Titanic-zsúr

Részlet Szabó Borbála Átváltozott gyerekek című könyvéből

cimkék: #olvasósarok #Pagony #Folyt. köv. #A hónap könyve

A modern Szabó-családban öten élnek: a rettentő elfoglalt, mulatságos és nevetséges anya, a rettentő elfoglalt, komoly és komolykodó apa, a rettentően nehéz sorsú vonatmániás Miklós, akinek el kell viselnie a kisebb testvéreit, különösen a rettentően nehéz sorsú Kamillát, akinek annyi barbija van, hogy egész színdarabokat tud előadni velük, meg a nagyon vidám, parancsolgató és mindenhova felmászó kis Tomsit. A Titanic-zsúrban Kamilla inkább el is menekül a bátyja születésnapi mulatságából, így a fiúk, akarom mondani, a komoly, kilencéves Mérnök urak hatalmas játékot csaphatnak az anya segítségével, és eljuthatnak a Titanicra, hogy kinyomozzák a szobor rejtélyét. A folytatáshoz olvasd el a könyvet!

A titokzatos levél

Miklós kilencedik születésnapjára a Mama zsúrt rendezett, amire természetesen meghívta a harmadik osztályos Mérnök Urakat. Ezek a kis mérnökök már első látásra komoly felnőtteknek tűntek: ha tehették, magázták egymást, zakóban jártak, és ki nem állhatták a lányokat. Úgyhogy Kamilla, Miklós húga aznapra el is kéredzkedett a Dédnagymamához aludni.

– Mert különben majd megint az egész zsúron engem vernek a fiúk! – mondta a Mamának, célozva a tavalyi, szuperül sikerült nyolcadik születésnapra, amikor ő volt a török, és Miklósék meg tizennégyen a magyarok. Pedig most összesen csak két vendéget kellett volna kibírnia: Kiss Barnabás és Pataki Ákos mérnök urakat. Hármuk fő profilja köztudottan a vasúttervezés (nagy ritkán egy kis hadimérnökösködés, hogy Pataki úr kedvére tegyenek). De emellett Miklósnak volt még egy nagy szenvedélye: a Titanic. Azóta, hogy tavaly megnézte a kiállítást a Mamáékkal, nagyon foglalkoztatta a hatalmas óceánjáró katasztrófája. Mindent tudott az elsüllyedés körülményeiről, hogy pontosan melyik időpillanatban tört ketté a hajótest, feltehetően hogyan értek talajt a darabjai az óceán fenekén, mikor aludt ki az áram, hányan és kik ültek az egyes mentőcsónakokban. Több Titanicról szóló könyvet is elolvasott, farsangkor pedig annak a jéghegynek öltözött, amelyik a katasztrófát okozta. A születésnapi köszöntés után finom diótortát tálalt föl a Mama. Leültette a kis uraságokat a konyhában, hadd falatozzanak – hiszen tudta jól, milyen fárasztó tervezőmunka vár még rájuk.

– Jó! – nyammogott Miklós elismerően.

– Ínycsiklandozó! – ismerte el Kiss úr is, a bókok nagymestere.

– Utánozhatatlan. Ennyi – zárta le a témát Pataki úr.

A Mama nézte, ahogy esznek, aztán a vége felé nagy rejtélyesen így szólt.

– Miklóskám! Kaptál ám ma egy furcsa levelet, úgy tűnik, külföldről. „Nenyei Miklos Ur sajat kezebe”, ez van ráírva. Nézd csak, milyen régies papíron van! Vajon ki küldhette? Miklós átvette a borítékot.

– Lav-ren-ce Brovn Ju-ni-or Eng-land – szótagolta csodálkozva a boríték bal felső sarkában kacskaringózó betűket.

– Biztos valami agyatlan nyereményjáték – vélte Kiss úr. – Mi mindig idegrohamot kapunk ezektől anyukámmal!

Miklós kibontotta a levelet. Látta, hogy elég rossz magyarsággal, ékezetek nélkül van írva az egész – ebből is látszott, hogy tényleg igazi külföldi írta.

