Plüssmackóval kamaszodni?

Részlet Guus Kuijer Polli 2. - Derült égből boldogság című regényéből

2017. március 13.

cimkék: olvasósarok

polli2Te is imádod Guus Kuijer fantasztikus érzékenységét és zseniális történetszövését? Te is olvastad a Minden dolgok könyvét, és a Pollit? Gratulálok, mert a kortárs ifjúsági irodalom élvonalával haladsz! Most pedig véééééégreeeeee itt a Polli folytatása, amiben együtt sírhatsz és nevethetsz a kedvenc szereplőiddel!

Olvass bele a könyvbe!
                                                             Első fejezet
       arról, hogy születésnapom van, és egy maciról, aki jobban tud vigasztalni, mint én

Szeptember 7-e van. A szülinapom! Tizenhárom éves vagyok. Caro szerint aki tizenhárom éves, az már nem kislány, hanem kész kis nő. Hahaha! Ugyanolyan lány vagyok, mint tegnap. Kaptam egy új, használt biciklit, ami viszont tényleg úgy néz ki egy picit, amilyennel a kész nők járnak. Elöl van rajta egy fémkosár. Beletettem Dumot. Jól néz ki. Kilógnak a lábai. Ja, el is felejtettem: Dum a mackóm. Azért hívják Dumnak, mert régebben mindig azt mondta, hogy dum. Egy időben tök égőnek tartottam, hogy Dummal játsszak. De már nem. Megint mindenhová magammal viszem, mint régen.
  Ötéves koromban kaptam. Köszöntem neki:
  – Szia, maci!
  Mire ő:
  – Dum!
  Fogalmam sincs, ez mit jelent. Derék Uraság Mackó­ országból? Derűsen Ukuleléző Medve? Nem tudom. Győzködtem, hogy mondja ki ő is az én nevemet: Polli – de nem tudta. Amikor megpróbálta, valami olyasmit lehetett hallani, hogy dúmdudum. Dalokat is tudott énekelni, például ezt:

Dum dum, dummedumdum
Dummedumdum dum dum
Dummedumdum dummedumdum
Dummedumdum dummedum.

Mostanában már egy szót sem szól.

  Ma reggel az új biciklimmel és Dummal mentem iskolába. És akkor történt valami vicces.
  Jár az osztályunkba egy új lány. Consuelónak hívják, és Mexikóból jött. Már tizenöt éves. Még nem beszél hollandul. Consuelo tényleg kész kis nő, pedig alacsonyabb nálam. Világosbarna arcbőre van, és mindig olyan komolyan néz. Szinte sohasem nevet.
  Megálltam az iskolaudvaron. Mindenki az új bicajomat csodálta. Caro felkiáltott:
  – Én is ilyet akarok! – Merthogy a piros a kedvenc színe. – De, ha lehet, inkább egy újat – fűzte hozzá. Caro néha akkora szemét tud lenni!
  Consuelo ügyet sem vetett a biciklire. Merthogy nem is tud biciklizni. Egyre csak Dumot nézte. Csakis Dumot. Mintha elvarázsolták volna. Aztán megszólalt. Azt mondta, „szietomiejo”, vagy valami ilyesmit, és megsimogatta Dum orrát. Utána esdeklő pillantást vetett rám. Rögtön értettem, mit akar.
  – Si – mondtam, mert az azt jelenti spanyolul, hogy „igen”. És akkor Consuelo kivette Dumot a kosárból, de iszonyú óvatosan, mintha attól tartana, hogy fájdalmat okoz neki. Az arcához szorította a macim fejét.
  – Szietomiejo – mondta újra. Consuelo tizenöt éves, már van melle, mégis a macimmal játszik!
  Reméltem, hogy Dum legalább most az egyszer újra megszólal, hogy dum, de egy szót sem szólt. (Nehogy azt higgye valaki, hogy nem tudom, hogy a plüssmackók nem beszélnek. Tudom! Nem vagyok hülye. De négyéves koromban Dum még mondta, hogy dum. Eskü!)
Az ofőnk, Valter tud spanyolul. Jó, mi? Azt is kapásból tudta, mi az a „szietomiejo”. Felírta a táblára. „­Osito mío.” Azt jelenti, hogy „én kis mackóm”. Dum persze az én mackóm, de nem baj. Consuelo egész nap az ölében fogta, és még szünetben is mindenhová magával cipelte.
  – Hagyd csak, Polli! – mondta az ofőnk. De nem is kellett mondania. Consuelónak mindent szabad. Valter elmesélte, hogy Consuelo, az anyukája meg a három testvére egy háború elől menekült ide. És hogy Consuelo sok más szörnyűséget is átélt. Kemény, mi? Azt sem tudtam, hogy Mexikóban háború van! Néha az az érzésem, hogy a világon mindenhol háború van, csak nálunk nincs.
Tanítás végén Consuelo visszaadta Dumot. Eszembe jutott, hogy megtarthatná. De valahogy nem akaródzott kimondanom.

