Bendl Vera: Berci nem megy iskolába

Remsey Dávid rajzaival

Bendl Vera a Pagony egyik legújabb szerzője, Mihályi Csongor és az időgyurma című meseregényét nemsokára megismerhetitek! Most viszont Berciről ír, aki, hozzátok hasonlóan, most nem mehet iskolába – és, valljuk be, Berci ennek igencsak örül. De aztán kiderül, hogy azért mégiscsak van iskola, csak nem úgy, ráadásul Mamóval sem lehet találkozni – csak grannykype-on. Hogy erről még sohasem hallottál? Mi sem. Bercinek ugyanis nem mindennapi nagymamája van, hanem olyan, aki sokkal többet tud, mint hinnéd. Lehet, hogy még varázsereje is van?

A regény első fejezetét itt olvashatjátok!

berci_01.jpg
„Hurrá, bezárják az iskolát! Végre, végre, végre! Erre vártam már ezer éve!”, ugrott a levegőbe nagyot kiáltva Berci, amikor azon a bizonyos pénteki napon apa megmondta neki a nagy hírt. Majd kicsattant, majd kipukkant az örömtől, csak éppen azt nem értette, apa miért ráncolja úgy a homlokát, mintha ezer sötét felhőt látna, vagy éppen letette volna a telefont, miután a főnökével, a Vastag Jankóval beszélt. „Az a baj”, gondolta magában Berci, „hogy a felnőttek ritkán értik meg a lényeget, és ami TÉNYLEG jó, azt rossznak látják, és fordítva. Mert milyen gyerek gondolná azt komolyan, hogy taknyot nyelni rossz? Vagy gyurmát kenni a falhoz? Vagy festéket a fehér bútorhoz? Vagy tortát széttrancsírozni és egymás hajába törölni? Vagy reggel és este, este és reggel a kakiról beszélni? Hát persze, hogy ez mind isteni, a felnőttek meg állandóan megtiltják. Ebből is látszik, hogy az ítéletük – hát, enyhén szólva téves. Hogy a másik oldalról ne is beszéljünk. Hiszen szerintük házi feladatot írni jó, amikor dehogy, és kezet mosni is, amikor szuperdehogy, a fogmosást, na, azt meg inkább ne is említsük. És az iskoláról is van egy ilyen elképzelésük, már három éve erőltetik, azt állítják, jó. Na, innen tudom, hogy folyton tévednek.”

Szóval Berci öt percen át elképesztően boldog volt, ekkor viszont kirohant a szobájából Juszti, Berci bátyja – eredeti nevén Jácint, de eredeti nevét senki nem használta –, aki már elég nagy, egyedül jár fel-alá a városban, tekintve, hogy tizenhat éves, és odavetette apának és anyának, hogy „átugrom Baluhoz, majd jövök, most úgysincs lecke”, mire apa egészen dühbe gurult, és szónokolni kezdett, hogy „nem mész fiam te most a Baluhoz, nem járkálunk mostantól összevissza, ennek vége és slussz, itt járványról van szó, nem érted?”, majd hozzátette, hogy „jó, most utoljára, de holnaptól vége az átugrálásnak, és ötnél többen nem találkozhattok, vagy lehetőleg egyáltalán nem”, mert apának ilyen volt a természete, hogy hol ezt mondta, hol azt, de hát ugye mindenkinek van egy természete, ezt Berci is tudta, és ez a természet néha nagyon is hasznos, tekintve, hogy ha egyszer így szól, „abból a csokiból most biztosan nem ehetsz”, na, az egyáltalán nem annyira biztos. Csak mégsem lett ettől igazi jóérzése, főleg, hogy ezután apa meg anya elkezdtek neki már megint erről a koronavírusról beszélni. Mintha nem hallotta volna már ezerszer.

