Te ki lennél?

Olvass bele az Én vagy senkibe!

cimkék: #detektív #horror

Nóri, Gergő, Meli, Burni, Aliz, Zénó, Erik: 3 lány és 4 fiú. Egy iskolába járnak, de nincsenek különösebben jóban, nem szoktak beszélgetni, együtt bulizni meg pláne nem. Mégis összeköti őket két szám: 7-11... Olvass bele Mészáros Dorka új izgalmas, pörgős krimijébe, az Én vagy senkibe!

2015

Nóri összehúzta a függönyt. Esett. Ennek örült. Gyűlölte a nyarat. Igazából kevés olyan dolog volt, amit ne utált volna. A HIFI-tornyához lépett – mindig erről hallgatott zenét a jobb hangzás miatt –, és maximumra tekerte a hangerőt.

Az apja már megszokta, hogy hiába üvölt vele, akkor sem fogja lehalkítani. És amúgy is hiába csinál vele bármit. Lassan egy éve jóformán nem beszélnek egymással. Nóri senkivel sem beszél. Korán elérte, hogy a szerencsétlen hülyék féljenek tőle, a menő csajok irtózzanak, de ne szóljanak be, a srácok meg egyenrangúként tekintsenek rá. Bármostanában csak azt viselte el, ha békén hagyják, ha messzire elkerülik. Nóri úgy érezte, egy éve kilépett a valóságból. Csak létezik valami köztes térben, és semmit nem érez.

Szándékosan. Direkt. Így sokkal könnyebb volt.
A death metal szinte szétszaggatta a pici szobát. A falakat feketére festette, az összes fotót leszedte, ha csak rájuk gondolt, sírni lett volna kedve, de ezt a luxust jó ideje nem engedte meg magának. Csak a legszükségesebb tárgyak maradhattak, például a bokszzsák. Borzasztóan haragudott mindenre és mindenkire. Lekuporodott a földre, felhúzta a térdét, fejét ráhajtotta. Egy ideig hallgatta kedvenc bandájának durva taktusait, majd nagyot sóhajtva felnézett.

A pengét már legalább egy órája szorongatta. Éppen eldöntötte, hogy eljött a cselekvés ideje, amikor kopogtak.

– Leveled jött – közölte az apja az ajtó túloldalán, majd a borítékot becsúsztatta az ajtó alatt.

Utál engem – cikázott át Nóri agyán. Előrelendült, megragadta a borítékot. A címzést precízen a borítékra nyomtatták, undorítóan hivatalosan festett. Feladó nem volt rajta. Nóri értetlenül nézte: neki soha nem jön semmilyen levele. Pláne nem ennyire fancy. Hacsak...

Fújt egyet, hogy lila tincseitől lásson valamit – az ibolyaszín csíkok mellett voltak még kékek, rózsaszínek és zöldek a sötétbarna hajában, sőt a bal oldalon még fel is nyírta saját magának –, majd remegő kézzel feltépte a borítékot. Csak egyetlen lap volt benne, egyetlen nagyon tömör üzenet.

Nóri úgy dobta el a borítékot, mintha egy skorpiót talált volna benne. A szoba másik végéig hátrált, a gyomra felfordult.

Nem emlékezett rá, hogyan jutott ki a fürdőszobába hányni.

Gergő leállította a robogóját a kisbolt előtt. Finoman szólva is totál elázott. Farmerjából csavarni lehetett volna a vizet, a cipője meg... A bukósisakot a hóna alá fogta, úgy ment be. Gyorsan akart végezni, remélte, kivételesen senkivel sem fog összefutni. Bár szeretett beszélgetni az emberekkel, de ma rossz kedve volt. Ez az eső nyár közepén lelombozta.

Előreengedett egy anyukát a kislányával, majd vett egy kosarat. Igazából egyetlen dologra volt csak szüksége, de nem akart nagy feltűnést kelteni. Szépen lassan végigbandukolt a sorokon, egy idős hölgynek, aki az utcájukban lakott, segített elolvasni, meddig jó a kefir, és végre eljutott az italokig.

