„...senki nem olyan bolond, hogy oda menjen..."
Néhány hét múlva már Viharfölde kikötőjében várta a Szélkirálynő, hogy folytassa útját a Füstölgő-tenger felé. Az ide hozott rakományt átvették a derék viharföldi kereskedők, a kapitány elégedett volt a bevétellel. A vizeshordókat újra megtöltötték, Ajtony, a hajószakács a kamra készleteit is kipótolta, így a következő hetekben nem kell az enni- és innivaló miatt aggódniuk.
Az időjárás errefelé már hűvösebb volt, szerencse, hogy az előrelátó kapitány még indulás előtt szólt, hogy mindenki csomagoljon magának meleg holmit az útra. Bár Viharfölde környékén hatalmas viharokra számítottak, eddig igazán kegyes volt hozzájuk az időjárás. Igaz, kaptak a nyakukba esőt, szelet, de mindezekkel könnyedén megbirkózott a tapasztalt legénység.
Olvasd el ajánlónkat a könyvről!
Az indulás előtti szabad órában Rumini és Balikó a kikötőt járta, hátha sikerül valamilyen különleges csemegére szert tenniük. Egy kis sikátorban különös illat csapta meg az orrukat. Azonnal összefutott a szájukban a nyál, és már be is léptek a kis üzletbe. Legnagyobb meglepetésükre nem édességbolt vagy cukrászda várt rájuk odabent, hanem egy régiségkereskedés, ahol az idős árus a pulton égő gyertya lángján pillecukrot pirított.
– Mi tetszik? – kérdezte barátságtalanul, mert szemmel láthatóan nem volt kedve cukorsütögetés közben új vevőket kiszolgálni.
– Mi csak megéreztük az illatot, és szerettünk volna venni egy kis… – kezdte Rumini, de az öreg rámordult.
– Az uzsonnám nem eladó.
– Kár – motyogta a kisegér.
– De szívesen megkínállak belőle, ha vesztek valamit a boltomban – folytatta sokkal barátságosabban az árus.
Tedd a kosaradba a könyvet ide kattintva!
A két legényke lelkesen csillogó szemmel vette szemügyre a kínálatot. Volt ott mindenféle portéka, régi iránytű, zenélő doboz, csipkés legyező, csontfésű, de egyikre sem volt igazán szükségük. Egy kötött kucsma és bundakesztyű megtetszett Balikónak, de a vagyonkájuk alig néhány garasból állt, éppen csak egy kis finomságra futotta volna belőle.
– Mi tulajdonképpen mindjárt indulunk, és nincs túl sok pénzünk – magyarázkodott Balikó. – Hová mentek? – érdeklődött az öreg. – A Füstölgő-tengerre. Megkeressük az Illatos-öblöt – magyarázta készségesen Balikó. Az árus úgy bámult rá, mintha kísértetet látna.
– Tudjátok ti egyáltalán, milyen az a hely?
– Fogalmunk sincs, még sosem jártunk arrafelé – felelt Rumini.
– Okosabban tennétek, ha másfelé hajóznátok – mormolta az öreg. – Rossz hírű, veszedelmes vidék az! Aki teheti, elkerüli!
– Hát mi nem tehetjük, mert éppen arrafelé van dolgunk – magyarázta Balikó.
– Nesztek, egyétek meg ezt a cukrot, ingyen adom – mormolta az öreg, és a két hajósinas mancsába nyomta az elkészült finomságot, ő maga pedig kotorászni kezdett a fiókjában.
– Van itt egy régi térképem az Illatos-szigetekről, úgysem tudom eladni, mert senki nem olyan bolond, hogy oda menjen. Vigyétek magatokkal, hátha hasznotokra válik!
A fiúk megköszönték az ajándékot, elmajszolták a kívül ropogós, belül olvadt pillecukrot, még egyszer megköszönték az öreg kedvességét, és siettek vissza a fedélzetre. Ott első dolguk volt kiteríteni a térképet, hogy alaposan szemügyre vegyék.
– Olyan, mint a kapitány térképe, mégis egészen más – hümmögött Rumini. – Mintha ezen máshol lennének a szigetek.
– Ne viccelj már, miért lennének máshol? Rosszul emlékszel.
– Kérjük meg Sebestyént, hogy mutassa meg! Nevesincs báró térképén úgy láttam, hogy délről lehet behajózni az Illatos-öbölbe. E szerint viszont északról nyílik az átjáró.
