaresz és Angyalandi volt. 

Olvass bele a legújabb meséjébe!
















Amikor anyu meglátja a szerdát a naptárban, rögtön sóhajt egyet:
– De messze még a hétvége!
– Hát igen – bólint apu, és ő is sóhajt.
Erre én is megpróbálok sóhajtani, hogy lássák, nekem sem mindegy, de nem megy. Igazából én csak akkor tudok, amikor kiderül, hogy nem lesz sajtos-kolbászos pizza vacsorára. Akkor aztán nagyon sóhajtozok. Tiszta erőből.
Zozi meg akkor, ha nem úszhat a kék lavórban.
Azon a napon is szerda volt.
– Mikor jössz haza? – sóhajtozott anyu.
– Időben. Elmegyek Tomiért az oviba – sóhajtozott apu.
Azzal megpuszilt minket, és kifelé menet viccelődött kicsit.
Anyu összepakolta, amit kell: csörgött, meg zörgött. Én közben az orromat az ablaküveghez szorítottam. Azt figyeltem, hogyan kergeti el a galambokat a szomszéd macskája.
Furcsa, de szerdán mintha ő is sóhajtozva emelné fel a mancsát.

Na, ő a Ribizli.
A szomszéd macskája. Ha jó az idő, mindig sütteti a hasát a nappal. A hátára fekszik, úgy napozik.
Közben még horkol is, úgy kaparja a levegőt, mintha az lenne a szék lába. Anyu szerint ilyenkor álmodik.
Azt álmodja, hogy a Kisteszkóban van, az eladó megsimogatja, tejet reggelizik, hozzá trappista sajtot.
Csak akkor riad fel, ha bezár a bolt.
Ribizli szeret engem. Folyton hozzám dörgölőzik, közben úgy rezeg, mint apu mobilja. Anyu szerint csak dorombol.
Ekkor mindig arra gondolok, nem kellett volna felborítanom a tejes tálkáját. Nem mertem bevallani neki, hogy én voltam.
– Tomi, indulunk! – kiabált a konyhából anyu.
– Mindjárt!
Sürgősen meg kellett néznem valamit. Egy galamb leszállt a gangra. Szürke volt, és bicegett.
De anyu rám parancsolt, mennem kellett. Felhúztam a cipőmet, felvettem a kabátom. Anyu kézen fogott, bezárta az ajtót és szaladtunk. Becsuktam a szemem, féltem a gangon a magastól.
Hallottam, hogy anyu köszön:
– Jó napot!
– Jó napot! – mondta valaki, akinek szomszéd néni hangja volt.
Ő Gréti néni.
Ribizli gazdája. Régen angolra tanította a gyerekeket. Sokszor fáj a feje, és ilyenkor angolul beszél. Néha csak üldögél a foteljében, és a férje hozza a homlokára a vizes zseb-
kendőt.
– Migrénje van! – mondja ilyenkor Pali bácsi.
Az egy olyan betegség, amitől az ember nagyon szigorú lesz. Nekem eddig csak bárányhimlőm, mandulagyulladásom meg hasmenésem volt.
Apu szokta megjavítani Gréti néni számítógépét, hogy nézegethesse az internetet. Én ilyenkor a konyhában játszom Ribizlivel. Gréti néni hoz nekem ropit, hogy apu azt lássa, neki is van szíve. Pedig nincs neki.
– Egy nagy jégkocka van a helyén!
Ezt anyu szokta mondani.
– Alszol, Tomi?
Megsimogatta valaki a fejemet.
Neki szomszéd bácsi hangja volt.
Résnyire kinyitottam a szemem:
– Csókolom!
Ő Pali bácsi. Kutató volt. Felkutatta a virágokat és összegyűjtötte őket a lakásba. Még a vécében is van egy. Szegény, annaklehet a legrosszabb!
Egyszer azt mondta, megtanított beszélni egy pálmát. A növény mesélni is szokott neki. De csak bizonyos napokon! Így mondta. Erre apu megfenyegette a mutatóujjával:
– Akkor mondjon valamit az a pálma!
– Nem hiszel nekem? – kérdezte Pali bácsi.
Intett, hogy hajoljunk közelebb a virághoz. Még a levegőt is visszatartottuk, úgy hallgatóztunk. Ám a pálma meg sem mukkant.
Pali bácsi megvonta a vállát:
– Ez nem az a bizonyos nap!

