"A látás, a gondolkodás szabadsága eleve beléjük van kódolva"
Folytatódik a Vagánybagoly és a harmadik Á, kedves szereplőink negyedikbe lépnek, de az új év sem ígérkezik kevésbé eseménydúsnak az előzőnél! Bán Zsófia írónővel a Vagánybagoly és a negyedik Á kapcsán olyan izgalmas témákról beszélgettünk, mint a digitalizáció hatása az érzékekre, a tanult nem-látás, észre-nem-vevés, az oktatás, sőt, még a fotózás és az analóg technika is szóba került. Olvass tovább!
Hogy jött a látás téma? Miért kezdett el foglalkoztatni, és hogyan reflektálnak erre a kisiskolás gyerekek?
Két szempontból is fontos számomra a látás kérdése. Sokan azt gondolják, hogy a látás valami eleve adott dolog, ami persze így is van, ha a látást csak biológiai funkcióként kezeljük. Ugyanakkor, az, hogy hogyan és mit látunk – vagy éppen nem látunk, nem veszünk észre – attól a szocio-kultuális környezettől függ, amelyben a gyerekek szocializálódnak. Vagyis, a látás, ahogy mondani szokták, a biológiai képességen túl, egy nagyon erős kulturális hatás, illetve nevelés eredménye, egyfajta kulturális-politikai konstrukció, amelyik kijelöli a határokat, megmondja mit “kell látni” és mit/kit “nem kell látni”. Gondoljunk csak például arra, hogy egy társadalom hogyan tanítja arra a gyerekeket, hogy bizonyos dolgoktól vagy személyektől, jelenségektől elfordítsák a fejüket. Ilyenek például a hajléktalanok vagy a testi épségükben valamilyen módon korlátozottak. A “ne bámuld!” nem azt jelenti, hogy nem is kell rájuk nézni, hogy láthatatlanoknak kell őket kezelni. Emlékszem, kiskoromban mennyire féltem a vak emberektől – nyilván nem véletlen, hogy a mostani könyvben egy vak kisfiú is szerepel. És persze, ez a félelem leginkább az ismeretlentől való félelem. Mint ahogy az idegengyűlölet is legtöbbször a tudatlanságból, az ismeretek hiányából származik.
Tehát, egyrészt, szerintem nagyon fontos – nyilván, indirekt módon – ráébreszteni a gyerekeket (a felnőttekről nem is beszélve, akiket erre nem tanítottak meg), hogy az, hogy egy társadalomban mit “látunk”, konkrét és átvitt értelemben egyaránt, azt sokszor pusztán a szokások, a berögzöttségek, neadjisten az előítéletek szabják meg. Másfelől viszont legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, hogy hagyjuk a gyerekek látásmódját a maguk eredendő szabadságában kibontakozni, nem közbeavatkozni, hogy mondjuk egy házat vagy egy embert így és így kell “ábrázolni”, mert akkor már megette a fene az egészet. A látás, a gondolkodás szabadsága eleve beléjük van kódolva és nagyon oda kéne figyelni arra, hogy ebből az idők folyamán minél kevesebbet veszítsenek. Vagyis a szabadságukból.
Kattints ide és rendeld meg a Vagánybagoly új részét!
Nagy Norbert illusztrációjaHonnan jött a képbe a fotózás? A mai gyerekeknek szinte folyamatosan a keze ügyében van a digitális technika, a meseregényben mégis analóg fotózás mellett döntenek a negyedikesek. Miért volt fontos ez a történetben?
Az analóg fotózás mára már valamiféle archaikus, régmúlt technikává vált, ez már önmagában is érdekessé, különlegessé teszi, mint a dínókat. Másfelől, a mai elektronikus kultúrában nagyon nagy szükségét érzem annak, hogy a látáson kívül a többi érzékünket is közelebb hozzuk, mert a világ érzékelése az érzékek szimfóniájában tud kiteljesedni. A pusztán virtuálisból az anyagihoz való, legalább részleges visszatérés alapvetően fontos lenne. Hogy a világ nem pusztán fényes, digitális felületekből áll, hanem van mélysége, tapintása, szaga, illata, és hogy ezek valami speciális, plusz tudással ruházzák fel az embert, de ezt is tanulni kell. Pont úgy lehet dekódolni, mint az ikonokat, logókat, amikre csak rányomunk a telefonon. Manapság a gyerekek már egészen kicsi koruktól tudnak vizuális kódokat megfejteni, értik a vizuális nyelvet. Az érzékek birodalmának többi része azonban fokozatosan becsukódik számukra, holott eredetileg persze ez is megvolt. Az igazi film használata az előhívás izgalmas folyamatát is magában foglalja, ami már önmagában is csodálatos élmény. Ezen kívül, az anyag mennyisége (ez esetben a film) limitált, azaz meg kell tanulni szelektálni, kiválasztani azt, amit tényleg fontosnak gondolunk. Ez más tevékenységek esetében is fontos tudás lehet. A digitális világ sok szempontból a fölösleg világa is, vizuális nyelven beszél, de nem feltétlenül tanít meg vizuálisan gondolkodni. És akkor most arról ne is beszéljünk, micsoda gyönyörűség volt egy lepedőre kivetített mesét nézni és a diavetítő gombját tekergetni. Mintha közben mi magunk írtuk volna a történetet. Az tényleg csoda volt. Egy-egy kockánál akár félórát is elidőztünk, annyi minden eszünkbe jutott róla. Nem azt akarom mondani, hogy ehhez kell visszatérni, nyilván nem, de muszáj alternatív terepeket is kínálni, ahol másfajta impulzusokat is kapnak.