Gergő ivott. De nem úgy, ahogy mások szoktak. Pedáns, jól nevelt fiú volt, kedves és értelmes, szinte tökéletes. De vannak dolgok, amiket még egy ilyen rendes gyerek sem tud sem elviselni, sem feldolgozni. Gergő mindig azzal magyarázta magának, hogy megérdemli. Lovagiasan viselkedett a lányokkal, segített, ahol csak tudott, a legjobbat
nyújtotta az iskolában, kiváló tornász volt és jó eséllyel felveszik egyetemre. Megtalálta a hangot az emberekkel, volt egyfajta pozitív kisugárzása. Szeretett megfelelni az elvárásoknak, és soha nem adta föl. Mindenben maximalistának nyújtotta az iskolában, kiváló tornász volt és jó eséllyel felveszik egyetemre. Megtalálta a hangot az emberekkel, volt egyfajta pozitív kisugárzása. Szeretett megfelelni az elvárásoknak, és soha nem adta föl. Mindenben maximalistának lenni azonban egyet jelentett azzal, hogy ha valami nem stimmelt, akkor azt a lehető leggyorsabb, leghatékonyabb módon próbálta orvosolni. Eddig csak egyszer vallott kudarcot egész életében, és önmaga gyógyításának az útján

Választott egy üveg whiskyt – ugyanazt a márkát minden alkalommal –, és a pénztárhoz lépett. Rávillantottafogkrémreklámba illő mosolyát a pénztárosra, aki elpirult, pedig vagy hat évvel idősebb volt nála. Már nem kérte el a személyijét, inkább visszamosolygott. Az első alkalommal szívhez szóló mesét kerekített arról, miért ő jött alkoholt venni, és miért is kell minden szabályt áthágva adnia neki. Gergő jól tudott hatni az emberekre. Mindenki elhitte, hogy az apjának viszi, akit tiszteltek annyira, hogy nem merték volna még a fia szavát sem megkérdőjelezni.
Váltogatnia kellett az üzleteket, ennyi volt az egész nyitja. Kifizette a whiskyt, és kilépett a szakadó esőbe. Már csak egy lépés választotta el a robogótól, amikor meglátta.

Kiesett a kezéből az üveg, szétrobbant a járdán. Gergő sak állt sóbálvánnyá meredve, bámulta a cetlit. Pár pillanattal később az erő kifutott a lábából, összecsuklott. Az ülés alá szorított cetlin pedig egyre kivehetetlenebbé vált a vörössel írt három szám.

Meli kikerült két tócsát. Gumicsizmája csattogott a járdán. Behúzta a nyakát, hogy a víz ne folyjon a szemébe, bár a legfőbb oka talán inkább az volt, hogy ne ismerjék fel.

Jobban szeretett láthatatlan maradni, de az ő testalkatával ez nagyon ritkán sikerült. Még soha senki nem mondta rá, hogy kövér, ő viszont annak érezte magát. Amikor belenézett a tükörbe, legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Pedig egy formás, molett csaj volt, aki épp legalább százszor hálát adott az égnek, amiért a szokásosnál hűvösebb a június. Nem kell kínlódnia a hőségben, bár akkor sem viselt volna rövidnadrágot vagy nyári ruhát, ha olvad az aszfalt. Elég volt kibírnia a testnevelésórákat. Átöltözni felért egy pokollal.

Aztán meg ott volt a bőre. Az meg sötétebb a kelleténél.

Fekete haj, sötét szem, sötét bőr – hány éjszakát sírt már végig emiatt! Ilyenkor vagy imádkozott, vagy olvasott. Mindkettő megnyugtatta valamennyire. Nem volt egy barátja sem már egy éve. Inkább beletemetkezett a regényekbe és a tudományos cikkekbe. A lányoknál akkor vágta el magát, amikor kiderült róla: extrém módon imádja a biológiát és a kémiát. Nem az volt a fő baj, hogy egyértelműen jobb volt náluk ezekben a tárgyakban, hanem amikor nyilvánvalóvá vált, hogy élvezettel boncol állatokat, sőt vett már részt emberi hulla boncolásán a kórházban.

Jó egy éve csendesen elüldögélt a leghátsó padban, a szünetekben olvasott, és mindig arra játszott, hogy teljesen beleolvadjon a környezetébe. Na jó, nem mindig. A kórházban és a laborban például igen jól érezte magát.