Hogy őszinték legyünk, már hetekkel ezelőtt feltűnt valami, nem annyira az, hogy anya sokkal idegesebb lett volna az átlagnál, nem volt az vészes, ha úgy vesszük, de ha Berci – szokása szerint – egy metrómegállóban az oszlopnak hajtotta a fejét, hogy érezze azt a finom hideget, ami a metróoszlopok jellemzője, meg mert fáradt volt már az iskolától, akkor anya újabban azonnal felkiáltott, mit felkiáltott, felsüvített, hogy „hozzá ne érj a száddal is ahhoz az oszlophoz, Bercikém”, és előkapta a kézfertőtlenítőjét, és egy fél litert rányomott a kezére, amit Berci örömmel kenegetett, mert szerette az illatát, csak nem tudta, mit kell itt folyton süvítgetni. A vállát is megvonta, mert úgy gondolta, „anya is érdekes, mondhatom, a számat félti, de a kezemet keni – ki érti ezt?”. És valljuk be, anya folyton a fertőtlenítővel nyaggatta, hetek óta kenegette, nyomkodta  a kezére, és ez biztos összefüggött a vírussal, mert utóbb azt állították, hogy az illatos zselé segít védekezni.

berci_02.jpg
Most pedig anya és apa leültette őt a kanapéra, annyira komolyan, hogy még Blökk, a család ötödik tagja – egy elegáns snaucer-tacskó keverék – is Berci mellé telepedett, és kerek szemmel figyelt, és ismét elmesélte, hogy sajnos, úgy néz ki, járvány van, sokan megbetegednek ettől a folyton emlegetett vírustól, amelyik pici, és látni sem lehet sehol, és úgy terjed, hogy az emberek közel mennek egymáshoz, „például, ugye, ha a matek leckét lemásolom a Botiról, és még a könyökünk is összeér, akkor könnyen lehet, hogy betegség is lesz belőle”, foglalta össze magában Berci, meg arra gondolt, hogy egyes gyerekek puszilkodnak más gyerekekkel, így például a Panni és a Joci, de ebben a helyzetben az sem helyes, ezek szerint, vagy legalábbis, nem kívánatos, vírus szempontjából legalábbis, és verekedni sem, mert az is „testkontaktus”, ahogy apa fogalmazott, és hát így karatézni sem lehet, pedig azt Berci szerette, eleve pedig egy helyen lenni sok embernek is „enyhén szólva kockázatos”, tette hozzá anya. Ezért zárták be az iskolákat, ami „nem azért nem örvendetes”, mondta apa, „mert nincs hova mennetek, fiam, jövő hétfőtől tanulni, hanem mert innentől nagyon kell vigyázni, hogy ne fertőződjünk meg, ennek pedig legjobb módja, ha itthon maradunk. Slussz-passz.”

És Berci erre komolyan összezavarodott, mert bármit is mondott apa és anya, az iskolabezárás egy valóságos csoda, amire, ahogy később a nagybátyja fogalmazott, „nem is tudom, hogy mikor volt példa a történelemben”, és ebből Berci tudta, hogy különleges és varázslatos időket él, olyan gyerekek életét, akikkel kivételt tett a történelem és az élet, másrészt nem tetszett neki, hogy apa és anya aggódnak, ráncolják a homlokukat, apa állandóan azzal jön, hogy „slussz-passz”, ami Berci szerint egy vicces és béna kifejezés, de veszélyes, mert apa olyankor nagyot sóhajt, megemelkedik a mellkasa, és ez sosem biztató, ráadásul anya elkezdte a hűtőt kipakolni és bepakolni, amiben semmi feltűnő nem lett volna, ha gyakran csinálja, kéthetente, vagy karácsonyonta legalább, csakhogy legutóbb költözésnél kezdett hozzá ilyesmihez, egyetlen egyszer Berci életében, vagyis – valljuk be – anya nem volt egy hűtőátpakolós fajta, Berci pedig ebből arra következtetett, hogy ki tudja, milyen változások következnek.

A vírus is bosszantotta: nem értette igazából, mi is ez, és azon gondolkozott, nincs-e véletlenül egy olyan varázslat, amelyik visszaveri az egészet, elüldözi ezt az értelmezhetetlen dolgot, hogy vírus, micsoda már az, amit látni sem lehet?, visszaállítja a világot a régi állapotába, csak éppen úgy, ha kérheti, hogy továbbra sincsen iskola. Ha segít, ő maga rúgja le egyenként az összeset! Csak ki lehet találni valamit!

Olvass tovább, kattints ide a második fejezetért!