Segitsen, Miklosh ur, On az utolso remenjem! Oreg korom megakadalyoz benne (1917-es szuletesu vagyok), hodj szemelyesen jarjak utana bizonjos dolgoknac. De annyi information birtokomba lyutot, hodj Madjarorszagon, Budapesten, eppen az Onok lakohazaban valaki tud valamit errol a dologrol… Tobet nem segithetek. Kerem, barataival egyutt tegyek meg, amit csak tudnak – njomzzanak! Ha megtalaljak a sivemnek olly kedvesh targyat, kerem, kuldjek el cimemre, meljet levelem aljan mellekelek!

Remenjteli udvozlettel: Lawrence Brown Junior

-----

A mérnök urak egymásra néztek. Nényei úr rejtélyesen javasolta: – Irány a Titanic! Gyerünk a nagyágyba!!

A végzetes éjszaka

A Mérnök Urak bebújtak a Mamáék ágyába, a nagy ágytakaró alá. Vaksötét volt ugyan, ők mégis behunyták a szemüket, és szorították, szorították, egész addig, amíg már furcsa színeket, villogó pontokat kezdtek látni.

– Ki-nyit! – vezényelte akkor Pataki úr.

Körülnéztek. A Titanic fedélzetén voltak, 1912. április tizennegyedike éjjelén. Az előbbi villogó pontocskákból csillagok lettek. Különben fagyos, nyugodt éjszaka volt, a Hold nem látszott, a víztükör teljesen sima. A Mérnök Urak borzongva álltak a hajó orrában, és figyelték, ahogy a hatalmas, dübörgő óriásgép orra a vizet hasítja. Fütyült a szél az árbocmerevítő kötelek között.

– De furcsa! – álmélkodott Kiss úr. – Ki gondolná, hogy egy ilyen nyugodt éjszakán jéghegybe fognak ütközni? Nem is látni semmit a vízen!

– Pont ez volt a baj – mondta Miklós. – Hogy ők se láttak.

– Hány óra van?

Miklós az új karórájára pillantott.

– 23 óra 11!

– Mutassa a könyvet! – harsogott Kiss úr, és felolvasott egy részt.

– „Amikor Frederick Fleet őrszem 23 óra 40 perckor észrevette a jéghegyet, már nem lehetett elkerülni a szerencsétlen- séget. A Titanic teljes sebességgel jéghegynek ütközött. ”

– Lépjünk a tettek mezejére! – javasolta Pataki úr. – Ismertetem a tervet! Első pont: felkutatni a szobrocskát. Második pont: elhagyni a hajót.

– Mi lenne, ha beiktatnánk a kettő közé még egy pontot: előre figyelmeztetni a hajó utasait és megmenteni a Titanicot? – javasolta Miklós.

– Kitűnő! Van rá huszonnyolc percünk. Gyerünk! A három mérnök nekilódult. A lábuk cuppogott az enyhén nedves deszkákon. Hamar elérték az előárbocot.

– Fúj, uraim! – mondta Kiss úr. – Ott az árbockosár! Ez volt az a szőrös száj, emlékeznek?

– Most jobban néz ki – vélte Miklós. – És remélhetőleg benne is van az őrszem.

Mászni kezdtek az ingatag létrán. Miklós keze remegett, mindig is félt a magasságtól. De most nem volt választás: 3547 fő életét kellett megmenteniük, a személyzetet is beleszámítva!

Fleet őrszemet meglehetősen váratlanul érte, hogy Pataki úr tudálékos kis mérnökarca megjelent az árbockosárban.

– Hé, te gyerek! Mit keresel itt?

– Mr. Fleet, nincs időnk magyarázkodásra! – magyarázkodott Kiss úr Pataki úr lába alól. – A Titanic huszonhat perc múlva jéghegynek fog ütközni és elsüllyed! Kongassa meg sürgősen a harangot, és hívja a parancsnoki hidat!

– Na mi az? Még egy kölyök jártatja a száját? – kérdezte Frederick Fleet.

– Még kettő! – szólt közbe Kiss úr alól Miklós is, nehogy kimaradjon a fontos eseményekből.

– Na tűnés innen, vagy farba billentelek!

Kiss úr toporzékolt a létrán.

– Ha a hülyeség fájna, ordítana, Mr. Fleet!! Az ilyenek írják a történelmet? Szégyen!

– Szívesen csücsülnétek a kazánházban New Yorkig?

– Na, addig biztos nem. Mert sohanapján érünk oda, uram – mondta Kiss úr.

– Visszavonuló! – adta ki a parancsot ezek után bátran Pataki, és a lehető leggyorsabban farolni kezdett a létrán lefelé. Ez persze meghátrálásra kényszerítette a másik két mérnököt is. Miklós ért földet először, aztán megállt, hátranézett. De a többiek nem jöttek. Kiss úr öklét rázva kiabált.

– Hát hogy vették fel magát ide, ember?! Sarlatán!! Hogy hívják a felettesét? Lesz hozzá egy-két szavam!

Frederick Fleet és társa, Reginald Lee eleinte röhögtek a méregzsák kisfiún, de aztán Kiss úr mégiscsak kapott egy nyakle- vest a szájalásért. Gyászos hangon közölte utolsó kívánságát.

– Majd emlékezzen a szavainkra, Mr. Fleet, amikor a jéghegy, mint sebész szikéje, hat helyen hasítja fel a hajó jobb oldalát!

Miklós, mikor látta, hogy a többieket elkapták, rohanni kezdett: lépcsőn le, lépcsőn föl, míg egyszer csak egy kihalt folyo- són találta magát. Némi világítás volt ugyan, de emberek sehol – nem is csoda, késő este volt már, 23 óra 31 perc. Nagyon jól tudta, hogy a Titanic pontosan kilenc perc múlva összeütközik a jégheggyel! Muszáj figyelmeztetnie valakit! A folyosóra ablakok sora nézett, méghozzá milyen ismerős ablakok! Közelebbről szemügyre vette őket, és felismerte az első osztály sétafedélzetét, ahol alig egy órája – valójában jó száz év múlva – úszkáltak a Mérnök Urakkal. Miklós megkeresete az utolsó előtti lakosztályt, ahol a bőröndöt találta, és gondolkodás nélkül felszakította az ajtót. Nekirohant egy nagy, puha női hasnak.

– Nana, kiscsillag! Hová ilyen hevesen?

Miklós elsápadt. Ő, aki még a Gizi nénihez se mer becsöngetni, hogy kölcsönkérjen egy tojást, ő – most betörő lett?? Kezdett kihűlni és bizseregni a keze, és lassan a kép is elsötétült a szeme előtt. Pont ilyesmi érzés volt, mikor elájult környezetórán – gondolta, és némán összecsuklott. Amikor kinyitotta a szemét, puha paplanok közt feküdt. A padlót perzsaszőnyeg borította, gyönyörűen kárpitozott székek, szekrénykék mindenütt. Az ágynak díszes fémtámlája volt. Ott meg egy fémhálós csomagrekesz, benne bőrönd… Ezeket a tárgyakat már látta, igen! Odalent, a roncsban.

– Mi van veled, kisöcsi? Ne ijesztgess engem, hallod-e! – mondta reszelős, mégis kedves hangján Mrs. Margaret Brown, miközben lágyan pofozgatta Miklóst.

– A… jéghegy…! – lihegte Miklós – Nekimegyünk!!!

– Nyugalom, csak rosszat álmodtál! Hol vannak a szüleid, babám?

Mrs. Brown kibújt zöld selyem háziköpenyéből, és lazán az ágy támlájára hajította. Ismerős kölniszaga volt.

Több ezer üveggolyó

Frederick Fleet közben átadta Kiss és Pataki urat egy William Murdoch nevű embernek. Ő volt a Titanic első tisztje. Persze ő sem hitt a Mérnök Uraknak, hiába beszéltek neki a jéghegyről. Először még nyugodtan magyarázott nekik, de aztán valamiért mégis begorombult (talán amikor Kiss úr megfenyegette, hogy emberjogi szempontból jelenti az esetet az ombudsmannál), és a rövid társalgásnak az lett a vége, hogy ő is a fülüknél fogva kezdte ráncigálni Barnabást és Ákost. Úgy látszik, ez volt a divat száz évvel ezelőtt. 23 óra 40 perc volt. Megcsörrent a telefon. Murdoch felvette.

– Csak nem jéghegynek ütköztünk? Jaj, de meg vagyok lepve! – cinikuskodott Pataki úr.

– Mit látott? – faggatta Murdoch a beszélgetőpartnerét. – Köszönöm.

És letette a kagylót. A fiúk nézték az első tiszt merev arcát. Úgy tűnt, teljesen megfeledkezett róluk.

– Kormányozzon jobbra, gyorsan! Aztán tegyék visszamenetbe a gépeket! – kiáltotta egy másik tisztnek.

– Igenis, uram!

– És most teljes gőzzel balra! – vezényelt tovább, és a homloka hirtelen gyöngyözni kezdett az izzadságtól. Megkongatták a vészharangot. És ekkor hallatszott az a furcsa hang: a hajótest megremegett, és valami korgást vagy morgást lehetett hallani.

– Úristen! Ez az – sóhajtott Kiss úr. – Mintha több ezer üveggolyó gurult volna szét a hajó alján!

– Vagy mintha egy vászondarabból téptek volna le egy csíkot – mondott másik hasonlatot Pataki úr.

– Késő! Mindenki elveszett! – Kiss úr szemüvege gyászosat csillant.

– Sajnos ki kell iktatnunk a második napirendi pontot, az emberek megmentését! Nem hittek nekünk. De akkor legalább a szobrot keressük meg!

– Vízzáró rekeszeket lezárni!! – üvöltötte közben Mr. Murdoch a telefonba, és idegességében ugrált, mint egy gumilabda. Fújtatva berobbant egy ősz szakállas úr tiszti egyenruhában.

– Ember, ez maga Smith kapitány! – súgta Kiss úr ámulva.

– Mi volt ez, Murdoch? – kérdezte a kapitány.

– Jéghegy, uram! Erősen jobbra kormányoztattam és visszamenetbe állíttattam a gépeket, aztán erősen balra, hogy kikerüljem, de túlságosan közel volt. Nem tehettem többet.

– Zárassa le a vízkamrák biztonsági ajtóit!

– Lezárattam!

A két mérnök összenézett.

– Futás! Meg kell keresnünk Nényei urat, mielőtt elnyeli a hullámsír!

A fiúk akadálytalanul hagyták el a parancsnoki hidat. Murdoch első tisztnek most legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy őket kergesse.

A süllyedő hajó

Végül egy pajkos kedvű ember elkiáltotta magát:

– Gyerünk ki, hógolyózni! Állítólag több tonna jégszilánk van a fedélzeten! Vidám kacagás fogadta a remek ötletet. Mindenki szaladt a kabinjába meleg ruháért. A mérnökök földbe gyökerezett lábbal álltak.

– Hát nem veszik észre...? Nem tudják, hogy…?

– Tudnák, ha gondolkoznának! De nem akarnak gondolkozni, drágám! – recsegte egy hang a hátuk mögül. Mrs. Brown volt, Miklós kezét fogva közeledett.

– Tessék, három mentőmellény! Kapjátok föl! És Isten áldjon benneteket!

Cuppanós puszit nyomott kis pártfogoltja homlokára, és minden izgalom nélkül fölballagott a lépcsőn.

– Rendes nő – mondta Miklós.

– A szobrocskát nem láttad, mi? – kérdezte Pataki csüggedten, mert nem volt ínyére, hogy esetleg még egy napirendi pontot ki kell húzni a tervből. Nényei úr ekkor szalvétába csavart valamit húzott elő. Kitekerte.

– Ember, hogy szerezted meg?! – ujjongott Kiss úr.

– Könnyű volt. Ő maga mutatta meg nekem. Aztán mikor elfordult, zsebre tettem.

– Kiváló! Ezért állami kitüntetést kap, Mr. Nényei! Rohanjunk!

A fiúk végigrohantak a sétafedélzeten, aztán a nagy lépcsőn lefelé, egyenesen az első osztályú ebédlőterembe.

– Szép! És hogy el lesz minden rohadva száz év múlva!

Különös módon az ebédlőben és a kártyaszobában tartózkodó utasok egyáltalán nem voltak megijedve. Mintha nem fogták volna föl, mi történt: nyugodtan kártyáztak, iszogattak. Néhány célzás elhangzott a történetekre, de inkább csak viccesen. Egy fiatal nő például így kuncogott a barátnőjével:

– Gyere, nézzük már meg azt a jéghegyet! Ilyet még úgysem láttunk, hihihi!

– Na, tipikus nők! – hördült fel Pataki.

Egy férfi pedig tréfásan azt kérdezte, nem kaphatna-e jeget a szódás whiskyjéhez – de csakis a jéghegyből!

– Csak az a baj… hogy hát azt mondta ez a Mrs. Brown, hogy… hogy neki ez a talizmánja! És ha túléli az éjszakát, azt csakis ennek köszönheti… – motyogta Miklós. De a többiek nem hallották. Rohantak vissza a fedélzetre. Ott az utasok már egymás ruhája alá dugdos- ták a jégdarabokat és vihogtak.

– Hajnali 2 óra 18 perckor fognak kialudni a Titanic utolsó fényei, és 2 óra 20-kor tűnik el örökre az emberi szemek elől. Most éjfél múlt 1 perccel - mondta Miklós.

– Van ötlete, hogy meneküljünk meg?

– Javaslatom: keressünk egy mentőcsónakot, és lapuljunk meg az alján! Még egy darabig nem kezdődik meg a beszállás. De 0 óra 5 perckor leveszik a takaróponyvákat, akkor már nehéz lesz elbújni! Négy csónak sorakozott a fedélzeten.

– Azért csak ennyi van, hogy ne vegye el az első osztályú utasok elől a kilátást! Ha kétszer ennyi lenne, akkor mindenki megmenekül…

– Őrület határa! – döbbent meg az emberi butaság mértékén Kiss úr. Puffantott is egyet a torkába a gyógyszeréből. A mérnökök ügyesen felkapaszkodtak a hatos számú csónakba. Ennek az aljában volt valami zsákvászon – ezt magukra húzták, mint egy takarót. Éppen jókor, mert Mr. Murdoch már sorakoztatta az első osztályú uta- sokat, először az asszonyokat és gyerekeket. A Mérnök Urak kemény férfitalpakat, hegyes női cipőket éreztek a hátukban. Rettenetes hideg volt. Miklós egész testében reszketett.

– Alahahattunk csohobog a mínusz kéhéhéhét fokos víhihiz…! – kocogott Pataki úr foga.

– Hogy lehet mínusz kettő? – háborgott Kiss úr jégvirágos szemüveggel. – A víz 0 fokon fagy meg, ember!

– A sós víz tovább bírja – mondta Miklós.

A csónak utasai is fáztak. Egy fűtő annyira didergett, hogy valamelyik hölgy megszánta, és egy rókaprémet kötözött a lábára.

– Ismerős hang! – örült meg Nényei úr. – Ez Mrs. Brown!

A bátor úrihölgy nem kímélte előkelő kolléganőit:

– Na most, hölgyeim, mindenki megfog a kis kacsójával egy-egy evezőt!

– Jaj, nem bírom… A kezem! – nyafogott egy fiatalabb női hang.

– Nem megy, Mrs. Brown, gyenge vagyok hozzá!

– Csak semmi hisztéria! Akkor ketten fogjanak egy evezőt, az egyik nyomja a rudat, a másik forgatja! Gyerünk.

A csónak megindult. A prémbe burkolt nők némán eveztek. 2 óra 20 perckor felnéztek az utasok. Miklósék is óvatosan kidugták a fejüket. Ebben a pillanatban nyelte el a Titanicot a fekete, fagyos víz. Olyan hatalmas örvény keletkezett körülötte, hogy majdnem kiborította a menekülő csónakokat.

– Mrs. Brown, túléljük? – kérdezte valaki zokogva.

– Ne féljen, amíg engem lát! – felelte Mrs. Brown. – Amíg nálam van a szerencsét hozó talizmánom!

Miklós nem bírta tovább. Szép csöndesen becsúsztatta a kis szobrot Mrs. Brown retiküljébe.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek