Az otthon legyen a béke szigete

Interjúnk Sárdi Panni mentálhigiénés szakemberrel

cimkék: #interjú

A szombati PagonyFeszten kézbe vehetitek már Finy Petra Iskolások kézikönyvét Pásztohy Panka rajzaival. A kis könyv valóban kézikönyv: megmutatja és elmagyarázza, hogy milyen is lesz az iskola, ahol órarend, tanóra, csengetés szabja meg a kis elsősök életét - és persze a szüleikét is. Hogy mire is kell felkészülni, miért szorongunk az iskolától, arról beszélgettünk Sárdi Panni mentálhigiénés szakemberrel, aki pályája elején nyolc évig tanított kicsiket, hosszú éveken át nevelési tanácsadóban dolgozott családokkal, tanárokkal, gyerekekkel, így mindkét oldal felé empátiával fordul. 

Pagony: Miért félünk annyira az iskolától?

Sárdi Panni: Azt gondolom, hogy okkal félünk az iskolától, mert ez egy nagyon fontos pont az életünkben: a gyerekében és a családéban is. Reális, hogy komolyan megmozdít mindent bennünk, mert olyan, mint egy második születés. Az óvoda alatt a láthatatlan köldökzsinór, amivel a gyerek kapcsolódik hozzánk, csak nyúlik, nyúlik, de nem szakad el végleg. Az iskola az, amikor ez nagyon határozottan elvágódik. Az óvoda alatt szabadon élünk, szabadon döntünk, nem mérettetünkmeg kívülről. Az iskolában viszont nem mi határozzuk meg, hogy mi legyen, mit csinálhatunk, akár a hét folyamán, akár napközben. Családon kívüli erők határozzák meg az életünket. Ráadásul elkezdik mérni a gyereket, amit az anya úgy él meg sokszor, hogy azt is minősítik, hogy ő hogyan nevelte eddig a gyerekét. Ebből a háromból fakad tehát leginkább a szorongásunk: az elszakadás, a mérés és a külső szabályozás.

P: És mitől fél, szorong a gyerek?

SP:Azt így általában nem tudhatom. A gyerek, és ez egy általános igazság, mindig a szülő, a család dinamikájának része, ha szorong, azt ebben a konstellációban próbáljuk értelmezni. A szorongások gyakran életkoriak és egészségesek, ha elbillennek, azt az anya általában tudja ellensúlyozni, enyhíteni- ha a családja jól van, akkor a gyerek sem szorong a végletekig. Ha alapjaiban szorongó, a család nyugalma ezt akkor is oldja. Mivel a gyereknek nincs fogalma az iskoláról, ezért nem tud attól félni, hogy milyen lesz a matematika óra például, vagy nehéz lesz-e olvasni tanulni - ő az ismeretlentől fél.

Ezért én azt mondom, hogy az iskolaérettség a szülő, a család iskolára érettségét is méri: hogy kész-e arra, amit az előbb említettem, arra a külső nyomásra. Mert a gyerekek idővel megérnek az iskolára.

Ami a szülő és ezáltal a gyerek szorongását is nagyban oldja, az az olyan tanítónő, akiben megbízik a szülő, és akire rá meri bízni a gyerekét, hogy az úgy fogja kezelni, ahogy ő szeretné.

P: Iskolát vagy tanítónőt válasszunk?

SP: A legfontosabb ebben a korban a személyesség, hogy meg legyen a személyes bizalom a tanítónővel szemben. Az iskolát megnézhetjük ezeken az előkészítő, ismerkedő foglalkozásokon, de ezek természetesen, mivel meg akarják nyerni maguknak az ovis gyerekeket, inkább olyanok, mint egy óvoda: játékos foglalkozások, amelyeknek nem sok köze van a szabályozott keretek közti tanuláshoz-tanításhoz.

P: Mi az az ismeretlen, amit a gyerekeknek ilyenkor meg kell tanulni?

SP: Egy gyereknek rengeteg új dolgot kell megtanulnia az iskolában, és nagyon sok olyan van, amit mi evidensnek veszünk, de nekik egyáltalán nem evidens. Hogy csak egy példát mondjak: egy könyvben tájékozódni nagyon nehéz: hogy hol van a felső bal sarok, az oldal közepe... Már pedig ezt nagyon gyorsan kell tudni követni a közös munka során, és nem tanítjuk meg rá a gyerekeket. Nem guggolunk le hozzájuk, hogy lássuk, ők onnan miképp látják a világot.

Ráadásul az iskolával rettentően felgyorsul az idő, az első három év lassúsága után. Az elején időtlenség van, kiélvezhetjük a pillanatokat, mint egy mézesbödönt. Az iskola ezzel szemben egy ringlispíl.

P: Ezt csak fokozza a különórák kényszere...

SP: Hogy kinek mennyi különóra jó, az egyéni mérlegelés függvénye. Mint mindig, itt is az anya igénye és teherbírása az elsődleges. A gyerek alkalmazkodik, és remélhetőleg bírja a terhelést. Szerintem persze az optimális a négy tanóra lenne, aztán otthon ebéd, pihenés, egy kis leckeírás: de ezt ma senki nem tudja megoldani. A legtöbb kis hatéves 4-5-ig benn van az iskolába, utána pedig ide-oda rohanunk.

Hiába vágyunk vissza a sok együttlétre, nagyon könnyen meg lehet szokni, hogy 8-10 órát távol vagyunk a gyerekektől, és kibúvó is lesz a sok különóra, hogy még ezt-azt elintézzünk. Aztán csodálkozunk, hogy amikor hét után hazaesünk, lóg a belünk, és azt se tudjuk, fiúk vagyunk-e vagy lányok.

P: Nem csoda, hogy sok elsős szülő tapasztalja, hogy a gyerek nagyon fáradt és ideges a sok új dologtól. Hogyan segítsünk neki a szorongásokat feloldani?

SP: Ami mindennél fontosabb: a szülő ne bagatellizálja el az iskolát, de deklarálni kell, hogy az iskola nem életbevágó. Ne engedjük, hogy beegye magát a húsunkba, hanem erősítsük a burkot, amit az otthon jelent. Ez a központosított oktatás esetében még fontosabbá válik, ha mást akarunk közvetíteni, mint az iskola. Igyekezzünk olyan iskolát keresni, ami megfelel. Kötődjön a gyerek az iskolához, de találjuk meg az egyensúlyt, az otthon legyen a béke szigete.

Kapcsolódó cikkek