„Akinek gyereke van, az folyamatosan mesékben és mesék között él..."
Hogy lesz egy felnőtteknek író újságíróból meseíró? Mit lehet tenni, ha a gyerekünk kedvenc játékának egyszer csak nyoma vész? Milyen egy jó „apás" mese? Ezekre a kérdésekre és még sok másikra válaszolt Trencséni Dávid első gyermekkönyve, az Apa, építs nekem bim-bam tornyot! kapcsán. Olvass tovább!
„Egyszer volt, hol nem volt.
Nem, így nem lesz jó.
Hol volt, hol nem volt.
Így sem az igazi.
Megvan!
Hol volt? Hol nem volt? Egyszer megvolt, másszor nem.”
Így kezdődik az Apa, építs nekem bim-bam tornyot című könyved. Nagyon érdekes kezdés! A kezdet jutott előbb eszedbe, vagy a történet megírása után gondoltál arra, hogy mi lenne a tökéletes felvezető?
Az első mese, amely megszületett a kötetből az elveszett hatkerekű Monszter Poliszkár története volt. Ahhoz írtam meg ezt a kezdés, amely végül a könyv bevezetője lett. A rendetlenség minden család életének a része – mi ebben nem hogy kivételek lennénk, inkább élenjárók.
A mindennapjaidban felnőttekhez szólsz. Hogyan jutott eszedbe, hogy megírj egy egész mesekönyvet?
Akinek gyereke van, az folyamatosan mesékben és mesék között él. Elsősorban nem azokra a mesékre gondolok, amelyek olvasunk a gyerekünknek, vagy vele nézünk, hanem amiket a gyerek oszt meg velünk. Annak a mágikus világnak vagyunk szülőként mi a része és részesei, melyben a plüssök beszélnek, egyszer csak oroszlánná változunk és bömbölve kergetjük a zsákmányt az ebédlőasztal körül, vagy a mi szánkkal mondja el a játék, mi is a baja. Minden nap új meséket kell kitalálnunk, hogy elmondjuk a gyerekünknek, miként működik a világ, hogy tud megoldani egy konfliktust.
Ez a kötet egy időkapszula: Brúnó életének kis darabjai kerültek bele, hogy soha ne felejtsük el azokat. Némi túlzással: én csak lejegyeztem mindazt, ami velünk történt – Brúnó által.
Azonban azt fontosnak gondolom, hogy olyan oldalamat mutatom ezzel meg, amivel 30 éves újságírói pályám egyes állomásait ismerők nem találkoztak. Ezekben a szövegekben semmiféle közéleti témát nem érintek – ennek ellenére, vagy épp ezért, sokkal személyesebb, sokkal többet megmutatnak az életemből. (Kicsit furcsa, néha zavaró is ez az őszinte kitárulkozás.)
Az olvasók, tévénézők megszólalásaim, írásaim alapján elhelyeztek egy – nekik tetsző – kategóriába, besoroltak politikai oldalakhoz, véleményt, sőt, ítéletet mondtak rólam a politika dimenzióján keresztül. Most megmutathatom, hogy nem csak az vagyok, aminek eddig gondoltak. Apa vagyok. Férj. Sokszor magam is gyerek. Függetlenül attól, mit gondolok az egészségügy finanszírozási rendszeréről, az adókulcsokról vagy az uniós földalapú támogatásokról. Sőt, sokkal többször, sokkal inkább vagyok apa, férj, sokszor gyerek. Sokkal több dolog köt össze mindannyiunkat, mint amennyi szétválaszt.
Sokkal több a közös dimenziónk, mint amennyit észre akarunk venni.
Brúnó történeteiben van valamiféle időtlenség, valami azokból a mesékből, amik régen és ma is a gyerekek kedvencei. Volt olyan gyerekkori olvasmányod, amely inspirált a könyved megírásában?
Vannak olyan könyvek, amelyeket imádtam gyerekként és most is. Hogy hatottak rám, az letagadhatatlan. Imádtam Török Sándor meséit, a Micimackót és általában Milne verseit, Janikovszky Évát, Lázár Ervint.
Az egyik legaranyosabb mesédben eltűnik Brúnó egyik kedvenc játéka, a hatkerekű Monszter Poliszkár. Neked is volt gyerekkorodban egy saját Monszter Poliszkárod, vagyis egy olyan játékod, amihez nagyon ragaszkodtál?
Mint a legtöbb fiú, én is imádtam az autókat. Szerencsés voltam, nagyon sok matchbox-ot kaptam az évek alatt, amikből – édesanyámnak köszönhetően, hiszen én is nagyon nagyon rendetlen gyerek voltam – néhány megmaradt, így Brúnó is játszhat velük. E szerencsés túlélők között van az egykori (és mai) kedvencem is: egy kék – ma már ütött-kopott – 928-as Porsche. Még az ajtait is ki lehet nyitni.
Minden mesédben központi szerepet kap a közös játék, kérdés: te is ennyire szeretsz játszani? Miért fontos szerinted a közös játék, mik a ti kedvenc közös játékaitok?
„…az a meggyőződés, hogy az emberi kultúra játékban, játékként kezdődik és bontakozik ki." – írja Huizinga a Homo ludens című könyve kapcsán. De nem akarom megkerülni a kérdést okoskodással – noha jellemző lenne rám. Imádok játszani. A játék mindenre jó. Nem csupán hasznos és szórakoztató időtöltés lehet – nem lebecsülve ennek értékét –, de alkalmas a konfliktusok feloldására, tanulásra, mindenre. Minden helyzetből lehet játékot csinálni – és a játék egyből elemel, lehetőséget ad rá, hogy semmit ne kelljen annyira komolyan venni, mint annakelőtte.
Úgy nőttem fel, hogy körülöttem a felnőttek folyamatosan játszottak: kártyáztak. Minden hétvégén, amikor összejött a nagycsalád, leültek bridzselni – amiből mindig veszekedés lett. De a szűkebb családban is állandóan jelen volt a kártya: römi, kanaszat, king – valamit mindig játszottunk.
Brúnó most kezdi érteni és a szeretni a társasjátékokat, egyre többet játszunk ezekkel, de még nincs kedvence. Az én kedvencem egyértelműen a Ki nevet a végén. Soha nem találkoztam még olyan játékkal, ami ennyi érzelmet, indulatot tudott volna kiváltani a játékosokból. Felnőtt fejjel is ordibálásig, sértődésig, és a végén jó nagy röhögésekig tudunk vele játszani.
Ritka az olyan mesekönyv, ami elsősorban az apa – gyerek kapcsolatra fókuszál - ezzel kapcsolatban munkált-e benned valamiféle “küldetés”, hogy ilyen mesék kerüljenek a szülők-gyerekek kezébe vagy ez neked teljesen természetes?
A „küldetés” talán túlzó kifejezés. Ezek a mesék az életünkről szólnak, nagyon személyesek – úgy írtam meg mindet, ahogy az adott helyzetet én láttam, én éltem meg. Így óhatatlanul hangsúlyosabb az apa-gyerek kapcsolat, noha minden szituációban jelen van és fontos szere jut az édesanyának is.
Azt viszont kár lenne tagadni, hogy a társadalom minden helyzetben másodrangú szülőként kezeli az apákat – ami mélyen bánt, sőt, sok esetben sértőnek találom az ezzel kapcsolatos általánosításokat. Ha bármit tudok tenni ez ellen – akár ennek a könyvnek a segítségével is –, arra sikerként tekintek.
Hogy tetszenek Gyovai Kati rajzai, milyen volt a közös munka?
A rajzok fantasztikusak! Megható volt így viszontlátni saját magunkat. A kiadó remek döntést hozott, amikor Katit kérte fel az illusztrációk elkészítésére. Annyit talán elárulhatok: évekkel a könyv megírása előtt már szoros barátság alakult ki Kati lánya és Brúnó között, így Kati számára a családunk közel sem volt ismeretlen. A rajzokból Kati tehetsége és tudása mellett számomra Brúnó iránt érzett szeretete is süt.
Tedd a könyvet a kosaradba!
Olvasd el ajánlónkat a könyvről ide kattintva!
