Olvass bele a Regényes Shakespeare-be!

Az mindenki számára egyértelmű, hogy szükség van a kötelezőkre, de nem bármi áron. Fontos, hogy legyen egy nagy közös tudásanyag, legyen egy alapvető ismeretünk az irodalom mérföldkőnek számító irányzatairól, alakjairól és alkotásairól, de ennél is fontosabb, hogy közben a gyerekek ne veszítsék el a lelkesedésüket és a tudásszomjukat.
Ezen gondolatok mentén készült el a Regényes Shakespeare sorozatunk első kötete is. Kattints, és olvass bele!

regenyes_shakespeare_borito_1000px.jpgRómeónak sejtelme sem volt róla, mekkora vihart kavart a jelenléte. Gazdátlan bolygóként forgott a tengelye körül, és kereste a napját, hogy végre pályára állhasson. Remegett az izgalomtól, mikor pillantja meg végre élete szerelmét, a mindenkinél szikrázóbb szépségű Rozalint. Az álarcok azonban nem segítettek a kutatásban. Rövid időn belül két hölgyre is azt hitte, hideg szívű kedvesét látja, és mindkétszer elakadt a lélegzete. A harmadiknál már csak enyhe szívdobogást érzett, a negyedik nyomába pedig már el sem indult, mert váratlanul foglyul ejtette tekintetét egy kíváncsian csillogó szempár. A szemek egy gyönyörű, hamvas arcocskához tartoztak, melynek vonásaiból játékos kíváncsiság és szemernyi gunyorosság áradt. A lány apró volt és törékeny termetű, súlyos smaragdzöld ruhájában egy eltévedt vízi tündérre hasonlított. Legalábbis Rómeónak ez jutott róla eszébe. És a tündér ekkor ránevetett.

Amint a zenekar játszani kezdett, Júlia felé határozott léptekkel elindult egy fiatalember. A lány végigmérte az illetőt, aki valamivel idősebbnek bizonyult, mint amire számított. Megvolt már húszéves is. Ráadásul valahogy a szeme is túl kék volt.
– Megtisztelne, drága hölgy, ha az első táncát nekem adná – hajolt meg a fiú szertartásosan.
Párisszal táncolni nem volt nagy élmény. Júlia úgy érezte, a gróf minden mozdulata olyan hűvösen távolságtartó, mintha még az érintés látszatát is el akarná kerülni. Beszélgetésük is csak a legszükségesebb és legilledelmesebb témákra szorítkozott, nem igényelt különösebb szellemi erőfeszítést. Júliának így alkalma volt tovább vizsgálgatni a bálozó tömeget: a hölgyek ruháját, a férfiak maszkját, és mindkettőből talált épp elég mulatságosat. Ráadásul az a bosszantó alak is folyton a látóterébe akadt. Júlia „rémpofának” nevezte magában, mert olyan rémisztő maszkja volt, amit igazán nem illett viselni efféle bálokon.
Egy alkalommal a fiú leeresztette az álarcot, és olyan buta képpel bámult vissza rá, hogy még a száját is nyitva felejtette. Júliának muszáj volt nevetnie. Ettől fogva rémpofa mindig látótávolságon belül volt, ami a lányt ugyancsak bosszantotta. Megmondani persze nem tudta, miért, mert a fiú igazán tetszetős vonásokkal rendelkezett. A tekintete okos volt, bár kissé álmodozó, termete pedig felettébb vonzó. Talán csak a lábai nyúltak túl hosszúra, de ezt Júlia kifejezetten kedvesnek találta.
Ahogy az idő haladt, és fogyott a jó toszkán bor, úgy váltak az arcok egyre kipirultabbakká, a tréfák pedig egyre vaskosabbakká. Párisz egész este nem hagyta magára Júliát, mintha őrizni akarná. De őrizte őt rémpofa is, csak épp biztonságos távolságból. Júlia bosszankodott magában egyiken is, másikon is, ám amikor a rémmaszkos alakot a bál vége felé elvesztette szem elől, maga is meglepődött, milyen csalódottá vált. Kimondottan sértőnek érezte, hogy a fiú – aki nyilvánvalóan időközben elunta magát és elindult haza – arra sem vette a fáradságot, hogy elbúcsúzzon tőle.
Különben is, torkig volt már az egész bállal. Úgy érezte, friss levegőre van szüksége, különben megfullad. Udvariasan engedelmet kért hát a társaságát képező harsány nagynéniktől és az apatikusan maga elé meredő Párisztól, és észrevétlen kisurrant a kertbe. Teleszívta tüdejét friss levegővel, és nagyot sóhajtott.
– Ezt a sok seggfejet! – mondta ki hangosan, majd megfordult, és felsikoltott.
Rómeó állt mögötte, rémpofa álarcát a kezében tartva, és leplezetlenül vigyorgott. Júliának szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy minden szót hallott.
– Mit keres maga itt?
A fiú finoman meghajolt.
– Kicsit elvonultam a társaságtól, hogy írhassak önnek egy verset – mondta.
– Tényleg? – kérdezte Júlia, miközben igyekezett visszanyerni a lélekjelenlétét. – És miről szól?
– Az attól függ – vakarta meg a fejét Rómeó –, hogy melyikre kíváncsi.
– Miért? Hányat írt?
– Eddig hármat. Egyben szerelmet vallok, egyben megkérem a kezét, és egyben szakítunk.
– Ez gyorsan ment – biccentett elismerően Júlia. – Még jó, hogy a végére ideértem.
– Szeretné hallani valamelyiket?
– Talán az utolsót.
– Remek választás! – felelte Rómeó, és kezét szívére szorítva pózba vágta magát.

Jobb lenne, ha most elválna utunk,
Bár a szívem melletted marasztal.
Kizárt dolog, hogy dűlőre jutunk
A sok rosszmájú, sötét paraszttal.

Rómeó rásandított Júliára, hogy megvizsgálja szavainak hatását.
– Eddig jó – bólintott a lány. – Tovább is van?
– Persze! Most jön a fenyegetés-rész, aztán némi reményt adok a folytatásra.
– Ez igazán megnyugtató. Halljuk!

Nyilvános helyen átnézek rajtad,
És majd inkább te se kiálts hahót,
Bár a szívem csak utánad kajtat,
Meg kell tévesztenünk a sok tahót.

– Ennyi? – kérdezte Júlia.
– Egyelőre igen. Mert aztán kijött, és megzavart.
– Akkor talán jobb, ha bemegyek – mondta Júlia, és már indult is volna vissza a házba. – Nehogy miattam szoruljon magába egy szonett!
Rómeó azonban elkapta a kezét, és magához húzta. Olyan gyengéden fogta át a derekát, mintha törékeny porcelánt tartana.

Ha tovább olvasnál, ide kattintva már kosárba is teheted a könyvet!

Kapcsolódó termékek