Olvasd el Mészöly Ági új regényét – fejezetről fejezetre!

Itt tudjátok elolvasni Mészöly Ágnes új regényét, amit az olvasók segítségével ír - minden fejezet végén ti dönthetitek el, milyen irányba folytatódjon a történet. Hogyan? Olvasd el a játék részleteit itt!

És most kezdődjön a történet!

CSEPP

Regény

1. fejezet

SZ. U. 230, Középső Sziget, Timaru

A Megtartó Szent Manuka Lelencintézet masszív tömbje fenyegetően magasodott Timaru apró házai fölé. A hatalmas épület sötétje elfoglalta a keleti égbolt harmadát, eltakarva a Lantos, a Dézsa és a Harmatgyűjtő csillagképeket. Az év nagy részében meleg fénnyel sziporkázó ablakai most sötétek voltak: a nevelők és a szerzetestanítók hazatértek, hogy klánjaik körében ünnepeljék a Szabadulás Napjait, a diákok pedig ezeket a heteket messze északon töltötték, ott, ahol a langyos tenger évszázadok alatt simára csiszolta a Felső Sziget sötétszürke bazalttömbjeit.

Csak egyetlen szobából szűrődött ki fény.

Moeraki testvér nemrég végzett a hetedévesek tesztjeinek értékelésével. Felállt a munkaállomása mellől, kinyújtóztatta a derekát, és emlékeztette magát, hogy mióta egyedül van az épületben, egyszer sem végezte el a kötelező testkarbantartó gyakorlatokat. Elsétált a ruhaládájáig, felnyitotta a fedelét, és a két váltás szürke köznapi meg a hófehér ünneplő kaftán alól előhúzott egy sötétzöld üveget. Lecsavarta a tetejét, beleszagolt, élvezettel kortyolt belőle egy nagyot, aztán visszasüllyesztette a láda mélyére.

- Na, lássuk a végleges listát! – egyenesedett fel, és visszasétált a munkaállomáshoz. Ennyi időnek elégnek kell lenni ahhoz, hogy visszaérkezzenek a szociális szorzókkal módosított eredmények, és kiderüljön, melyik diák hol folytathatja néhány hónap múlva a tanulmányait.

A képernyőn már pirosan villogott a dokumentum. Moeraki testvér megérintette az Oktató Testület logóját, mire azonnal megjelent a hetedévesek névsora. A szerzetes lassan, szinte óvatos figyelemmel olvasta a nevek mellé írt számokat és rövidítéseket. Időnként aprót bólintott, elmosolyodott vagy csalódottan ingatta a fejét, aztán hirtelen megdermedt.

Kétszer, háromszor is elolvasta a legkedvesebb tanítványa neve mellé írt számokat. Ez nem lehet igaz, gondolta, és csak azért nem kiáltott fel, mert pontosan tudta, hogy mindent, amit a munkaállomás előtt tesz vagy mond, feljegyeznek a Testület központjában.

0,042… Soha nem látott még ilyen alacsony szociális szorzót. A lelencek tanulmányi eredményeit sokszor háromszorosnál is többel emelik, hogy ellensúlyozzák a klán és a szülői ház hiányának negatív hatásait – már ha magaviseletével rászolgál a gyermek. De akármilyen kihágásokat követ el valaki a Szent Manukában töltött évek alatt, senki szorzója nem csökkent még 0,8 alá. Hallott ugyan történeteket arról, hogy a Legfőbb Testület utasítására az egykori Küldöttek utódjai a mai napig extrém alacsony szorzókat kapnak, de miféle nemes ősei lehetnek egy árvagyereknek, akit egy nyomornegyed határában találtak?

Moeraki testvér néhány perce még azt tervezte, hogy másnap délelőtt képüzenetet küld a tanítványainak. De tudta, hogy nem fogja elküldeni az eredményeket sem a következő, sem az azutáni napokban.

Hadd élvezze az a szerencsétlen gyerek a tengert és a napsütést.

Öt évvel később

- Ash! Ash! A füleden ülsz? Vagy alszol? Vagy megint kikapcsoltad azt az átkozott hangszórót?

