Az elfogadás dicsérete
Bartos Erika hiánypótló mesekönyvet írt az ovis-kisiskolás korosztálynak: az Őrangyal négy meséje valamilyen szempontból hátrányos helyzetben lévő gyerekek beilleszkedését meséli el. Egy olyan országban, ahol a játszótéren rendszeresen odébbhúzódnak a downos kisgyerekek mellől, és az ovis szülőiken komoly ellenállást vált ki az integrált csoportról való legkisebb felvetés is, nem tudok fontosabb feladatot, mint ezt a falat döntögetni.
A négy kisgyerek négy különböző kontextusban jelenik meg, ennek is nagyon örültem: Samu, aki kerekesszékkel közlekedik, iskolás, és az iskolában kell helyt állnia - ami fontos, hogy ehhez a többieknek is befogadónak kell lenniük, és ez nemcsak annyit tesz, hogy segítenek, hanem hogy figyelmesek is. Nem kimondva érezteti a történet, hogy nem pusztán mi aduk, segítünk, ha segítünk, de azáltal, hogy eleve figyelmesebbeknek kell lennünk, mi is változunk - jó irányba.
Lili, a második kisgyerek az ovis csoportba kell, hogy beilleszkedjen. Itt nagyon szépen megmutatja a mese, hogy a bizonyos területen korlátozott képességű gyerekek nem kis szentek vagy áldozatok, hanem pontosan olyanok, mint a többiek: gyerekek. Ha pedig ovis gyerekek: néha hirtelenek, néha összevesznek - de hamar ki is békülnek. Végül az óvó néni olyan játékkal hozza össze a gyerekeket, ami, akár az előzőben, a beleérzés, az empátia képességét fejleszti - sötétben esznek a gyerekek, és csak Lili nem lesz maszatos.
Misi történetében kimozdulunk az intézményekből. Ennek is nagyon örültem, mert az egy dolog, amikor szépen beszabályozott keretek közt, egy toleráns és hozzáértő pedagógus (bár így lenne) óvó tekintete mellett kell megtanulni az elfogadást, és más az, amikor a szomszéd gyereknek magától kell jófejnek lennie. A mese megmutatja, hogy az ötletesség, a játékosság mindig segít.
Ugyanígy örültem, hogy az utolsó mesében a testvér szempontjából ismerjük meg egy Downos (vagy szellemileg korlátozott) kislány életét. Ugyanis azt hiszem a testvérnek a legnehezebb, hiszen ő sose fog olyan és annyi figyelmet kapni, annyi aggódást. És minden idegesítő vonást türelemmel kell fogadnia. Soha nem lesz olyan játszópajtása, és esetleg még csúfolják is miatta. És mindehhez nincs egy felnőtt, mindent megmagyarázó tudata. A történet azt mutatja meg nagyon szépen, hogy nem ennek ellenére kell, lehet szeretni egy ilyen gyereket, hanem ezzel együtt, mert ettől lesz olyan, amilyen, és ez pont olyan természetes és magától értetődő, mint amilyen te meg én vagyunk.
Bartos Erika segítőkönyveiről összefoglaló videót nézhettek meg a szerző honlapján, itt.