Nagy Norbert illusztrációjaMi mind imádtuk Mimi nénit! Van valóságbeli megfelelője, vagy teljes mértékben a fejedből pattant ki ez a karakter?
Sok volt kedves tanárnőm tulajdonságai vannak benne összegyúrva. De általánosban tényleg volt egy Mimi néni nevű énektanárnőnk, aki még a fiúkat is rá tudta venni, hogy kórustagok legyenek. A Vagánybagoly és a negyedik Á végén a kórusjelenet valahonnan ebből a régi kórusból ered.
Olvass bele a kötetbe itt!
Az első részben nagy hangsúly került az elfogadásra és az integrálásra. Ez hogyan árnyalódott, színeződött a folytatásban?
Gondolom, leginkább Faber Castell Rafael figurája árnyalja ezt tovább, ami persze nem csak az elfogadásról szól, hanem, ahogy korábban már említettem az érzéki tudás kitágítását is jelzi, amire Rafael tanítgatja Hardtmuth Kohinoórikát – több-kevesebb sikerrel, de nem spoilerezek. Azt gondolom, hogy ha valaki nem tudja az érzéki tudását fejleszteni, mert nem tanították meg neki, ugyanolyan hátrányos helyzetű, mint egy vak ember, legfeljebb nem látszik rajta, és nem közösítik ki. De az érzéki tudatlanság legalább olyan hendikep, mint a lexikális tudatlanság. Már jó ideje nyilvánvaló, hogy a modern pedagógia a különböző skillek, képességek fejlesztésére kell(ene) irányuljon a fölösleges anyagok mechanikus magoltatása helyett. A jelenlegi magyar iskolarendszerben sajnos egyáltalán nem látom ezt az irányt. Pedig lennének követhető minták, nem kellene hozzá feltalálni a spanyol viaszt, és még csak plusz pénzbe sem kerülne. Az iskolai nevelés mikéntje persze elsősorban politikai akarat kérdése, mindig is az volt. Annak a kérdése, hogy akarnak-e szabadon és kritikusan gondolkodó állampolgárokat.
Olvass el egy cikket a könyvről!
Nagy Norbert illusztrációjaÚgy látjuk, a második rész az elsőtől függetlenül is tökéletesen megáll a lábán. Szerinted mennyire kapcsolódik egymáshoz a két kötet?
A szereplők miatt nyilván kapcsolódik, de persze külön is jól lehet olvasni. Volt olyan olvasója az első kötetnek, aki azt mondta, hogy nagyon kíváncsi, hogyan folytatódik Vagánybagoly és a gyerekek kapcsolata. Meg az is érdekes kérdés volt számomra, hogy az idő múlásával, hogyan változnak a gyerekek.
Többkötetesre tervezted az elején a Vagánybagoly-meséket? Hányadik osztályig tervezed most megírni az Á-sok kalandjait?
Eredetileg nem, de az első könyv hatalmas sikere és a rengeteg visszajelzés, üzenet, arra ösztönzött, hogy folytassam. A gyerekzsűritől kapott, Év Könyve díj a legnagyobb öröm és nagyon fontos visszajelzés volt. A pandémia alatt, kaptam olyan Facebook-üzenetet egy anyukától, hogy a gyerek annyira el van keseredve, hogy nincs folytatás, hogy meg kellett ígérjem neki, hogy lesz. Innen üzenem, hogy betartottam. Ezen kívül, pokolian jól érzem magam, miközben írom, és talán ez sem utolsó szempont.
Kattints ide és szerezd meg a Vagánybagoly és a negyedik Á-t!
