Kezdem a legbulisabbal, és a legkisebbeknek valóval: ez a
Muzsikáló Madárház. Rég volt olyan időszak az életemben, hogy ennyit zenéltem meg táncoltam, de a Rozi mostanában napi pár órát muzsikálással tölt, és vele tartok én is. Eleinte viszonylag furcsa volt, de annyira behúz engem is a Pötyi átszellemülése, hogy teljesen természetes az egész.
Kodály, Forrai Katalin, Gróh Ilona nekünk megadták a kezdő löketet, és szerencsére a gyerekdalokon kívül ő is tudja élvezni velem az én zenéimet. A népdalokon és gyerekdalokon kívül
Gryllus Vilmos és a
Kaláka művei olyanok, amik nekem is gyerekkori élményeim. Gyakorlatilag egymást avatjuk be, ő hozza a perspektívát és az attitűdöt, én meg az anyagot: a zenei kínálatot úgy alakítom, ahogy szerintem izgalmas. Ebbe nálam Gryllus Vilmos és a Kaláka abszolút benne van: szerethető és élvezhető tud lenni számomra is; egyértelmű, hogy értenek a zenei neveléshez. A Muzsikáló Madárház két szempontból is csalogató volt számomra: egyrészt mert madarak vannak benne, és mi nagyon oda vagyunk a kis égi vándorokért, másrészt, mert jól néz ki. Timkó Bíbor képei egyértelműen megmutatják, hogy milyen egy cinege, vagy egy kárókatona, úgy, hogy cseppet sem realista, sőt teljesen egyedi és eredeti a vizuális megközelítése. A madarak hitelesek, minden minta, szín és miegymás a helyén van, de a környezet közben varázslatos életre kel körülöttük. És mindez cseppet sem tolakodó, feltűnő. Épp úgy teljesen természetesen hat az is, hogy két fűszál nagy beleéléssel tanácskozik valamin, mint az, hogy ücsörögnek a csicsergők a fákon. A kötet kialakításánál nagyon ügyeltek, hogy több szinten is izgalmas, színes madárházat (mert egy etető egy nandunak elég kicsi lenne) kapjunk: vannak szép képek, jó zene, kivághatunk és összeragaszthatunk egy szalakótát; és mindez nem hiába, hiszen a madárházban a köteten végighaladva valóban mindenféle madárral, mindenféle költeménnyel, hangzással és ritmusvilággal megismerkedhetünk.
Móra Ferenc, Tamkó Sirató Károly, Szabó Lőrinc, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos és Weöres Sándor sorai nagyon különböző hangokat és ritmusokat tudnak megütni, itt mégis olyan természetesen szólalnak meg, mintha mindig is ezek a dallamok akartak volna kitörni belőlük, lévén szó mégiscsak madarakról…
Torben Kuhlmann diplomamunkája, a
Lindbergh – Egy repülő egér kalandos története 2012-ben született, és éppen olyan elsöprő siker lett a sorsa, mit főhősének: 2014-re meghozta számára a legszebb gyerekkönyv díját Németországban. Ez a könyv, bár a történet ovisoknak is megélhető, és szerethető lehet, képi világából kifolyólag inkább a kisiskolás olvasóközönséget célozza meg. Nagyszerű olvasmány, rövid szövegekkel, tiszta mondatokkal, és lehengerlő grafikákkal. A lelkesedés és kitartás könyve ez, hit a tenni tudásban, amit ifj. Charles Augustus Lindbergh, amerikai pilóta hőstette ihletett, aki 1927-ben leszállás nélkül teljesen egyedül elrepült New Yorkból Párizsba. A történetben, amit Várnai Péter kifinomult magyarításában olvashatunk, Lindbergh egy kisegér, aki teljesen egyedül maradt. Míg a könyvtárban bújta az emberek könyveit, az összes többi egér eltűnt. Lindbergh biztosra vette, hogy az új egérfogók űzték el a barátait, és nem mehettek máshova, mint abba az országba, ahol egy hatalmas szobor üdvözöl minden érkezőt. Így nem marad más választása, mint megépíteni egy gépet, amivel átrepülhet az óceánon. Egyértelmű, hogy a könyvet Kuhlmann grafikái abszolút elviszik a hátukon, bár az útra kelés, repülés, az ismeretlennel, a kitartás határaival való szembenézés allegóriája bőven kínál az olvasónak – lévén szó akár gyerekről, akár felnőttről - kibontogatni valót.
