Félni szabad!

Interjú Wéber Anikóval, aki most kisebbeknek írt meseregényt, sok macskával.

Sőt, egy egész szigettel, amin csak macskák élnek. A macskák szigete különleges hely, igazi varázsvilág, ahol a hétköznapi kiscicákból is hősök válhatnak, ha legyőzik a félelmeiket. Az igazi őszi, bekuckózós mesekönyvről a szerzőt kérdeztük.

 

- Eddig alapvetően kamaszoknak, kiskamaszoknak írtál. Az új, macskák között játszódó mesekönyved kisebbeknek szól. Ragacs története új, vagy már régóta a fiókodban lapult?

- Ez a legkorábbi történetem, az alapötletét ugyanis 8-9 évesen találtam ki. Az öcsém nagy macskarajongó, és kisgyerekként mindig a macskákról szeretett volna történeteket hallani. Így létrehoztam neki a macskaszigetet, ahol csak cicák élnek – éppen úgy vagy nagyon hasonlóan, mint az emberek. Beleszőttem a mesékbe azokat a macskákat, akiket a nagymamámnál megszerettünk. Az egyik főszereplő már akkor is Első Cili volt, a legkedvesebb, legokosabb cicánk, a mellékszereplők pedig a rokonok, ismerősök macskái lettek. Ezeket a történeteket akkor még nem írtam le, csak fejben szőttem és mondtam el a testvéremnek. Később azonban, amikor nagyobbak lettünk, hagyománnyá vált, hogy karácsonyra, születésnapjára kapott tőlem egy-egy lejegyzett történetet. Ez a hagyomány máig él, karácsonyeste leülünk, és felolvassuk az új macskás művet, és persze sokat nevetünk, mert a mai történetek már jóval humorosabbak és összetettebbek, mint a gyerekkoriak. Az első regényem, Az osztály vesztese megjelenése után, karácsonyra készülve merült fel bennem először, hogy akár ezekből a macskasziget-történetekből is lehetne egy könyv a kisebb korosztály számára.


- Másként írtad ezt a regényt a kisebbeknek? Tudatosan másként alakítottad a mondatokat, a történetet?

- Már volt sok-sok történetem, melyek idősebbeknek, azaz a családomnak szóltak. Így tudatosan átgondoltam, mi az, ami a kisebbeknek szóló mesékbe is belefér ezekből a történetekből, mi az, ami nekik is tetszene, ami őket is foglalkoztatja. A szorongás, a gyávaság és a bátorság témaköre például ilyen. A szereplők számát is csökkenteni kellett, túl sok volt a nagynéni, nagybácsi, gyerek és unoka – mint egy igazi macskacsaládnál általában. Győri Hannával, a szerkesztőmmel ültünk le, és beszéltük át, mi minden férhet bele a korábbi történetekből egy kisebbeknek szóló könyvbe. Sok tanácsot kaptam tőle, hiszen ez volt az első alkalom, hogy kisebb korosztályt szerettem volna megszólítani.


- A képeskönyv is viszonylag új műfaj számodra. Hogyan dolgoztál együtt az illusztrátorral? Alakították esetleg a szöveget a rajzok?

- Előbb volt meg a szöveg, ami készen került az illusztrátorhoz. Képek, illusztrációk azonban már voltak a fejemben írás közben is, hiszen kitaláltam, hogyan nézhet ki a Macskasziget és a főutca, ami tele van kis boltokkal, beülős helyekkel. A cicák belvárosát valójában egy kis osztrák falu ihlette, ahol egymást érik a vendéglők. Az illusztrátor, Buzay István nagyon jól megérezte a hely hangulatát, épp olyan lett minden, amilyennek elképzeltem. Ez a kötet egészére is igaz, különösen a borítóra, ami egyértelműen a kedvenc illusztrációm lett. Szerintem nagyon jól kiegészíti egymást a kép és a szöveg.

 

- Ragacs a könyv elején félénk, sőt egyenesen gyávának tartja magát. Aztán lehetőséget kap, hogy bebizonyítsa a bátorságát. Szerinted fontos a gyerekeknek, hogy a bátorságukban biztosak legyenek?