– Vagy csak a másik térkép fejjel lefelé volt – kuncogott Balikó.
– Nagyon vicces – fintorgott Rumini. – Én azért beszélek Sebestyénnel. De nem volt alkalma megkeresni a kormányost, mert megjelent a fedélzeten Negró, a szigorú fedélzetmester, és hatalmasat fújt a sípjába.
– A kapitány úr parancsára indulunk. Horgonyt felhúzni, mindenki a kötelekhez! Így aztán a két hajósinas is szaladt, hogy tegye a dolgát, később Negró utasítására felsúrolták a fedélzetet, utána pedig Ajtonynak segítettek a konyhán a vacsorakészítésben. Mire mindennel végeztek, leszállt az este, és örültek, hogy végre ágyba bújhatnak. Másnap már javában bent hajóztak a Füstölgő-tenger különös vizein. A tengerből itt-ott kúp alakú szigetek emelkedtek ki. A kapitány megállapította, hogy valószínűleg vulkánok. Bizonyára innen származik a név is. Sajtos Pedro, a legélesebb szemű tengerész innentől kezdve folyamatosan azt figyelte, nem ereget-e füstöt valamelyik hegycsúcs, de a vidék békésnek tűnt, a tűzhányók mély álmukat aludták, csak az ég volt folyamatosan felhős, borongós. Most már igazán hűvösre fordult az idő, még délben is jól jöttek a meleg ruhák. A metsző szél így is bebújt a matrózok kabátja alá. Sebestyén úgy számolta, hogy hamarosan elérik az Illatos-szigetcsoportot. A térkép szerint vagy tizenöt kisebb-nagyobb, ovális sziget övezte a közbülső, szabálytalan formájú szárazföldet, ahol az Illatos-öböl húzódott.
– Dél felől fogunk közelíteni – tervezte a kapitány, miután maga is szemügyre vette a térképet. Másnap reggel bukkant fel szemük előtt a távoli szigetcsoport. Eleinte úgy tűnt, hogy gomolyfelhők gyülekeznek fölötte, de ahogy egyre közelebb értek, rájöttek, hogy a szigetek füstölnek. Vagy gőzölögnek inkább? Ahogy közeledtek, a tenger vize mintha kissé melegebbé vált volna, a felfröccsenő hullámok nem akartak azonnal ráfagyni a fedélzetre. Aztán itt-ott különös buborékok törtek a felszínre, néhol szinte pezsgett a víz. A levegőben furcsa, kénes szag terjengett, mint a gyógyvizes fürdőkben.
– Záptojásszag van – állapította meg Rumini.
– Ezennel átkeresztelem az Illatos-öblöt Büdipartnak! – jelentette ki Balikó befogott orral, miután egy széllökés különösen erős hullámban sodorta feléjük a szagot.
– Remélem, nem épp most készül kitörni egy víz alatti vulkán! – rémüldözött Dundi Bandi.
A kapitány meglepődve tapasztalta, hogy dél felől közelítve a szigetcsoporthoz egyáltalán nem találja azt az átjárót, ami a térkép szerint egyenesen az öbölbe vezetett volna. Rumini berohant a kabinba, és előhozta az öreg árustól kapott térképet. Most, hogy a kettőt összehasonlították, megállapították, hogy az öböl körüli szigeteknek egészen más a fekvése, mintha nem is ugyanarról a vidékről készültek volna. A központi, szabálytalan formájú sziget, amelynek nyugati partján a nem túl Illatos-öböl várta őket, egyformának tűnt a két térképen, csupán a környező szigetek elhelyezkedése különbözött.
– Nos, jó, kerüljünk északnak! Próbáljuk meg a fiúk térképe alapján megkeresni az öblöt! – döntött a kapitány.
Így aztán kikötés helyett megkerülték a szigetcsoportot. Alkonyodott már, mire az északi partokhoz értek. Innen valóban látszott az átjáró, amin keresztül napvilágnál behajózhatnak majd a központi szigetre! De sötétben butaság volna bemerészkedni az ismeretlen földdarabok közé, ahol ki tudja, miféle zátonyok húzódnak. Ezért a kapitány elrendelte, hogy eresszék le a horgonyt, hogy másnap reggel folytassák a felfedezést.
Érdekesnek hangzik? Tedd a kosaradba máris!