Tak bácsi hangja alapból is recsegett, mintha egy rekedt makákó rikácsolását vegyítették volna egy hörghurutos bivaly bömbölésével, de az ócska hangláda torzítása miatt szinte érthetetlenné vált a beszéde. Nem csoda, hogy Ash általában minimum egy párnát dobott a biztonsági kamerák alá helyezett hangszóróra. Mármint amikor nem húzta ki a csatlakozót. Úgysem mondott soha semmi lényegeset Tak bácsi. Sem akkor, amikor – mint ahogy most is – az imádott ellenőrző köreit rótta a telepen, sem akkor, amikor kettesben üldögéltek a kissé túlzó fennhéjazással „Biztonsági Szolgálat”-nak nevezett bádogkunyhóban.

Ash hatalmasat sóhajtott, aztán lebontotta a Bátor Harcos testhelyzetet. Titokban kicsit hálás is volt Tak bácsinak, hogy épp most talált valami halaszthatatlanul fontos tennivalót, egyébként még hat percen keresztül kellett volna tartania a pózt, és a comb- meg a vállizmai már így is égtek a megerőltetéstől.

- Itt vagyok, Tak bácsi! Mi a szitu? – Ask egyik kezével a hangszóró válaszgombjára tenyerelt, a másikkal meg visszadobta a párnát a matracra, amin a Telep őrei a napokig tartó viharok esetén egymással - és több száz kipusztíthatatlan vérszívó homoki poloskával osztoztak.

- Ki kéne menni a tizenhatos szektorba. Valami megzavarta a sársirályokat.

- Gondolom, szokás szerint pár mangate…

- Vagy egy csapat kurkász. Azok a nyomorultak mostanában egy nap nyugtot nem hagynak nekünk!

- Kurkászok? A tizenhatosban? Tak bácsi, a tizenhatosban semmi olyasmi nincs, amit egy kurkász…

- Nem azért jeleztem, hogy vitatkozz, hanem hogy pattanj fel a siklóra, és irány a tizenhatos. És ha bármi gyanús feltűnik…

- …persze, jelentem – felelte unottan Ash.

Igazából nem kellett volna teljesítenie Tak bácsi utasításait. Nem volt a főnöke, nem ismerte jobban a telepet, hiszen alig három éve került ide. Azelőtt állítólag a Felső Szigeten dolgozott. Ash nem tudott túl sokat a Felső Szigetről, de nem nagyon tudta elképzelni, hogy Tak bácsi ott is egy hasonló telepen dolgozott volna. A felsőszigetiek finnyásabbak annál, minthogy a saját szomszédságukba szemétlerakót telepítsenek. Tak bácsi is utalgatott rá, hogy mennyivel menőbb helyen dolgozott, mielőtt azt az „ostobaságot” elkövette. Ashnek arról fogalma sem volt, mi lehetett az ostobaság, de elég nagy baklövésnek kellett lennie, ha az öreget ide zsuppolták az Alsó Sziget legkeletibb csücskére. Egy szeméttelepre.

Az egyetlen dolog, amiben Tak bácsi Ash felett állt, az életkor volt, hisz az öreg jócskán elmúlt már hatvan is, Ash viszont csak nemrég ünnepelte a tizenötödik születésnapját. És ebből a tizenötből négyet, az életének majdnem egyharmadát már itt töltötte, a Telepen.

Először gyűlölte ez a helyet. A bűzt, a pórusokon át a bőr alá szivárgó piszkot, az elmúlás örök jelenlétét. A pállott, édeskés, dögletes meleget nyáron és a csontig hatoló hideget télen. Aztán megismerte, megszokta, végül megszerette. Az öregektől – nem Tak bácsitól, hanem azoktól, akik évtizedek óta a telepen dolgoztak - megtanulta a szortírozás művészetét. Mostanában már egyetlen pillantásra felismerte a kincset a mocsokban, és azt is tudta, mit kinek érdemes továbbadni. És mivel remek érzéke volt az üzlethez, egy ideje már a többieknek is ő intézi a dolgokat, szerény, de megérdemelt haszonért, amiből már nemcsak egy legújabb típusú siklóra futotta, hanem egy kicsi, de saját házra is a Kanawara hegy másik oldalán, a város szélén.