Szerencsére a nagyapja főorvosként kijárta, engedjék be mindenhova, és adjanak neki kisebb feladatokat. Semmit nem élvezett ennél jobban. Nyáron ott töltött legalább nyolc órát minden egyes hét köznap. Most is onnan igyekezett hazafelé. Úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét. Még esőben is tudta, hova lépjen. Befordult az utcájukba. Az eső még erősebben rá-kezdett, ezért jobban lehajtotta a fejét. Csak a kapujuk előtt nézett fel.

Felsikoltott a felirat láttán. A kapura tűzték. Még egyszer sikoltott. Megtántorodott, és hanyatt esett.

Burni* (ejtsd: Börni) csinált még húsz fekvőtámaszt. Aztán még tízet.

Formában akart maradni. Csinált még húsz fekvőtámaszt. Aztán még tízet. Formában akart maradni. Az is igaz, hogy ide kellettek az izmok. A hasán mogyorót lehetett volna törni, legalább is a húga szerint, és széles válla és bivalyerős vádlijai voltak. Ezek nélkül már biztosan helybenhagyták volna egyszer-kétszer. De így a legtöbben nem mertek a közelébe menni. Burni az a fajta srác, aki előbb üt, mint kérdez. Na,nem azért, mert egy agresszív vadállat, hanem mert nem túl okos. A pszichológus szakértő szerint ez a szerencséje, különben jóval súlyosabb lett volna az ítéletet. Bár az is benne volt a pakliban, hogy a vád sem állja meg a helyét, pláne miután a szülei felfogadták az ország legjobb védőügyvédjét. Így végül nem kellett tartania a gyilkosság vádjának megállásától, ám a bíró jobbnak látta előzetes letatóztatásban tartani, amíg meg nem születik a jogerős ítélet.

Burni teljesen ártatlan volt. Azonkívül, hogy megtartotta azt a bulit, és felszolgálta a bort, semmit sem tett. De valakire egyszerűen muszáj volt ráhúzni a vizes lepedőt. Ahogy az apja fogalmazott, „ez a rohadt mocsok (az egyik helyi nyomozó) akkor fogja be a pofáját, ha valaki elviszi a balhét”. Így Burni vitte el a balhét, legalábbis egy részét.

Mert a balhé sokkal nagyobb volt, mint az a kiszabott tizennyolc hónap, amit a javítóban kell töltenie. Még ő is felfogta ezt, pedig az egész eljárásból szinte semmi nem volt világos neki. Tudta, hogy ő nem egy észkombájn; soha nem is volt és soha nem is akart az lenni. Burni focizni szeretett, elég ügyesen csinálta, na meg edzeni és enni. Bulizni, amikor lehet. Pont.
Amúgy nem érezte magát annyira rosszul bent. A kaja jó volt, nem piszkálták, edzhetett, focizhatott, csak azt bánta, hogy a húgát nem láthatja. Na, meg ugye partizni sem lehetett. Sajnos. Belépett a zuhanyzóba. Ahhoz képest, mennyire gyűlölt gondolkodni, itt sokszor azon kapta magát, hogy pörög az agya. Ez volt az egyetlen dolog, ami bosszantotta. Ugyanis fogalma sem volt róla, mi a fene folyik körülötte. És hiányoztak a haverjai. Ahogy erre jutott, mindig összeszorult a szíve. Nem tehetett róla. És azóta sem tudja senki, mi történt. Burni ezért nem szeretett gondolkodni. Szó szerint fájt.

Megtörölközött, megfésülködött. A külsejére mindig borzasztóan ügyelt. Amint kilépett a folyosóra, az egyik csávó jelzett neki, menjen közelebb. Burni odalépett, és a két fejjel alacsonyabb futár egy összegyűrt papírt adott át neki. Burni elvette, kisimította. Nagyon lassan olvasott, de ezt a néhány karaktert villámgyorsan felfogta.

Halálosan megijedt, és ettől felment benne a pumpa.
Megragadta a szerencsétlen csávót, és a falhoz kente. Olyan dühroham kapta el, hogy sokáig meg sem tudott szólalni, pedig csak kérdezni akart.