- Igen, nagyon fontos. Ragacsnak van egy nővére, aki idősebb nála, és így természetesen ügyesebb, bátrabb is. Ragacs pedig folyton úgy érzi, hogy nem érhet a nyomába. Mindig összehasonlítja magát a nővérével, és mellette még ügyetlenebbnek, félénkebbnek látszik. A kalandok során azonban rájön, hogy a félelem nem kortól függ. Senki sem kevesebb attól, hogy néha fél, megijed valamitől. Hiszen a felnőttek, Ragacs szülei is megrémülnek, amikor igazi baj történik. Jó, ha a gyerekek is tudják: a félelem nem ciki, hanem természetes érzés. Ha ezt megértettük, utána meg lehet tanulni, mit kezdjünk a félelmeinkkel. Ez egy hosszú tanulási folyamat. Hiszen nem mindegy az sem, mikor vagyunk bátrak, és mi a bátorság. Ragacs is belesodródik olyan helyzetbe, amikor valójában nem bátor, hanem vakmerő, és épp ezért kerül veszélybe. De felfedezi azt is, hogy vannak felesleges félelmek, és előfordul, hogy egy félelmünk akadályoz meg minket abban, hogy részesei legyünk valami igazán jónak. Sokféle oldalról körbejárom ezt a témakört a könyvben, így a gyerekek is sokféle helyzetben látják Ragacsot, és azt, hogyan győzi le a félelmeit. Érezhetik, hogy ők sincsenek egyedül a félelmeikkel, és talán még bátorságot is merítenek Ragacs példájából.


- Miért pont cicákat választottál?

A macskák izgalmas állatok, és a családomból mindenki nagyon szereti őket. Gyerekként, a városban élve nem tarthattunk otthon cicát, de a mamámnál igen. A tömblakásban pedig az élő állatokat plüssökkel helyettesítettük. Ragacs és az apukája, Tigris is egy-egy plüsscicánk mintájára született meg. Ragacs például egy olyan anyagcica volt, amit mi varrtunk kézzel, és sok-sok folt került a hátára mindenféle színben. Hogy miért éppen a macskákat szeretjük annyira? Puhák, aranyosak, szépek, mindig nagyon tisztán tartják magukat. Van saját akaratuk, személyiségük, mondhatni: önálló életük, de ragaszkodni is tudnak hozzánk.


- Neked van macskád? Vagy meghatározó macskás történeted gyerekkorodból?

- Nekem nincs macskám, de sok macskabarát vesz körbe. A férjem és a férjem családja is macskarajongó. Tulajdonképpen szinte minden rokonunk háztartásában él egy cica is. Így a mesekönyvben nincs olyan karakter, akit ne egy igazi házikedvencről mintáztam volna – és nemcsak a külsejét meg a nevét vettem át, de a tulajdonságait is. Természetesen sok cicás történetem van. Első Cili például nagyon ragaszkodott a testvéremhez, pedig volt, hogy csak háromhetente találkoztak. A kiscicáit is neki mutatta meg először, és mindig messziről rohant elé, ha látogatóba érkeztünk. Maci, az anyósom macskája is – bár nagyon félénk volt – borzasztóan szerette a gazdáját. Ha közeledett a hazaérkezésének időpontja, kiült az ajtóba, és várta. Ha elutazott, a macska ott maradt az ajtóban órákon át, már éjfél is elmúlt, de ő csak várt. Ha betegek voltunk, megérezte, és odajött hozzánk, ott maradt a közelünkben. A szüleim cicája is nagyon ragaszkodó. Sokszor még a kocsiba is apukámmal tart, és együtt mennek el anyukám elé a munkahelyére. Igaz, a valós és személyes történetek mellett elolvastam egy-két macskákról szóló szakkönyvet is, mialatt írtam a regényt.


- A macskák szigete nagyon izgalmas hely, egy egész világ, ahol csak macskák élnek, macskás boltok vannak, és még az utcák is cicásak. Neked gyerekkorodban volt olyan mese, amiben ilyen erős, meghatározó fantáziavilág volt? Ahová magad is szívesen elutaztál volna?

Én minden mesekönyvem világába elutaztam volna. És sokszor el is játszottam az utazást. Voltam A széttáncolt cipellők ezüst, arany és gyémánt erdejében, Hófehérkével takarítottam a törpék házát, báloztam Hamupipőkével. De legjobban azokat a világokat szerettem, melyeket teljesen én teremthettem meg, én alakíthattam. Ilyen a macskák szigete is. Egy hely, amely már több mint húsz éve megvan, és folyamatosan alakul. Bevallom, borzasztóan jó és különleges érzés, hogy egy gyerekként teremtett világból valóban kézzelfogható, fellapozható könyv lett.


- Számíthatunk még tőled kisebbeknek szóló mesére? Esetleg még egy kalandra a macskák szigetén?

- Nagyon szívesen írnék még a kisebb gyerekeknek, és a macskák szigetét, Ragacs kalandjait is örömmel folytatnám. Szeretem ezt a világot, a szereplőit, a helyszíneit. A Macskák szigetén mindig történik valami.

 

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek