A Nagy Vízválasztó

Én még sosem ajánló

cimkék: #A hónap könyve

Ez a regény vízválasztó lesz a magyarországi slam poetry történetében. Ha ez nem vonzza be azokat a középiskolásokat, akik eddig nem jártak a havi klub eseményekre, akkor kijelenthetjük, hogy Magyarországon a slam poetry elérte népszerűségének csúcsát. No de beszéljünk inkább a könyvről! - Milán ajánlója.

Az Én még sosem egy tizenhét éves lány és két - szintén tizenhét éves - fiú történetét meséli el, a főszereplők által narrálva. Ennek megfelelően a nyelvezete elég szabados, de egyáltalán nem éreztem, hogy erőltetné a szleng használatát, vagy a káromkodásokat, bár mindkettőből van benne bőven. Eleinte ugyan furcsa volt, hogy bár a főszereplők közül kettő fiú, a gondolataikat mégis egy lány - mármint Kemény Zsófi - adja a szájukba, de a regény felénél már teljesen el tudtam ettől vonatkoztatni és utólag azt kell mondjam, hogy nagyon jó érzékkel találja el, hogy mi, fiúk mennyire vagyunk bizonytalanok, agyalósak, esetenként kicsit férgek. 

Maga a sztori egyébként Budapesten játszódik, és a főszereplők – Ágó, Toma és Eszter – egymáshoz fűződő érzelmi szálainak folyamatos egymásba gabalyodását kíséri végig 2015 első három hónapjában. Van itt minden: két legjobb barát, Ágó és Toma, akiknek a nem is oly távoli múltját egy verekedésbe torkolló sötét titok árnyékolja be, egy kezdődő szerelem Toma és Eszter közt, amiért szurkolhatunk, hogy a bimbó túlélje a fagyos telet, illetve Ágó, a szarkeverő, aki önmagában megérdemelne egy külön regényt, ha nem egy trilógiát. Egyszerre él a társadalom perifériáján és a köztudat kellős közepén. Indítékai homályosabbak a novemberi naplementénél hamufelhőben, de az tuti, hogy mindent összekuszál maga körül, mi pedig csak kapkodjuk a fejünket, hogy mégis mi lehet tettei mögött a masterplan. Toma helyében én is szívesen szájon vágtam volna néha, de ez is azt jelzi, milyen jól kidolgozott a karaktere.

A helyszín tehát Budapest és annak is a veleje: végigjárjuk az Anker köztől a Király utcán át a Molnár János-barlangig. Talán itt, a barlang említésénél kellene szólnom a regényt nagyon okosan átszövő szimbólumokról. Hm, megtettem. A kupolás háznál egyébként megálltam tegnap éjjel az Akváriumból hazafelé, és beütöttem a regényben megadott kapukódot. Hogy működött-e? Szeretném megmondani, de már túl voltam pár fröccsön és kicsit homályos az est vége. És persze a regényt olvasva többször beülünk az Ankertbe, ami a slam poetry klubok jelenlegi helyszíne. Csak olvastam azokat a részeket, amik a rendszeres havi versenyeket írják le és egyből elkezdett izzadni a tenyerem, mintha én lennék a következő, akit Hugee és Zeek kihúzhat a kalapból, aztán mehetnék fel a színpadra, hogy elvarázsoljam, vagy elborzasszam a közönséget agyam gyümölcseivel.

És ezzel el is jutottunk oda, hogy kinek ajánlanám az Én még sosemet:

Egyrészt középiskolásoknak, de igazából nekik nem kell ajánlani, mert mindenképp el fog jutni hozzájuk.

Másrészt a slam poetry iránt legalább csak kicsit érdeklődőknek, de ők már azelőtt tudtak a létezéséről, hogy megjelent volna.

Szóval maradtak azok a felnőttek, akik szeretnék feleleveníteni, hogy milyen volt az az állandó érzelmi atomrobbanás, ami ennyi idősen kitöltötte az életüket, illetve azok, akik tudni szeretnék, hogy kb. mi zajlik a mai tizenhét évesek fejében-szívében-májában. Mert ahogy a könyvből is kiderül, a szóban forgó korosztály közös hobbija nem a természet-, hanem a kocsmajárás. Lehetnénk persze álszentek és elítélhetnénk ezt, de legyünk inkább őszinték: ez már legalább egy kapcsolódási pont az idősebb korosztályok számára, ami segít nekik a regény szereplőivel való azonosulásban. Akárhogyis, jó volt a könyvbe merülve megint tizenhét éves fiúnak lenni. Illetve kettőnek. Meg egy lánynak. Decemberben pedig mindenképp elmegyek az Ankertbe, hogy lássam, Zsiga tényleg megnyeri-e öt tízessel a havi SPB klubot.

Kapcsolódó könyvek

Kapcsolódó cikkek