Aliz átadta magát a zenének, hagyta, hogy a lendület magával sodorja. A többiek már hazamentek, az edzésnek jó egy órája vége volt. Mostanában mindig ő zárt. Addig táncolt ilyenkor, amíg szó szerint össze nem esett. Kihajtotta magából az utolsó csepp energiát is, a felgyülemlett feszültség csak így tudott távozni belőle. Az edzője szerint hihetetlen sokat fejlődött az elmúlt hónapokban. Mindent azonnal megcsinált, az állóképessége, a hajlékonysága és a precizitása is szinte tökéletes. Tartja magát, érzi a központot, megvan az egyensúly – egyetlen egy dolog veszett el: a kisugárzása.

Alizt már nem érdekelte úgy a tánc, ahogy régen. Nem azért csinálta, mert örömet okozott neki, mert élvezte.
Csak csinálta. Eljárt az edzésekre, hogy tartsa a rutint. Muszáj volt valamit kezdenie magával. Persze, el fog menni majd a táncművészetire. Felveszik. És? A Nap fel fog kelni, ahogy eddig is. Suliba járt, elvolt a barátnőivel, bár ez is megváltozott. Aliz népszerű, ha nem a legnépszerűbb csaj volt a városban. Alacsony, törékeny, izmos, csinos, pimasz és közvetlen. A szurkolócsapat vezetője, az örök bálkirálynő, akit leginkább azért utáltak a lányok, mert király volt a sminkje. Állandóan. És Aliz ezt imádta. Figyelem, rajongás és hódolat kellett neki, de az ekkora népszerűség néha átok tud lenni. Kifejezetten örült a nyárnak, mert végre békén hagyta az udvartartása.

Megcsinált egy tripla forgást, és megállt. Remegett a lába. Talán elég lesz mára. Nem! A következő számra különösen nehéz koreográfiát rakott össze. Lehunyta a szemét, és koncentrált. A teste ellenkezett, de rákényszerítette az akaratát. Nem abban lelte örömét, hogy a végletekig kínozta a szervezetét, azt észre sem vette. Az egyetlen dolog, ami a halálosan fárasztó edzések után feltűnt neki, hogy nem álmodik. És ez volt a cél. Aludni álmok nélkül.

Természetesen végigcsinálta a koreográfiát. Szakadt róla a víz. Rózsaszínű törölközőjét a hátára csapta. Kint még mindig esett. Az órájára pillantott, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán. Jobb lesz, ha siet, még többet késik a kelleténél. Kibújt tánccipőjéből, gondosan elcsomagolta.

Abban a pillanatban elment az áram a próbateremben.

Csak egy lélegzetvételnyi időre. Hűvös fuvallat csapta meg, mintha egy másodpercre kinyílt volna az ajtó.
Aliz megdermedt, rémület töltötte el minden porcikáját. Furcsa, hörgő hang szakadt fel belőle.

Az ajtó belső oldalára ragasztották a rózsaszínű papírt. Rajta az ismerős üzenet.

Aliz fújtatott. Közeledett a pánik. Semmit sem tehetett a roham ellen.

Zénó leparkolt, és leállította a motort. Most hozhatta el először az apja kocsiját, amióta van jogsija. Roppant büszke volt magára. Az mellékes, hogy csak azért kapta meg, mert a családfő üzleti úton járt, az anyjának pedig éppen nem kellett a drága járgány. Hátradőlt az ülésen, lehunyta a szemét. A saját zenéjét hallgatta, lassú zongora egy kis gitárral. Ő játszotta fel mindkettőt. Kicsit izgult, mert ezt a dalt kifejezetten egy személynek írta. Biztos tetszeni fog neki. Tetszenie kell.

Zénó gyorsan szemügyre vette magát a visszapillantó tükörben. Kiengedte fekete loboncát, majd megbánta, és inkább újra összefogta. Egy millimétert feljebb tolta orrán a vastag keretes szemüveget. Egy éve nem érdekelte, mit gondolnak róla a lányok. Általában azt sem vette észre, hogy mennyire bomlanak utána. Csak egy laza zenész srác volt, aki néha véletlenül visszamosolygott. Főleg akkor vette le a lányokat a lábukról, ha gitározni kezdett. Pedig ő nem akart senkit elbűvölni, legalábbis kezdetben. Egy másodpercre összeszorult a torka. Elszámolt ötig, próbált megnyugodni.