– Oviba, oviba? – kérdezte Pali bácsi a gangon.
– Oda, oda. Késésben vagyunk – mondta anyu.
– Korábban kellene kelni! – mondta szigorúan Gréti néni.
Indultunk volna tovább, de valaki ránk köszönt:
– Csókolom!
Ennek a valakinek kislány hangja volt.
– Szia! Te vagy Szofi? – kérdezte anyu. – Pici baba voltál, amikor utoljára láttalak.
Kinyitottam a szemem. Én nem hallottam semmilyen Szofiról. Se kicsiről, se ilyenről. Most ő is Nyári Pál utcai lesz?
– A szülei elutaztak. A héten nálunk lakik – mondta Pali bácsi.
Ennek a lánynak szőke haja volt, fehér bőre!
– Legalább tanul egy kis angolt! – mondta Gréti néni.
Ennek a lánynak kék volt a szeme!
– Örülünk neked, Szofi! Ha a nagyszüleid megengedik, majd játszhatnátok Tomival! – mondta anyu.
Ez a lány még mosolygott is!
– Sok a dolga – mondta szigorúan Gréti néni, azzal betuszkolta Szofit a lakásba. Csodálkozva néztük. Pali bácsi széttárta a kezét:
– Migrénje van!

Az óvodában eszembe jutott Szofi.
Először akkor, amikor tízóraiztunk. Aztán játék közben kétszer. Meg amikor túrós tészta került valahonnan a tányéromra. És a csendes pihenő alatt, meg utána is, amikor Ábel elvette a kamiont, amivel játszottam.
Majdnem elfeledkeztem a Zoziról.
De ő rám kiáltott:
– Én vagyok a nagy Zozi!
Gyorsan játszottunk valamit, aztán futottam Ábelhez.
Ő a legokosabb és a legerősebb a csoportunkban. A Farkas Petinél is okosabb és erősebb.
Megkérdeztem tőle, szerinte milyenek a lányok, az olyanok, akiknek szőke a hajuk, fehér a bőrük és mosolyognak. A csoportunkban nincs ilyen.
– Hülyék! – mondta Ábel, és elment, mert fel kellett építenie egy űrbázist.
Ez az ovi órája.
Csillagokháborújás. Megfigyeltem, ha a kisebbik pálcikája a szekrényre mutat, akkor jönnek értem. Nagyon vártam már, hogy odamutasson.
– Mi volt ma az oviban? – kérdezte apu hazafelé.
– Semmi – mondtam neki, és megint eszembe jutott Szofi.
Szótlanul elsétáltunk a villamosig. Apu nem értette, miért nem húzatom magam:
– Nem vagy te beteg? – kérdezte.
– Szerintem elkaptam a migrént. Azért vagyok szigorú – bólogattam. Erre apu nagyon nevetett.
A villamoson aztán megkérdeztem tőle, hogy szerinte milyenek a lányok. Az olyanok, akiknek szőke a hajuk, fehér a bőrük, és mosolyognak.
– Van ilyen az oviban? – kérdezte.
– A szomszédban van egy! Ő a Szofi.
– Az más – mondta apu. – Szerintem jó fejek.
– Komolyan?
Ő bólintott, elfordult, és a villamosablakból a vizet nézte.
Nagyon mosolygott magában.

