Kinek az ötlete volt ennek a könyvnek a megalkotása? Bori: Hanna ötlete volt már régebben is, hogy kéne csinálni egy interaktív lapozót a legkisebbeknek. A Pagony ezt nagyon támogatta, mert elég kevés ilyen könyv elérhető nálunk. Nem terveztük, hogy együtt dolgozzunk ezen, de amikor Hanna megmutatta, nekem nagyon tetszett a koncepció is, a szöveg is. Nagyon szeretem ezt a korosztályt, akiknek ez a könyv szól, úgyhogy készítettem egy vázlatot, amit a kiadóban is jóváhagytak, így már elkezdhettünk együtt dolgozni rajta.
A kalandséta könyvek kapcsán dolgoztatok már együtt, de csak ketten még nem alkottatok mesekönyvet. Könnyű volt a közös munka? Mennyire passzoltak az elképzeléseitek? Hanna: Nem volt könnyű, de nem azért, mert nem passzoltak az elképzeléseink, hanem mert én sok-sok év „gyerekkönyvezés” után sem vagyok eléggé vizuális típus. Amikor egy ilyen könyvet ugyanaz a személy rajzol és ír (pl. Marék Veronika), akkor rögtön azt írja, amit el is képzel, így nyilván rajzban is egyértelműen és jól megjeleníthető a meséje. Tehát a közös munkából az a tanulság, hogy sokkal inkább „egy fejjel” kell már előre gondolkodni egy képeskönyvnél, és úgy írni a mesét, hogy szinte közben rajzolni, vázlatolni kell az oldalakat, hogy jó legyen a kettő összhangja. Ráadásul az interaktivitásban van egy előtte-utána állapot, és ezt sem gondoltam át előre eléggé, szóval ezt együtt alakítottuk át követhetőre Gergővel (
Grancsa Gergely, a könyv szerkesztője – a szerk.) és Borival. llyen szempontból nekem könnyebb volt a sétakönyvek megalkotása. De közös a
sétakönyvekben és Cicusban is, hogy mindkettő játékos, és sok infó van a képeken.
Bori: Bár ez egy kicsi könyv, viszonylag sokat kellett rajta menet közben alakítani. Ez egyrészt tényleg abból is adódott, hogy az interaktív akcióknak jól kellett egymásra épülniük, és ez a része az alkotás közben sokat változott. Sokszor csak a rajzzal együtt derült ki, hogy valami nem olyan jól működik, és így változtatni kellett azon, hogy mit csináljon Cicus. Másrészt voltak olyan képi elképzelések, megkötések, amelyek szintén a munka közben kristályosodtak ki. Én is sok mindent tanultam most arról, hogy a 2-3 éveseknek milyen képi elrendezés, mennyi vizuális információ az, ami befogadható. Nagyon sokat segített
Grancsa Gergő, a szerkesztőnk, aki végtelen türelemmel, kellő humorral és szuper ötletekkel segítette a közös munkafolyamatot.
A könyvet itt tedd a kosaradba!Nektek is vannak gyerekeitek, bár már nagyobbak. Inspiráltak titeket a kisgyerekes emlékeitek? Hanna: Engem kevésbé, nálunk nem ilyenek (voltak) a reggelek. Amikor még a kisebbik és korán kelő gyerekem ovis volt, ő biztos nem állt neki felöltözni rögtön. Inkább Findusz cicához hasonlítanám, aki Pettson ágyán fel-alá pattogva kérdezi hajnali hatkor, hogy „Mit csinálunk ma???” – de hálóingben. Csinosan vagy érdekesen öltözni, jelmezbe öltözni mindketten imádnak a mai napig, és ez egészen kiskoruktól jellemző rájuk, de reggel elkészülni, az nem igazán volt a műfajunk sosem. Inkább más interaktív könyvek inspiráltak, mert szeretem a játékos könyveket.
Bori: Nálunk is a kisebb gyerek a korán kelő, 2 évesen mestere volt a fél 5-kor felkelésnek, szóval a könyv utolsó oldalával nagyon tudok azonosulni. Bár itt kiegyeztünk a sokkal „emberibb” hajnali hatos ébresztéssel. Ami engem is inspirált, az a közös olvasások pici kortól. Egész kicsi volt a nagyobbik gyerekem, amikor megvettem az első könyvét, Eric Carle A telhetetlen hernyócskáját. Bár a Cicushoz hasonló interaktív lapozónk nem volt, de emlékszem, hogy mennyire fontos volt nekik, hogy egész testtel, mozgással és taktilisan is bevonódjanak a történetekbe. Az első közös lapozgatások a mai napig nagyon fontos emlékek mindkét gyerekemnek.
Gyerekkorotokban ki készült el reggel később, Hanna vagy Bori? Hanna: Óvodáskoromban és első-második osztályban ugyanoda jártunk, de nem emlékszem, hogy várni kellett volna bármelyikünknek. Amúgy a szocializmusban születtünk, és összehasonlíthatatlanul kevesebb ruhánk volt, mint egy mai gyereknek, szerintem ez is megkönnyítette az öltözést. Később én lettem és vagyok a mai napig a korán kelő, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy fel is öltözöm, sőt a pizsamázás, egész nap az ágyban olvasgatás a fő sportom.
Bori: Hát igen, én gyerekkoromban sem voltam korán kelő, és az elkészülésben sem gondolom magam gyorsnak és hatékonynak. De most a két kamaszlányom mellett sokszor inkább én vagyok az, aki útra készen vár, hogy mikor indulhatunk már.
Elképesztően aranyos lett ez a kis könyv. Számíthatunk folytatásra?
Bori: Most még nem tudjuk, ötleteink vannak, de sok múlik az olvasók lelkesedésén.
Rendeld meg az interaktív lapozót itt!