Sokszor hullámzott a hangulata, és elég szélsőségesen tudott viselkedni. Ezért szerette a zenét. Kiélhette magát.

Bár már nem jelentette ugyanazt. Zenekar nélkül nem volt teljes a dolog. Lassan kifújta a levegőt. Nem akart erre gondolni. Leeresztette az ablakot, és rágyújtott. Régen nem dohányzott, de rádöbbent, milyen jól lefoglalja az embert.

Kicsit beesett az eső, de nem zavarta. Az apja legalább három napig nem lesz itthon, addig fényesre nyalja a kocsit. Már ha muszáj. Két szálat elszívott, és csak azért fejezte be, mert fázott. Napi egy doboz volt az adagja. Feltekerte az ablakot, és beindította a fűtést. Közben a próbaterem felé pillantott, de nem látta táncolni. Akkor már biztosan öltözik. Késik. Legalább öt perce kint kellene lennie.

Újra a visszapillantó tükörbe pillantott, és megfagyott az ereiben a vér. A hátsó ablakra rajzolták, tisztán kivehető volt.

Zénó érezte, ahogy a jeges rémület felkúszik a mellkasán keresztül a torkába. Némán kiáltott. Olyan görcsö-sen szorította a kormányt, hogy belefehéredett a karja. Aztán kapcsolt. Tekintete rémülten villant a próbaterem felé. A következő pillanatban már az esőben futott, nem érdekelte, elázik-e.

Erik nem vette észre, hogy a szülei hazaértek, sem hogy vacsorázni hívják. Az sem tűnt fel neki, hogy nem sokkal később elmennek. A garázsban volt, az ő szentélyében. Miután kiderült róla, hogy a szociális élet egyáltalán nem érdekli, valamint egyenesen gondot okoz neki társaságban normálisan viselkedni, szülei rendszeresen elfelejtették magukkal vinni az összejövetelekre. Így mindenkinek jobb volt.

Erik éppen egy új keresőprogramon dolgozott, mindhárom gépét csúcsra járatta, a körülötte felfüggesztett táblákon közben egy matematikai tételt próbált igazolni, az ölében heverő táblagépen pedig szókeresőzött.

A figyelemmegosztás eme fokát csak teljesen elszigetelten és egyedül tudta művelni. Ha suliba kellett mennie, az kész kínszenvedést jelentett számára. Kifejezetten örült, hogy majdnem három hónapig nem kell betennie a lábát abba az állatkertbe.

Nem érdekelte, hogy állandóan kockának, gyíknak, szerencsétlennek vagy nyominak hívják – legtöbbször fel sem fogta, hogy hozzá beszélnek. Még az sem tudta feldühíteni, ha néha elkapták és megverték. Ezeket a sérüléseket az intelligencia számlájára írta: az övé az átlagosnál sokkal magasabb, azoké a barmoké meg sokkal alacsonyabb.

Sőt, lenyelte, ha elszedték az ebédjét vagy megíratták vele a házijukat – két perc alatt megvan. Csak az hagyott nyomot benne, amit a logika és a számok útján nem lehetett megmagyarázni: ő más, mint a többiek. Ezért zárkózott be.

Évről évre egyre jobban. Elégedett volt az online életével, és egy percig sem kívánta, hogy valódi emberekkel és valódi problémákkal foglalkozzon. Őszintén szólva: inkább egy megoldhatatlannak bélyegzett matematikai probléma, mint egy születésnapi buli. Otthon persze nem beszélt erről: majd pont két pszichiáternek kezd el panaszkodni...!

Nem.

Megéhezett. Saját hűtője és mikrója volt a garázsban – mindkettő saját fejlesztés. Az újrahasznosítás és a szimmetria volt a két mániája. Megmelegítette magának az előre pontosan kiadagolt vacsorát. Míg várt, kinézett az egyetlen ablakon.

Megdermedt. Szeme tágra nyílt, egyre erőteljesebben zihált. Belekapaszkodott a hűtőbe, nem tudta kifújni a levegőt. Őrülten kotorta elő a fiókból az asztmasprayt. A járdán az eső lassan elmosta a vérrel írt számokat:

7–11



Tudj meg többet az Én vagy senkiről: kattints ide és olvasd el Városi Dorottya ajánlóját is!

Szeretnéd megrendelni? Katt ide!


Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek