A nagy magyar plázaregényt nem én fogom megírni

Interjú Sepsi Lászlóval, az Ördögcsapás szerzőjével

2017. április 20.Pagony

cimkék: TilosAzÁ interjú

Sepsi László egyedi módon ötvözi a thriller, a krimi, a road movie és a fantasy műfaji elemeit az Ördögcsapásban. A céljaik érdekében akár az ördöggel is szövetkező, kilátástalan helyzetű, vidéki fiataloknak kegyetlen gyorsasággal kell szembesülniük a felnőtté válással.

Te mire lennél képes, hogy valóra váljon a legnagyobb álmod?

Az Ördögcsapás alaphelyzete a számítógépes játékokban adott lehetőséget idézi: mi lenne, ha egy csapásra újrakezdhetnénk az életünket, ha segítséggel, „cheat-kóddal” juthatnánk előre? A szereplők utalásaiban, hétköznapjaiban is fontosak a számítógépes játékok. Vannak-e ötleteid arra, hogy a számítógépes játékok elbeszélésmódját irodalmi szövegben is felhasználd?

Ez nagyon jó, nem jutott eszembe, hogy a fausti alku felfogható amolyan cheat-kódként, tuti beleírtam volna. Egyelőre úgy látom, inkább a filmipar tudta izgalmasan kiaknázni a játékok jellemző megoldásait, a Crank-filmek, a Forráskód, A holnap határa vagy Snowpiercer történetvezetése, szerkezete izgalmas egymásba csúszását mutatja a műfajfilmek és a játékok elbeszéléstechnikai megoldásainak.

Ha valaki tényleg hűségesen le akarja képezni irodalomban a játékos tapasztalatot, valószínűleg inkább a kísérleti, a sztorit sokadlagosnak tekintő próza felé kell mozdulnia, tényleg csak így mutathatóak meg azok a kitérők, újra- meg újrapróbálkozások, amik a játékidő elég nagy részét kiteszik – például, hogy órákat elvacakolsz egy mellékküldetéssel vagy akár csak azzal, hogy szerezz egy jobb fegyvert. Most képzeld el, hogy mondjuk Katniss Az éhezők viadalának első háromszáz oldalát azzal tölti, hogy egy igazán erős íj után kutat, ezért benéz minden hordóba meg avarkupac alá. A mellékes eseményeknek ez a felértékelése, és időben való elnyújtása nagyon izgalmas és továbbgondolásra érdemes a játékokban.

De az időkezelésen túl különösen izgat a játékos és az avatárja közti viszony, az az érzelmi kötelék, ami kialakulhat a játék világa és a játékos között. Például szerepjátékokban gyakran választok tolvaj karaktert, aztán meg azon kapom magam, hogy sajnálom a mellékszereplőktől ellopni az étkészletet, mert annyi mindenben szűkölködnek, miért legyek szemét velük. Miközben a játék épp arról szólna, hogy lopj minél többet – ezek a belső feszültségek nagyon érdekesek, néha szinte megsajnálom a lehentelésre váró goblinokat, hiába tudom, hogy az ott csak egy programkód, ami azért van, hogy leöljék. Egyszer talán írok valamit a legyilkolásra szánt ellenségek drámájáról.


Neked személyesen mit jelentenek a számítógépes játékok? Mennyire fontos része ez a médium az életednek?

Elsősorban kikapcsolódás, attól függően, hogy éppen mennyire vagyok elhavazva a munkáimmal, és gyakran afféle önjutalmazás, ha végére értem egy nehezebb bekezdésnek vagy nagyobb munkának, akkor jöhet pár pálya. Persze, ha hivatásszerűen kultúrával foglalkozol, akkor nagyon ritkán marad valami tényleg tisztán csak kikapcsolódás, így a játékokkal is gyakran előfordul, hogy már nem „csak úgy” játszom, hanem mondjuk egy újságcikkhez vagy egy konferencia-előadáshoz gyűjtök anyagot.

Azzal is próbálkoztam, hogy konkrétan az íráshoz mennyire tudom hasznosítani őket, például a regényben, amin dolgozom, fontos elem egy város megalapítása. Ehhez elkezdtem olvasni a városok történetéről, és hogy igazán rá tudjak hangolódni, feltettem a Banished c. „telepes-szimulátort”, amelyben nehéz körülmények között kell a nulláról megalapozni, majd fenntartani egy virágzó városkát. Ha nem hal ki az egész társaság pár hónap alatt, akkor már jó vagy. Végül kiderült, a legtöbb dolog magamtól is eszembe juthatott volna – az erdőből lesz fa, a folyón meg kereskednek és halásznak, nahát! –, de azért azzal vigasztalom magam, hogy valahol biztosan hasznos volt (és jól is szórakoztam).


Stephen King hatását is érzem az Ördögcsapáson, és tudom, hogy fontos szerződ. Ma is eleven kapcsolatod van a műveivel? Mi áll hozzád a legközelebb King stílusából?

Függetlenül attól, hogy nem pont tizenéveseknek íródott, a King-életmű meghatározó fiatalkori élményem volt, mondhatjuk úgy is, hogy ifjúsági regényként olvastam a könyveit, valamikor a kétezres években utol is értem a magyar kiadást, és volt egy pont, hogy minden megvolt tőle. Azóta kicsit lemaradtam, és legalább 5-6 könyves hátrányban vagyok, de azért évente egy-egy kötetet elolvasok tőle. Ahogyan „jóról” és „rosszról” gondolkodik, azt ma már túlzottan leegyszerűsítőnek tartom – tizenöt éve még fel se tűnt –, de a karakterábrázolását, ahogy a társadalmi mikroközegekhez hozzányúl, és ahogy a hétköznapi nyelvet és gondolkodást felhasználja, azt még mindig példaértékűnek tartom. Mondjuk az vicces, hogy az utóbbi évek legjobb King-regényét a fia, Joe Hill írta a NOS4A2-val, de például a Talizmán – Bradbury Gonosz lélek közelegjével együtt – fontos inspirációs forrás volt az Ördögcsapáshoz.      


Fontos volt neked, hogy vidéki, kisvárosi közeget ábrázolj? Magabiztosabban írsz Gyíklapajról, mint Budapestről?

Azt hiszem, tizenvalahány Pesten töltött év után most már visszavonhatatlanul kétlaki vagyok, de ha a kamaszkorról van szó, ahhoz számomra máig önkéntelenül a vidék ugrik be. Általában a nagyvárosi élet ábrázolásában nem érzek extra nehézséget, de pár dolog értelemszerűen kimaradt. Arról vannak saját könnyen felhasználható élményeim, hogy milyen hangulat van szombat délután egy falusi kocsmában, de arról például nincsenek, milyen a haverokkal napokat ellógni a helyi plázában, hogy működik egy pláza közösségi térként, hogy alakulnak az erőviszonyok látogatók és az ott dolgozók között. Szóval a nagy magyar plázaregényt biztos nem én fogom megírni.

A személyes elfogultságon túl az Ördögcsapás esetében azért is tartom külön fontosnak a vidéki közeget, mert ezzel ellép a mindenféle gamerek-nerdök-geekek ábrázolásának közhelyeitől. Ha megnézed, az olyan nagy kultszövegekben, mint a Scott Pilgrim vagy a Ready Player One ez tipikusan nagyvárosi kultúraként jelenik meg. Kicsit az is benne van, hogy vigyük le Scott Pilgrimet tanyára, és dörgöljük bele az orrát, hogy nem nyerhet.


Folyamatosan kísérletezel a fantasztikus motívumok és a hétköznapi, realista történetek keverésével. A városi (vagy éppen tanyasi) fantasy műfaját hiányolod a kortárs magyar irodalomból? Hogy látod, népszerűbb-e a magyar fantasy ma, mint korábban?

Mennyiségi szempontból nem érzem hiánycikknek a magyar fantasyt, de egyébként is fázom az ilyen-vagy-olyan irodalomból több kéne típusú programoktól. A második kérdésre attól is függ a válasz, hogy mit értünk „korábban” alatt. A rendszerváltás előtti időszakhoz képest nyilván több van belőle, talán megbecsültebb is, és a kilencvenes évek nagy dömpingje után nagyjából beállt egy egyensúlyi helyzetbe. Ez az itthoni közegben annyit tesz, hogy fantasztikus irodalom továbbra is rétegirodalom, aminek a népszerűsége – részben a magyar irodalmi hagyományok miatt – csak nagyon kivételes esetekben tudja utolérni mondjuk a történelmi kalandregények vagy a románcok népszerűségét, de talán még a kanonizált szépirodalmi húzónevekét is.  

Annyi viszont biztosan látszik, hogy a nyolcvanas évek után született, mostanában indult prózaíró generáció sokkal bátrabban és változatosabban nyúl a fantasztikus motívumokhoz, és emiatt hosszú távon megvan a lehetősége annak, hogy a magyar fantasztikum határai fellazuljanak, és oldódjon ez a kicsit gettószerű helyzete.

 
Mennyiben írsz másképp, ha ifjúsági regényen dolgozol? Vannak-e olyan ötleteid, amelyeket kifejezetten ifjúsági regényként írnál meg, vagy bármilyen témát meg tudnál írni felnőtt és ifjúsági közönségnek is?

Kicsit mindig is bajban voltam vele, hogy pontosan hol ér véget a young adult irodalom, és hol kezdődik a „felnőttek” birodalma, a saját dolgaim esetében általában az alapján próbálom belőni, hogy tizenhét évesen ezt vajon olvastam volna-e tovább. De például az Ördögcsapás esetében a kamaszhősök és az irodalmi előképek miatt – például a már említett Bradbury, vagy mondjuk a Bradburyt nyúló Darren Shan –, nagyjából biztos voltam benne, hogy ehhez a sztorihoz az ifjúsági regény a megfelelő forma.

A főhősök személyén kívül önkéntelenül is visszavettem egy kicsit például az előző regényemre, a Pinkyre jellemző nihilből, kilátástalanságból és az erőszakból, de ezzel együtt sem hiszem, hogy olyan durván nagy különbségek lennének a két könyv világa között – kicsit alacsonyabb a hullaszám, a főgonosz talán egy árnyalatnyival egyszerűbb figura, és ennyi. Egyelőre azok az ötletem, amiket ifjúsági regényként is működőképesnek tartok, mind az Ördögcsapáshoz kötődnek, rengeteg minden maradt nyitva nem csak a szereplők személyes sztorijában, hanem Mamon és a „jáspisköves út” mitológiájában. Ezzel még biztosan eljátszogatok egy kicsit.


Az interjút Kránicz Bence készítette


Olvass bele a könyvbe itt!
Ha a polcodon szeretnéd tudni az Ördögcsapást, szerzed meg kedvezményesen innen!