Ez a szomszéd csengője.
Fehér a széle és piros a közepe. Olyan, mint a Túró Rudi. Én nem érem fel, ezért megkértem aput, hogy ő csengessen. Megbeszéltük, hogy egy kicsit átmehetek játszani Szofihoz.
Nyílt az ajtó, Ribizli szaladt ki, a lábamhoz dörgölőzött, és úgy rezgett, mint apu mobilja.
– Jöttél játszani? Szofi a szobában van – mosolygott Pali bácsi, és apura kacsintott.
Félve pislogtam be a lakásba, de szerencsére Gréti néni nem volt otthon.
– Jó legyél! – mondta apu, és hazament.
A folyosón levetettem a kabátomat meg a cipőmet. Ribizli játszani akart, de én nem, erre megsértődött.
Elindultam a lakás belseje felé. Csak a Zozi jött velem.
– Én vagyok a nagy Zozi – suttogta.
Mindig suttog, ha idegen helyen vagyunk.
Pali bácsi elkiáltotta magát:
– Szofi, vendéged jött!
Azzal kiment a konyhába a sértődött Ribizlivel kávét főzni.
Magamhoz szorítottam a Zozit. Alig kapott levegőt.
Szofi szobája is tele volt növénnyel. Volt ott kaktusz, piros, meg fehér virág, és a sarokban állt az óriás pálma. Felért a mennyezetig.

Na, ő a pálma.
Nagy, barna cserepe van, meg óriási levelei.
A levelek szélei úgy elszakadtak, mint a régi farmernadrágom. A többi virág törpe volt hozzá képest. Még én is. A pálma előtt Szofi ült a szőnyegen. Felfelé nézett. Háttal nekem.
Zozi szerint szép lány. Nem tudom, lehet, hogy igaza van. Az biztos, hogy Ábelnek nincs igaza:
Szofi nem hülye, hanem jó fej. Ahogy apu mondta.
– Szia, mit csinálsz? – kérdeztem.
Szofi felém fordult:
– Beszélek a pálmához, hátha megszólal.
Téged hogy hívnak? – kérdezte.
– Tominak. Reggel találkoztunk – válaszoltam.
– Ja, igen. Becsuktad a szemed. Vicces volt – mosolygott.
Szépen tud mosolyogni!
– Pali bácsi szerint csak bizonyos napokon beszél – mondtam. Leültem Szofi mellé a földre.
– Hát ez az! – nézett fel a pálmára.
– Neked nem mondta, melyik az a nap? – kérdeztem.
– Nem. Mert az titok!
– Kár!
– Tegnap nem beszélt. Ma milyen nap van?
– Szerda – sóhajtottam. Úgy, ahogy anyuék sóhajtoztak reggel.
Mi van akkor, ha a pálma csak decemberben szólal meg, pénteken? Vagy májusban, szombaton? Vagy olyan titkos napon lehet vele beszélgetni, aminek a nevét nem is ismerjük?
– Mit mondtál neki? – kérdeztem.
– Elmeséltem, hogy anyuék külföldön dolgoznak – mondta Szofi.
– Az messze van?
– Szerintem igen.
– És szomorú vagy?
– Jönnek értem holnapután. Most beszélj hozzá te! – mondta Szofi.
– Mit mondjak?
– Amit akarsz, csak meg ne bántsd!
– Akkor mesélek neki Zoziról.
– Ki az a Zozi? – kérdezte.
– Ő – mutattam meg neki a barátomat.
– Nincs párja? – kérdezte Szofi.
– Én vagyok a párja – válaszoltam.
És elmeséltem egyik kalandunkat a Zozival. Szofinak nagyon tetszett. Még tapsolt is. De a pálma nem mondta: – Ez igazán szép történet volt, Tomi!
Csak állt a sarokban. Némán.
Biztos a szerda nem az ő napja, gondoltam.

Ez a pöttyös labda, Ribizli labdája.
Pont akkor gurult be a szobába, amikor abbahagytam a mesélést. Mögötte ott futott Ribizli. Szofi megfordult a zajra, és nagyon nevetett.
Én is nevettem.
Vicces volt, a cica a mancsaival a labdát hajtotta. Egyszer még fejre is esett, annyira sietett. Egyre nagyobbakat rúgott a labdába. Pedig a macskák nem is tudnak focizni. Mégis most olyan volt, mint egy focista; Messi, vagy Ronaldo. Őket apuval szoktuk nézni a tévében.
Apu, ha Ribizlit látta volna, biztosan azt kiabálja:
– Passzolj!
Meg azt:
– Lődd be!
A focisták passzolnak és belövik, de Ribizli csak egy macska.
Se passzolni, se kapura lőni nem tud.
– Én vagyok a nagy Zozi! – figyelmeztetett minket a barátom.
És igaza lett: a cica mégis passzolt, a labda elrepült a fülünk mellett, a legósdoboz felett, és eltalálta a pálma derekát, aztán a cserepében kötött ki. Gól!