És már csak néhány éven át kell spórolnia ahhoz, hogy bevásárolhassa magát valamelyik helyi klánba.

Ash kilépett a kunyhóból. A napsütés, hiába múlt már hat óra, elvakította, szinte érezte, ahogy a sugarak záporoznak a fejére északnyugat felől. Ráérősen odabattyogott a píneafenyő árnyékában parkoló siklóhoz, fejébe nyomta az ülésen heverő sapkáját, orrára illesztette a napszemüveget, aztán felült a gépre, és egy pöccintéssel beindította a motort. Ahogy halk dorombolással életre kelt fúziós cella, Ash elmosolyodott. Aztán meghúzta a gyorsítókart, és a sikló kilőtt a tizenhatos szektor felé.

Alig három perc alatt tette meg az öt kilométert. Ahogy elhúzott a tizenkettes és a tizennégyes szektor felett, látta, hogy a műanyag- és gumidombok árnyékában rongyokba öltözött kurkászok guberálnak. Ha betű szerint ragaszkodik a munkaköri leírásához, most azonnal jelentenie kellene őket a Testület helyi képviselőjének, aki egy órán belül ideküldene egy osztagot… addigra a kurkászok persze visszahúznának az erdőbe, mert valami hihetetlen érzékkel szimatolják ki a veszélyt, ő meg vacakolhatna a papírmunkával órákon keresztül.

Az utolsó majdnem száz méter magas műanyaghalom mögött már felsejlett a tizenhatos szektor sármocsárba süppedő látképe. Nem véletlenül volt ez a legnehezebben megközelíthető terület – a mindent elnyelő lápot mintha a veszélyes biológiai hulladék elemésztésére találta volna ki a természet. Az öregek szerint már a Szabadság Ideje előtt is ide hordták a népek mindazt, amitől meg akartak szabadulni, a mocsár pedig elemésztett mindent, csak az éjjel-nappal égő lidérclángok és a felböffenő gázbuborékok engedték sejteni, hogy a felszín mélyén titokzatos folyamatok során válik sárrá a Három sziget városainak mocska.

Ash lebegésbe kapcsolta a siklót, a homlokára tolta a napszemüveget, és elővett a zsebéből egy arasznyi távcsövet. Biztos volt benne, hogy a látóhatár szélén felfedez néhány óriási mocsári férget, esetleg egy féltucat csapatban vadászó mangatét, amiknek a sársirály a kedvenc csemegéjük.

De nyoma sem volt sem a féregnek, sem a portyázó ragadozóknak.

A sármocsár keleti határán viszont, ott, ahol a fekete, nyúlós láp véget ér, és átadja a helyet a kristálytiszta – de erősen mérgező vizű - Poanga-tónak, amit csak egy kilométernyi hófehér homok választ el a tengertől – egy csónakot látott. A csónakban feketébe öltözött búvárok és zöld zubbonyos katonák ültek, és két, a Legfelsőbb Testület összetéveszthetetlen arany-bordó uniformisát viselő ember tanakodott valamin.

- Na? Találtál valamit?

Ash majdnem elejtette a távcsövet, annyira megrémült Tak bácsi hangjától.

A verzió:

- Fogalmam sincs, Tak bácsi, mi lehet ez, de azt hiszem, valami komoly – kezdte bizonytalanul.

B verzió:

- Az van, amit mondtam – felelt nyugodt hangon, pedig a szíve a torkában dobogott. – Egy csapat mangate elkapott néhányat azokból a vijjogó dögökből.


Ha szeretnél szavazni, merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!

Az első hét nyertese a B verzió lett!

Itt a folytatás, vesd bele magad:



2. fejezet

- Az van, amit mondtam – felelt nyugodt hangon, pedig a szíve a torkában dobogott. – Egy csapat mangate elkapott néhányat azokból a vijjogó dögökből.

- Csakugyan? –Tak bácsi hangjából sütött a kételkedés. – Biztos, hogy nem kurkászok? Túl elnéző vagy azokkal a mocskokkal, fiam…

Ash elég régóta használta már a rádiót ahhoz, hogy a háttérzajokból pontosan tudja, hol tartózkodik a beszélgetőpartnere. Most nyilvánvaló volt, hogy az öreg visszatért a bádogkunyhóba, sőt, a beszűrődő gúnyos röhögésből az is, hogy közben megérkezett a Telepre Ash váltótársa, Mort. Ash kifejezetten bírta Mortot, még akkor is, ha a fickó képével gond nélkül reklámozhattak volna bármilyen lélekpusztító félelemprogramot a városi Időtöltéscentrumban. Nem csak azért szeretett vele dolgozni, mert remek volt a humora, és minden félelem nélkül elmondta a véleményét a legkényesebb dolgokról is, hanem azért is, mert Mort kitűnően értett a kurkászok nyelvén. Illetve nem-nyelvén, hiszen a kurkászok motyogását nem igazán lehet beszédnek nevezni. Mindenesetre Mort kommunikációs képességei nélkül nem virágzott volna az üzlet.

- Hallom, megjött a váltás – próbálta elterelni Ash a beszélgetést. – Akkor én már nem is mennék vissza. Holnap hoznak egy nagyobb szállítmány ipari fémet a nyolcas szektorba, mire megérkezik, itt leszek. Ja, és mondja meg Mortnak, hogy hagytam neki pár apróságot a ház mögött. Szabadság, Tak bácsi, holnap találkozunk! – mondta, aztán kikapcsolta és zsebre vágta a rádiót, mielőtt az öregnek ideje lett volna bármit válaszolni. Aztán újra elővette a távcsövet, és a furcsa csónak felé fordult.

A búvárok már lemerültek. Ash látta, hogy a csónakból vastag, fekete kábelek lógnak a türkizzöld, csillogó vízbe. Vajon miből készülhettek, hogy nem marta szét őket pillanatok alatt a tó? Csak valami különlegesen ellenálló szuperpolimer lehet, ugyanúgy, mint a búvárok ruhája vagy a csónak… Talán ezen kapják az oxigént? Vagy így kommunikálnak? Egyáltalán mit kereshetnek a Poanga-tóban? Hiszen pár nap alatt még az acél, sőt, a nemesfémek is feloldódnak benne.

De akármi is, amit keresnek, elég értékes lehet, ha két nagykutya idáig jött a Felső Szigetről.

Ash önkéntelenül felemelkedett és előrehajolt a sikló üléséből, mintha az a pár arasznyi távolság, amit így nyer, számítana valamit. Megpróbált igazítani a távcsövön, de már így is maximális nagyításra volt állítva.

-Ha többet akarok látni belőlük, közelebb kell mennem – motyogta maga elé, és fél kézzel már nyúlt is a gázkar után. De ebben a másodpercben az egyik bordó-arany uniformisos felnézett, egyenesen a mocsár északkeleti pereme felé, arra, ahol Ash siklója lebegett a tizennégyes szektort határoló óriás műanyagdomb árnyékában. A kezét a homlokához emelte, mintha a távolt fürkészné. Ash a távcsövön keresztül még az arcát is megfigyelhette: húszas éveiben járó, szép, de szigorú tekintetű férfi volt. Magas homloka intelligenciát, kiugró arccsontja határozottságot sugallt. Húsos állát mély, függőleges heg szabta ketté.

Ash mozdított egyet a távcsövön, erre a férfi határozottan felé kapta a tekintetét. Ez az apró mozdulat elég volt arra, hogy Ash rájöjjön, mekkora baromságot csinált.

- A francba! Ha megcsillant a fény a távcsövön, tuti kiszúrt! – szitkozódott, és egyetlen mozdulattal eltüntette a messzelátót a zubbonya zsebében.

