A java még csak most következik
Idén másodszor veszik birtokukba a gyerekek a Magyar Nemzeti Galériát. Március 25-től négy vasárnapon át öt kortárs szerző egy-egy jelentét mutatják be a Budapest Bábszínház művészei a Galériában. A képzőművészet, irodalom és színház izgalmas találkozása ez, hiszen a szerzők egy-egy festményből kiindulva írták a bemutatott jeleneteket.
Hogyan, mi alapján választottad a festményt? Mi fogott meg benne, mi indította el a gondolkodást?
Szinyei Merse Pál Léghajóját választottam. Vicces, mert miközben a képeket válogattuk a Nemzeti Galériában, azt mondogattam magamnak, (és ezen vihogtunk is a többiekkel), hogy „Keresd a drámát, keresd a konfliktust!” – ehhez képest választottam egy olyan alkotást, amiben (persze: csak első ránézésre) semmi dráma nincs, van viszont harmónia, nyár, kék ég és repülés: van valaki, aki mindennek a kellős közepén lebeg - és egy másik (láthatatlan) valaki, aki ezt az idillt megfigyeli és megörökíti úgy, hogy a kép későbbi nézői is nagyszerűen érezzék magukat, amikor erre a festményre néznek. Nyár végén kellett leadnom a jelenetet – de azóta is gyakran előveszem A léghajó-t: szürkébb napjaimon szeretnék beleköltözni, és olykor ez néhány másodpercre tényleg sikerül is.
A gondolkodásomat viszont az indította el, hogy részelemeire, gyakorlatilag geometriai formákra szedtem szét ezt a képet.
Egy kicsit áruljuk el az olvasóknak, hogy miről szól a te darabod.
Ha unalmasan akarok fogalmazni, akkor az alkotói válságról – de igyekeztem ezt a száraz témát viccesen megírni. Egy festőről és három modelljéről mesélek; arról, hogy mennyit gyötrődik az ember (és körülötte mindenki), míg valami létrejön.
Amikor múzeumban jársz, más alkalommal is indítanak el történetet benned a képek, szobrok?
Van, hogy igen – de nem törvényszerűen. A „jó műtárgy” azonban megszólít: mindig kialakul egyfajta párbeszéd a képzőművész és a képzőművészeti alkotás szemlélője között. Különben én gyerekkorom óta rettegek a képzőművészettől, és ez nem múlt el bennem annak ellenére sem, hogy a bábszínház, amiben napi szinten alkotok, képzőművészet-alapú összművészeti forma. De kiállítótermekben mindig elővesz a félelem, hogy nem értem, vagy nem jól értem azt, amit látok. Radák Juca művészettörténet tanárom, meg a Derkovits ösztöndíjasok 2013-as kiállítása kellett hozzá, hogy rájöjjek: a képzőművészettel jóban lehet lenni. Nem minden alkotás adja magát könnyen, de megéri az embernek dolgoznia kicsit magán, illetve magában a látottakon.
Általában először készül el a szöveg, és a szöveghez igazodik aztán az illusztráció. Ez alkalommal pont fordítva történt. Milyen volt így dolgozni?
Nagyszerű – én magam nyolc évvel ezelőtt így kezdtem mesét írni: hogy fejlesszem a fantáziámat, megkértem az ismerőseimet, barátaimat, hogy rendeljenek tőlem mesét, mire ők rengeteg karakterpárt küldtek, akik köré történeteket találtam ki. Sajnos nagyon lusta vagyok: azt hiszem, előbb kezdek el írni, ha feladatként kapom – és ez a Mini Textúra pompás feladatnak bizonyult.
Hogyan dolgoztatok együtt a rendezővel az előadás megformálásán?
Jankovics Péterrel egyelőre összeültünk, és átbeszéltük, mik a formai lehetőségek: a tárgyjáték adott, hiszen kifejezetten erre a technikára írtam meg a jelenetet – de Péter kitalálta, hogy szólójátékot szeretne színpadra állítani, ami sokkal jobb ötlet annál, mint amit én láttam magam előtt, miközben a jelenetet írtam. Az pedig külön öröm, hogy Kemény István barátom játssza majd ezt a jelenetet: a szereplőim vitatkozását szinte végig az ő hangján hallottam, miközben írtam. De a munka java, maga a próbafolyamat még csak most következik.