Tamás Zsuzsa új könyvére már nagyon kíváncsi voltam. Az írónő régebben a kritika oldaláról figyelte a magyar gyerekkönyves kínálatot, most azonban lírai, ugyanakkor nagyon szellemes mesefolyamokkal igyekszik elbűvölni az olvasó-, hallgatóközönségét. 2013-ban jelent meg a Naphegy kiadó gondozásában a Macskakirálylány, és nem sokat kellett várni az újabb kötet, a Mesék a Teljességhez megszületéséig.
Dramaturgiailag hasonló a koncepció mindkettőnél: de utóbbi szerintem (eleget téve a cím ígéretének) még harmonikusabb és egészebb lett. Ez nagyon izgalmas, mert az írónő már az első könyvével is maradéktalanul felhívta magára az olvasóközönség és a kritika véleményét, ugyanakkor egyértelműen finomodott és csiszolódott. Az IBBY-díjas szerzőnő ezúttal is remekül ellensúlyozta a humorával a kötet lírai, nagyon is lebegtetett problémafelvetéseit. A posztmodern meseregény kilenc éves kortól ajánlott, és ezúttal nem lesz kétség afelől, hogy érdemes lesz-e közösen olvasni, mert egyrészt garantáltan beemeli a szülőt is (hiszen ez a szülővé válás története is…), másrészt ez a könyv a mese átadására született, harmadrészt rengeteg ponton alapvető filozófiai kérdéseket dob fel, amit nagy kaland lehet közösen kibontogatni. A keretmese szintjén a király és királynő nem tudják megnyugtatni, elaltatni a babájukat, a kis királylányt. Ezért a király útnak indul, hogy teleírja a Teljesség könyvét, hogy aztán azt felolvasva megnyugtathassa a kislányát. Elindul felkutatni az országa bölcseit, hogy tanuljon tőlük valamit, miközben útja során a szeleburdi apukaként útra kelő hős valóban egyre érettebb és tapasztaltabb lesz. A mese kezdetén még balszerencsésen leönti a reggeli kakaójával a Tenger Boszorkányának szánt meghívó levelét, aki ezért nagy haragra gerjed, végül mégis sikerül megmentenie a családját, teleírja a Teljesség könyvét, ami nélkül amúgy is hiábavaló próbálkozás lett volna a csöppség felnevelése. A bölcsek szeleburdik, esendőek, olykor-olykor egyenesen bénák, de mind valamilyen ösztönös emberi vágyat, vagy törekvést jelenítenek meg: saját történeteik teszik ki a király gyűjteményes kötetét; mind valamilyen klasszikus, vagy népmesei fabulát, vagy mozzanatot értelmeznek, tolmácsolnak újra. Nagyon izgalmas, ahogy Tamás Zsuzsa a narratív struktúra lehetőségeit kihasználja: minden bölcs története egyúttal verses betét is, és amellett, hogy formailag kitűnik, nagyon különös, ahogy egy abszolút mai szülői pár története összefonódik a kollektív mesei emlékezettel. Kiemelendő továbbá, hogy az írónő nagyon ügyesen mozgatja meg a már ismert mesék metaforikus nyelvét, így egyrészt minden esetben tökéletesen simulnak a keretmesébe, másrészt izgalmas, hogy hogyan tud egy-egy aprócska csavarral valami teljesen újat adni a mesekincsünk.
Ilyés Juli képei szerintem nagyon passzolnak a szöveghez, szinte olyan, mintha egy emberben született volna meg mese és az illusztráció: képi világa épp olyan költői, és meghökkentő, mint a mesefolyam. A borítón a 12 bölcs ábrázolása egy órát, vagy egy naptárat idéz meg a szemlélőben, ami számomra megmutat valamit a bölcsesség és az arra való törekvés kapcsolatáról: mintha a különféle pillanatokban különféle tudások megszerzésére lenne lehetősége a főhősnek, a helyzet mindig determinálja, és neki ezt kell felismernie és kihasználnia. Ha igazán bátrak, kitartóak, lelkesek és türelmesek vagyunk, mi is megélhetjük a királlyal a bölcseleteket, beavatási rítusokat, és így, megnyugodván önnön tudásunkban megnyugtathatjuk a gyerekeinket, mint ahogy a kis királylány is egyből megnyugodott, ahogy megszűnt a szülők belső feszültsége.