polli

  Most volt a szülinapom! A bulimra Caro, Mimún és Consuelo jött el. Carótól megkaptam a Sexy Things legújabb cédéjét, a Do me baby, do me nowt. Mimún igazából csak beugrott, hogy odaadja az ajándékát, de azért beráncigáltam. Egy tevét kaptam tőle, aminek a hátából egy lámpa áll ki. Ilyen marokkói cucc. Consuelótól nem kaptam semmit, mert ő azt sem tudta, hogy szülinapom van, de nem baj. Ült Dummal az ölében, amúgy meg nem nagyon csinált semmit, mert hát egy kukkot sem értett a beszélgetésből.
  Amikor Caróval elkezdtünk táncolni a Sexy Thingsre, Mimún lelépett. Azt mondta, még dolga van otthon. Consuelo nézte, ahogy táncolunk, de nem állt be. Olykor súgott valamit Dumnak.
  Itt az ideje, gondoltam, hogy Consuelo megtanuljon hollandul. Abbahagytam a táncolást, és Dumra mutattam:
  – Mackó.
  Consuelo rám nézett, de nem válaszolt.
  – Most mondjad te: mackó! – mondtam.
  Erre Consuelo mondott valamit, de nem értettem.
  – MACKÓ! – kiabáltam, és újra Dumra mutattam. – Mondd már! MACKÓ!
  Consuelo rám mosolygott, de egy mukkot sem szólt.
  – Rosszul csinálod – szólt közbe Caro. – Magunkkal kell kezdenünk. – Azzal a mellkasára bökött. – Caro –jelentette ki.
  – Caro? – kérdezte Consuelo.
  – Igen! – kiáltotta Caro, és újra megbökte magát. – Caro.
  – Caro – mondta Consuelo.
  Most rajtam volt a sor.
  – Polli.
  Ez nehezebben ment neki. Mondott valamit, de köze nem volt a nevemhez. Felírtam egy papírra. Elolvasta, és azt mondta:
  – Pojji.
  A két „l”-lel valahogy nem boldogult.
  – Én Polli – mondtam. – Ő Caro! – Caróra mutattam. – Te Consuelo.
  – Si – felelte Consuelo. Rám mutatott. – Pojji. – Aztán Caróra. – Caro. – Utána meg magára. – Consuelo.
  – Ez az! – kiáltottunk fel Caróval.
  Akkor Dumra mutattam.
  – Mackó – mondtam.
  – Mácsko – mondta Consuelo.
  – Ez az! – kiáltottuk újra. Mert a mácsko az végül is már majdnem mackó.
  – Akkor lássuk: anyukádat hogy hívják? – kérdezte Caro.
  – Anjuk? – kérdezte Consuelo.
  – Si – mondtam. – Mamma.
  – Á! Mamma! – derült fel Consuelo arca. – Esperansa.
  – Hogy mi? – kérdeztem.
  – Esperansa – ismételte Consuelo.
  Esperansa. Ez tetszett.
  – És a papádat? – kérdezte Caro.
  – Hülye! – sziszegtem. Eléggé megijedtem, mert Consuelo papájáról tudtam, hogy ott maradt Mexikóban, tök egyedül. Ez annyira szomorú, nem szabad rákérdezni, basszus!
  De Consuelo továbbra is mosolygott.
  – Rafael – mondta.
  Ez is milyen szép név már!
  Ezután végigmutogattunk mindent a szobában.
  – Asztal. Szék. Óra. Lámpa. Tévé. Függöny. Szárító. Konzervnyitó. Krumplihámozó. Marhára nevettünk, mert Consuelo persze mindent iszonyú viccesen mondott. A krumplihámozónál még a kezét is a szája elé kapta, úgy nevetett.
  – Mi olyan vicces abban, hogy krumplihámozó? – bámult rá Caro.
  Én se tudtam, de én is elnevettem magam, mert Consuelo annyira viccesen nézett ki. Ugyanúgy a szám elé kaptam a kezem.
  – Krumplihámozó, hahaha!
  Erre Caro is rákezdte.
  – Krumplihámozó, hahaha!
  Annyira kellett röhögnünk, hogy majd bepisiltünk!

polli2A fejezetnek ezzel még nincs vége. Ha kíváncsi vagy a folytatásra, rendeld meg a könyvet!

Szívesen olvasnál még a regényről? Akkor lapozz ide!
Vissza az olvasósarokba ...