Aztán óvatosan hátramenetbe kapcsolta a járgányát – közben magában hálát adott Megtartó Szent Manukának, amiért tegnap is túl lusta volt ahhoz, hogy lemossa a siklóról a hetek óta gyűlő port, ami most jótékonyan eltakarta a piros-ezüst fényezést -, és lassan hátrafarolt annyira, amennyire meg merte közelíteni a műanyaghegy oldalát. Az egymásra halmozott egykori épületelemek, óriási gépalkatrészek csak messziről hatottak stabilnak, de Ash tudta, hogy ha túl közel merészkedik, akár a sikló keltette menetszél is megbonthatja a kényes egyensúlyt. Hány tucat kurkászt látott már hasonló helyzetben menthetetlenül elsüllyedni a műanyaglavinában!

Legszívesebben teljes sebességgel indult volna, hogy maga mögött hagyja az átkozott tizenhatos szektort az idegesen sikoltozó sársirályokkal meg a titokzatos csónakkal együtt, de nem merte kockáztatni, hogy még jobban felhívja magára a figyelmet. Lépésben haladt a szeméthegy teteje felé, két-három méternyire a felszíntől, úgy, hogy a csónakból figyelő Testületi ne tudja beazonosítani a távolból, hogy vajon egy kurkász Szabadság előtti légpárnását látja, vagy egy rendes siklót, és közben csendben átkozta magában Tak bácsit, amiért ma sem tudta békén hagyni a hülyeségeivel.

***

- Teljesen kész voltam, érted? Pedig semmi olyat nem csináltam, amit nem lett volna szabad. Csak a munkámat végeztem, nem? Ellenőriztem a telepet. De még akkor is görcsben volt a gyomrom, mikor a Kanawara felett repültem – magyarázta három órával később a MahaTaipo pultján könyökölve Orewának.

- A testületiektől engem is kiverne a víz. Még jó, hogy ritkán járnak erre. Kérsz még egy korsóval?

- Kösz, inkább hazamegyek. Eskü, úgy érzem magam, mint akit megtaposott egy pureora.

- Ash, tudod, hogy ha szükséged van valamire…

- Tudom. Köszi, de minden rendben. Megvagyok. Csak egy kicsit rám ijesztett az a fazon. Tudod, mi volt benne a legrémesebb? Hogy egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek a Testületieket elképzeljük.

- Miért, milyennek képzeljük a Testületieket? – kérdezte Orewa, miközben két korsót színültig töltött takával.

- Tudod… kétszáznyolcvan éves, aszottá tartósított bőrű, komoly tekintetű vénségek. De ez a fickó alig volt idősebb nálad.

- Ne felejtsd el, hogy én is vénség vagyok! – kacsintott rá a pultosnő. – Legalábbis hozzád képest! Biztos nem kérsz…

Ash megrázta a fejét, és feltápászkodott a bárszékről. A pultra tette a két taka árát, aztán egy ideig még téblábolt. Szeretett volna még egy kicsit beszélgetni Orewával. Meg egyébként is… igazából semmi kedve nem volt hazamenni. Jobban mondva még mindig a MahaTaipot tekintette az otthonának. Orewáék voltak az elsők és sokáig az egyetlenek, akik szóba álltak vele, amikor idekerült. Már a Telepieken kívül, de a Telepiek nem számítottak igazán, hiszen azok ugyanolyan kalánon kívüliek voltak, mint ő maga. Csak annyi volt a különbség, hogy a Telepiek nem is akartak igazán kapcsolatot a városiakkal. Elég volt nekik, hogy a kurkászoktól begyűjtött szajré árából szinte mindent megvehetnek maguknak, ami az Alsó Sziget lakói számára engedélyezett, és hogy a városiakhoz képest kifejezett luxusban élnek a hegy másik oldalán. De Ash nem elégedett meg a legújabb típusú siklóval vagy a hétszenzoros valóságimitátorral. Ő tartozni akart valahová. Sőt, oda akart tartozni, ahová a többi ember. És Orewáék ezt az érzést adták neki, az első pillanattól kezdve, és teljesen ingyen. Meg egy szobát heti négy páuáért.

És egy ígéretet, hogy ha sikerül összegyűjtenie a hivatalos minimumösszeget, befogadják a klánjukba.

***

A Nap szikrázva emelkedett a Kanawara keleti vonulata fölé, és egy fér óra alatt felszárította az éjszakai vihar után maradt harmatot. Ash néhány falat szárított gyümölcs és a tripla adag Haladó Testkarbantartó után olyan könnyű szívvel indult a Telep felé, mintha a tegnapi események évtizedekkel ezelőtt történtek volna. Valaki régen azt mondta neki, hogy ez az egyik legjobb tulajdonsága: nem szokása sokáig rágódni a dolgokon, inkább előretekint. Most pedig az „előre” a mai iparifém-szállítmány. Ha szerencséjük van, és jó üzletet kötnek a kurkászokkal, fejenként akár ezer páua is leesik egy ilyen alkalommal. Ha minden hónapban bejönne egy hasonló szállítmány, a következő Szabadulás Napját már Orewáékkal ünnepelhetné.

Esze ágában sem volt betartani a magassági vagy a sebességkorlátozásokat. Átrepült a Whangarei folyó felett, keresztül a PukaPuka dombokon. Észak felől már látta a teherléghajót, ahogy méltóságteljesen, komótosan közeledik a Telep felé.

Leparkolt a píneafenyő árnyékába, leugrott a járgányról, és elindult a bádogkunyhó felé. Mort és Zak már biztosan felvették a rádiókapcsolatot a teherléghajóval, de jó lenne átbeszélni még egyszer, hogy a nyolcas szektor melyik kvadránsába üríttessék a szállítmányt.

Amikor meglátta Tak bácsi siklóját, már tudta, hogy valami nincs rendben.

Az öreg még soha, egyetlen szabadnapján sem jött be a telepre. Akkor sem, amikor egyenesen a testületi Palotából érkezett az évi újrahasznosítható szállítmány, pedig annak a kurkászokat a közelébe sem engedik a Telep dolgozói, mióta Zak egyszer talált egy kicsomagolatlan Személyi Szórakoztatóközpontot.

- Hé, srácok, mit keres itt a vénember? - lépett be a kunyhóba.

A változat:

De senki nem felelt a kérdésére. A bádogépületben egy lélek sem volt – hiszen azt mindenki tudja, hogy a kurkászoknak nincs lelkük. A halott kurkászoknak pedig főleg nincsen.

B változat:

- Jobban megválogathatnád a szavaidat, kölyök – fordult felé Tak bácsi a rádió mellől.

Ha szeretnél szavazni, merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!

Az második hét nyertese az A verzió lett!

Itt a folytatás, olvasd tovább!

3. fejezet

...Amikor meglátta Tak bácsi siklóját, már tudta, hogy valami nincs rendben.

Az öreg még soha, egyetlen szabadnapján sem jött be a telepre. Akkor sem, amikor egyenesen a testületi Palotából érkezett az évi újrahasznosítható szállítmány, pedig annak a kurkászokat a közelébe sem engedik a Telep dolgozói, mióta Zak egyszer talált egy kicsomagolatlan Személyi Szórakoztatóközpontot.

- Hé, srácok, mit keres itt a vénember? - lépett be a kunyhóba.

De senki nem felelt a kérdésére. A bádogépületben egy lélek sem volt – hiszen azt mindenki tudja, hogy a kurkászoknak nincs lelkük. A halott kurkászoknak pedig főleg nincsen.

Ash egy pillanatra megszédült, kénytelen volt megtámaszkodni az irattartó szekrényen. A gyomra felkavarodott, legszívesebben kirohant volna, de erőt vett magán, és alaposabban körülnézett a helyiségben.

Három, négy, öt rongyokba öltözött kurkász hevert szanaszét, egy pedig a kitört ablakban lógott. Mintha menekült volna, mikor utolérte a vég. A padlón tócsákban állt a spenótzöld, fémes szagú kurkászvér.

Vörösnek szerencsére nyoma sem volt.

- Megtartó Szent Manuka, mi a bánat történhetett itt? – kérdezte fennhangon Ash, aztán vigyázva, hogy ne lépjen bele semmi gusztustalanba, odament az asztalhoz, és megpróbálta életre kelteni a rádiót és az egész Telepet figyelő videoláncot. De a rendszer vak volt, és süket. Még az állólámpa sem működött.

- A rohadékok tönkrevágták a fúziós cellát – morgott Ash, aztán elindult vissza, az ajtó felé. Közben a szeme sarkából mintha mozgást észlelt volna. Odakapta a fejét, és már nyúlt is a lámpa felé. Messze nem tökéletes fegyver, de jobb a semminél, gondolta, aztán rájött, hogy nincs ki ellen védekeznie. Csak az ablakban lógó kurkász karja csúszott le a keretről.

Óvatosan átlépett az útjában heverő test felett. A tarka, nyilvánvalóan emberek számára szabott kezeslábas több helyen is átvérzett, és most szánalmasan tapadt a kurkász pálcavékony végtagjaira. A lény arca szerencsére a padló felé fordult – Ash örült, hogy nem kell belenéznie az üressé vált szemekbe. Néhány hónapja Morttal együtt végignézték, micsoda erőfeszítéseket tesz egy csapat kurkász, hogy kihúzzon néhány szerencsétlenül járt példányt egy leomlott szeméthalom alól. Ash igazából akkor látott először halottat.

Utána hetekig álmodott a kurkász három üressé üvegesedett, tágra meredt szemével.

És senkinek, még Orewának sem merte elmondani, hogy a kurkász döglötten valahogy sokkal emberibbnek hatott, mint élve.

Igazából ha nincsenek körülöttük a zöld tócsák, a padlón heverő alakokról sem lett volna könnyű eldönteni, hogy nagyra nyúlt, vékony humánok vagy csökevényes, háromszemű fajzatok.

***

Mort siklója épp akkor ért a kunyhó elé, mikor Ash kilépett az ajtón.

- Mi a bánat történt itt? – kérdezte Ash köszönés helyett, amikor a férfi leállította a járművet.

- Fogalmam sincs. Teljesen megmakkantak ezek a dögök! – ugrott le Mork a siklóról. – Ma reggel megjelentek, nem sokkal azután, hogy Zak megérkezett... nyilvánvalóan a szállítmány miatt jöttek, pedig tegnapelőtt megmondtam nekik, hogy ezt a szajrét mi válogatjuk át először, és egy hétig nem akarom látni a háromszemű képüket. – A nyereg mellől elővette a kulacsát, és mohón kiitta. - Erre vagy tizen beállítottak, lépni sem lehetett a házban, és persze mind egyszerre makogtak. Talán nem lett volna gáz, ha az öreg addigra hazamegy, de te is tudod, mennyire rühelli őket... szóval üvölteni kezdett velük, ezek a nyavalyások meg mintha erre vártak volna. Az egyik előhúzott egy mordályt...

- Mordályt? Úgy érted, fegyvert? Fegyver volt egy kurkásznál? – kerekedett el Ash szeme.

- Ahogy mondom! Méghozzá egy komoly katonai ismétlőkarabély. Mondjuk szerintem azt sem tudta, melyik végével kell lőni, de erre már Zak is ideges lett...

- Az nem jelent jót...

- Már akinek... kábé három másodperc múlva már nála volt a vas, és másik három másodperc kellett neki, hogy elintézze a banda felét, de sajnos a másik fele az ablakon át meglépett, és magukkal vitték Tak bácsit.

- Hogy mit csináltak? – Ash egyre biztosabb volt benne, hogy ez az egész csak valami kivételesen kifinomult rémálom lehet.

- Ahogy mondom, kölyök. Zak lőtte őket, ők meg kiütötték az ablakot, kirángatták rajta Tak bácsit, felpattantak egy siklóra, és elhúztak a tizenegyes felé. Zak azonnal utánuk indult, én még megpróbáltam vészjelzést küldeni a Rendészeti Testületnek, de megdöglött az összes rendszer, csak a személyi kommunikátorok működtek. Hívhattam volna a segélyvonalat, de te is tudod, meddig tart, mire humanoidhoz jutsz... szóval inkább én is utánuk mentem. De valami veszett gyors cuccal jöttek, képtelenek voltunk utolérni őket a Telep területén belül.

- Bevették magukat a Muruparába.

- Be, a rohadékok! Én nem mentem volna utánuk, de Zak teljesen megvadult. Komolyan, én eddig mérget vettem volna rá, hogy utálja az öreget, de most előjött belőle a hős, és képtelen voltam lebeszélni róla... szóval egész éjjel ott repkedtünk a nyavalyás félsziget felett, persze szart sem láttunk, mert annyira nem hülyék azért a kurkászok, hogy tüzet vagy lámpát gyújtsanak. A fák közé meg azért Zak sem mert bemenni, katonai múlt ide vagy oda.

Murupara félszigete egyértelműen a kurkászok területének számított. Az Alsó-sziget lakói nem is vettek tudomást a Kanawara hegység Whangarei-deltán túli, Keleti-tengerbe lógó, alig húsz kilométer széles, őserdővel borított nyúlványáról. Törvényen és világon kívüli hely volt, ahol a Szabadság Ideje óta nem járt ember.

Tak bácsi lehetett évszázadok óta az első.

Bár, gondolta Ash, az öreg nem biztos, hogy örül ennek.

- Szakadjak meg, ha értem, Mort – sóhajtott Ash. – Soha nem csináltak még ilyet a kurkászok... úgy értem, nemcsak itt, hanem sehol...

- Én sem értem – csóválta a fejét a másik. – Zak szerint az egészet megtervezték. De mit akarhatnak Tak bácsitól?

- Nem tudom... tényleg, hol van Zak?

- Kiment a teherhajó elé. Mivel rádiózni nem tudunk, a fedélzetről navigálja őket a nyolcasba, meg intézi az ürítést. Azt kérte, menj ki te is a terepre, hogy lentről segíts. Én meg itt maradok, és megvárom a Testületieket.

- A Testületieket?

- Persze. Miért, mit gondoltál, majd egy egyszerű Rendészt küldenek, hogy kivizsgálja az első kurkásztámadást? Persze ide kell érniük a Felső-szigetről, de négyre itt lesznek. Én addig elüldögélek itt kint... azt mondták, ne nyúljak semmihez, meg a szokásos hülyeségek. Na, jó lenne, ha elindulnál, mielőtt visszaértem, bejelentkezett Zak, állítólag tíz perc, és itt vannak.

Ash bólintott, aztán felmászott a siklója nyergébe, és felemelkedett a Biztonsági Állomás épülete fölé. A fülébe illesztette a kommunikátor mikrohangszóróját, és az alkarjára erősített panelen elindított egy hívást Zak felé. Míg válaszra várt, elképzelte, milyen lehetett Zak harc közben... Rengeteg történetet hallottak már a nő katonai múltjáról, a küldetésekről, amiket a Kontinensen és az Északi Szárazulaton hajtottak végre. Ezek alapján legyőzhetetlennek tűnt, de Ash mégsem tudta látni az igénytelen, formátlanra hízott szeméttelepi munkásnőben a rettenthetetlen hőst. Igazából a negyedét sem hitte el annak, amit hallott.

Pedig Mort szerint pillanatok alatt leszedett öt kurkászt, gondolta. Hatot, ha az ablakban lógót is beleszámoljuk. Lehet, hogy Zak történeteiben mégis van igazság? Lehet, hogy...

Mikor végre lértejött a kapcsolat, Zak hangja olyan erővel harsogott a fülébe, hogy majdnem leesett a siklóról.

A verzió:

- Végre itt vagy, édes FIAM! – hallotta Ash. - Már azt hittem, nélküled kell elintéznem a szállítmányt. Említette Mort, milyen izgalmas éjszakánk volt?

B verzió:

- Na helló, KISLÁNY! – hallotta Ash. – Végre itt vagy! Már azt hittem, ezt is egyedül kell csinálnom. Említette Mort, milyen izgalmas éjszakánk volt?

Ha szeretnél szavazni, merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!