Ribizli utána ugrott. Meglökte a növényt, és...
– Jaj! – mondta Szofi.
– Jaj! – mondtam én is.
Zozi nem mondott semmit. Úgy nézett maga elé, mint aki szólt előre, de senki sem hallgatott rá.
A pálma macskástul, labdástul, cserepestül felborult, és a föld szétszóródott az egész szobában. Alig tudtunk elugrani előle.
Így nézett ki a szoba.
Itt egy földkupac volt. Ott egy másik. Csak a fejünk látszott ki a pálmalevelek közül.
– Hát itt mi történt? – toppant be Gréti néni.
Összecsapta a tenyerét, és nagyon szigorú volt. Még nem vetette le a kabátját, akkor érhetett haza. Mögötte rémült arccal Pali bácsi állt.
– Igazából csak elmeséltem Zozi egyik kalandját – mondtam.
– Ő a párja – bólogatott Szofi.
– Tessék? – kérdezte Gréti néni. Nem értett semmit. Pali bácsi a fejét csóválta.
– És ekkor... – folytatta Szofi, de elhallgatott.
Ránézett Ribizlire, aki már nagyon bánta, amit tett. Fülét, farkát behúzta a pálmalevelek alatt. Félt, hogy Gréti néni megkergeti a seprűvel, vagy nem ad neki sonkát reggelire.
Könyörögve nézett ránk, nehogy eláruljuk.

Szofi helyett én fejeztem be a mondatot:
– És ekkor megszólalt a pálma. Beszéd közben fel-alá járkált. Ahogy apu szokott. Aztán elesett a szőnyegben. Igaz, Zozi? Ne tessék rá haragudni!
Pali bácsi mosolyogva nézett rám. Gréti nénihez fordult, széttárta a kezét:
– Tényleg szerdán szokott beszélni!
Gréti néni először Pali bácsira nézett, aztán rám, majd Szofira és végül a szomorú Ribizlire:
– Vicceltek velem?
– Dehogy! – mondtuk egyszerre.
Gréti néni nem hitt nekünk:
– És mit mondott az a pálma?
Nagyot nyeltem. Nem jutott eszembe semmi. Sóhajtottam:
– Azt, hogy de messze még a hétvége!
Gréti néni elnevette magát. Még soha nem láttam nevetni.
– Te jó ég! – kapott a fejéhez anyu, amikor elmeséltem neki, mi történt a pálmával. Apunak kikerekedtek a szemei:
– Mit szólt Gréti néni?
– Hogy a nevetéstől elmúlt a migrénje!
Elmondtam azt is, hogy közösen visszaültettük a pálmát a cserepébe. Gréti néni felsepert, aztán csinált nekünk madártejet. Bár a kolbászos pizzánál nincs jobb, de ez is finom volt.
Szofival végig beszélgettünk. Ribizli hozzám dörgölőzött, és úgy rezgett, mint apu mobilja. Nagyon hálás volt, mert nem árultam el, hogy ő borította fel a pálmát. Talán már nem haragudna rám, ha elmondanám neki, hogy véletlenül én rúgtam fel a tejes tálkáját.
Gréti néni állt a konyhában, és mosolyogva nézte, hogyan eszünk.
– Még sincs jégkocka a szíve helyén – csodálkozott anyu.
– Ezt meg ki mondta? – nevetett apu.
– Egyszer a pálmától hallottam – nevetett anyu.
– Szerdán? – viccelődött apu.
– Persze, hogy szerdán! – viccelődött anyu.
Nekem ekkor megint Szofi jutott az eszembe. Nem értem.
Most már mindig így lesz?

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek