Olvasd el Mészöly Ági új regényét – fejezetről fejezetre!

Itt tudjátok elolvasni Mészöly Ágnes új regényét, amit az olvasók segítségével ír - minden fejezet végén ti dönthetitek el, milyen irányba folytatódjon a történet. Hogyan? Olvasd el a játék részleteit itt!

És most kezdődjön a történet!

CSEPP

Regény

1. fejezet

SZ. U. 230, Középső Sziget, Timaru

A Megtartó Szent Manuka Lelencintézet masszív tömbje fenyegetően magasodott Timaru apró házai fölé. A hatalmas épület sötétje elfoglalta a keleti égbolt harmadát, eltakarva a Lantos, a Dézsa és a Harmatgyűjtő csillagképeket. Az év nagy részében meleg fénnyel sziporkázó ablakai most sötétek voltak: a nevelők és a szerzetestanítók hazatértek, hogy klánjaik körében ünnepeljék a Szabadulás Napjait, a diákok pedig ezeket a heteket messze északon töltötték, ott, ahol a langyos tenger évszázadok alatt simára csiszolta a Felső Sziget sötétszürke bazalttömbjeit.

Csak egyetlen szobából szűrődött ki fény.

Moeraki testvér nemrég végzett a hetedévesek tesztjeinek értékelésével. Felállt a munkaállomása mellől, kinyújtóztatta a derekát, és emlékeztette magát, hogy mióta egyedül van az épületben, egyszer sem végezte el a kötelező testkarbantartó gyakorlatokat. Elsétált a ruhaládájáig, felnyitotta a fedelét, és a két váltás szürke köznapi meg a hófehér ünneplő kaftán alól előhúzott egy sötétzöld üveget. Lecsavarta a tetejét, beleszagolt, élvezettel kortyolt belőle egy nagyot, aztán visszasüllyesztette a láda mélyére.

- Na, lássuk a végleges listát! – egyenesedett fel, és visszasétált a munkaállomáshoz. Ennyi időnek elégnek kell lenni ahhoz, hogy visszaérkezzenek a szociális szorzókkal módosított eredmények, és kiderüljön, melyik diák hol folytathatja néhány hónap múlva a tanulmányait.

A képernyőn már pirosan villogott a dokumentum. Moeraki testvér megérintette az Oktató Testület logóját, mire azonnal megjelent a hetedévesek névsora. A szerzetes lassan, szinte óvatos figyelemmel olvasta a nevek mellé írt számokat és rövidítéseket. Időnként aprót bólintott, elmosolyodott vagy csalódottan ingatta a fejét, aztán hirtelen megdermedt.

Kétszer, háromszor is elolvasta a legkedvesebb tanítványa neve mellé írt számokat. Ez nem lehet igaz, gondolta, és csak azért nem kiáltott fel, mert pontosan tudta, hogy mindent, amit a munkaállomás előtt tesz vagy mond, feljegyeznek a Testület központjában.

0,042… Soha nem látott még ilyen alacsony szociális szorzót. A lelencek tanulmányi eredményeit sokszor háromszorosnál is többel emelik, hogy ellensúlyozzák a klán és a szülői ház hiányának negatív hatásait – már ha magaviseletével rászolgál a gyermek. De akármilyen kihágásokat követ el valaki a Szent Manukában töltött évek alatt, senki szorzója nem csökkent még 0,8 alá. Hallott ugyan történeteket arról, hogy a Legfőbb Testület utasítására az egykori Küldöttek utódjai a mai napig extrém alacsony szorzókat kapnak, de miféle nemes ősei lehetnek egy árvagyereknek, akit egy nyomornegyed határában találtak?

Moeraki testvér néhány perce még azt tervezte, hogy másnap délelőtt képüzenetet küld a tanítványainak. De tudta, hogy nem fogja elküldeni az eredményeket sem a következő, sem az azutáni napokban.

Hadd élvezze az a szerencsétlen gyerek a tengert és a napsütést.

Öt évvel később

- Ash! Ash! A füleden ülsz? Vagy alszol? Vagy megint kikapcsoltad azt az átkozott hangszórót?

Tak bácsi hangja alapból is recsegett, mintha egy rekedt makákó rikácsolását vegyítették volna egy hörghurutos bivaly bömbölésével, de az ócska hangláda torzítása miatt szinte érthetetlenné vált a beszéde. Nem csoda, hogy Ash általában minimum egy párnát dobott a biztonsági kamerák alá helyezett hangszóróra. Mármint amikor nem húzta ki a csatlakozót. Úgysem mondott soha semmi lényegeset Tak bácsi. Sem akkor, amikor – mint ahogy most is – az imádott ellenőrző köreit rótta a telepen, sem akkor, amikor kettesben üldögéltek a kissé túlzó fennhéjazással „Biztonsági Szolgálat”-nak nevezett bádogkunyhóban.

Ash hatalmasat sóhajtott, aztán lebontotta a Bátor Harcos testhelyzetet. Titokban kicsit hálás is volt Tak bácsinak, hogy épp most talált valami halaszthatatlanul fontos tennivalót, egyébként még hat percen keresztül kellett volna tartania a pózt, és a comb- meg a vállizmai már így is égtek a megerőltetéstől.

- Itt vagyok, Tak bácsi! Mi a szitu? – Ask egyik kezével a hangszóró válaszgombjára tenyerelt, a másikkal meg visszadobta a párnát a matracra, amin a Telep őrei a napokig tartó viharok esetén egymással - és több száz kipusztíthatatlan vérszívó homoki poloskával osztoztak.

- Ki kéne menni a tizenhatos szektorba. Valami megzavarta a sársirályokat.

- Gondolom, szokás szerint pár mangate…

- Vagy egy csapat kurkász. Azok a nyomorultak mostanában egy nap nyugtot nem hagynak nekünk!

- Kurkászok? A tizenhatosban? Tak bácsi, a tizenhatosban semmi olyasmi nincs, amit egy kurkász…

- Nem azért jeleztem, hogy vitatkozz, hanem hogy pattanj fel a siklóra, és irány a tizenhatos. És ha bármi gyanús feltűnik…

- …persze, jelentem – felelte unottan Ash.

Igazából nem kellett volna teljesítenie Tak bácsi utasításait. Nem volt a főnöke, nem ismerte jobban a telepet, hiszen alig három éve került ide. Azelőtt állítólag a Felső Szigeten dolgozott. Ash nem tudott túl sokat a Felső Szigetről, de nem nagyon tudta elképzelni, hogy Tak bácsi ott is egy hasonló telepen dolgozott volna. A felsőszigetiek finnyásabbak annál, minthogy a saját szomszédságukba szemétlerakót telepítsenek. Tak bácsi is utalgatott rá, hogy mennyivel menőbb helyen dolgozott, mielőtt azt az „ostobaságot” elkövette. Ashnek arról fogalma sem volt, mi lehetett az ostobaság, de elég nagy baklövésnek kellett lennie, ha az öreget ide zsuppolták az Alsó Sziget legkeletibb csücskére. Egy szeméttelepre.

Az egyetlen dolog, amiben Tak bácsi Ash felett állt, az életkor volt, hisz az öreg jócskán elmúlt már hatvan is, Ash viszont csak nemrég ünnepelte a tizenötödik születésnapját. És ebből a tizenötből négyet, az életének majdnem egyharmadát már itt töltötte, a Telepen.

Először gyűlölte ez a helyet. A bűzt, a pórusokon át a bőr alá szivárgó piszkot, az elmúlás örök jelenlétét. A pállott, édeskés, dögletes meleget nyáron és a csontig hatoló hideget télen. Aztán megismerte, megszokta, végül megszerette. Az öregektől – nem Tak bácsitól, hanem azoktól, akik évtizedek óta a telepen dolgoztak - megtanulta a szortírozás művészetét. Mostanában már egyetlen pillantásra felismerte a kincset a mocsokban, és azt is tudta, mit kinek érdemes továbbadni. És mivel remek érzéke volt az üzlethez, egy ideje már a többieknek is ő intézi a dolgokat, szerény, de megérdemelt haszonért, amiből már nemcsak egy legújabb típusú siklóra futotta, hanem egy kicsi, de saját házra is a Kanawara hegy másik oldalán, a város szélén.

És már csak néhány éven át kell spórolnia ahhoz, hogy bevásárolhassa magát valamelyik helyi klánba.

Ash kilépett a kunyhóból. A napsütés, hiába múlt már hat óra, elvakította, szinte érezte, ahogy a sugarak záporoznak a fejére északnyugat felől. Ráérősen odabattyogott a píneafenyő árnyékában parkoló siklóhoz, fejébe nyomta az ülésen heverő sapkáját, orrára illesztette a napszemüveget, aztán felült a gépre, és egy pöccintéssel beindította a motort. Ahogy halk dorombolással életre kelt fúziós cella, Ash elmosolyodott. Aztán meghúzta a gyorsítókart, és a sikló kilőtt a tizenhatos szektor felé.

Alig három perc alatt tette meg az öt kilométert. Ahogy elhúzott a tizenkettes és a tizennégyes szektor felett, látta, hogy a műanyag- és gumidombok árnyékában rongyokba öltözött kurkászok guberálnak. Ha betű szerint ragaszkodik a munkaköri leírásához, most azonnal jelentenie kellene őket a Testület helyi képviselőjének, aki egy órán belül ideküldene egy osztagot… addigra a kurkászok persze visszahúznának az erdőbe, mert valami hihetetlen érzékkel szimatolják ki a veszélyt, ő meg vacakolhatna a papírmunkával órákon keresztül.

Az utolsó majdnem száz méter magas műanyaghalom mögött már felsejlett a tizenhatos szektor sármocsárba süppedő látképe. Nem véletlenül volt ez a legnehezebben megközelíthető terület – a mindent elnyelő lápot mintha a veszélyes biológiai hulladék elemésztésére találta volna ki a természet. Az öregek szerint már a Szabadság Ideje előtt is ide hordták a népek mindazt, amitől meg akartak szabadulni, a mocsár pedig elemésztett mindent, csak az éjjel-nappal égő lidérclángok és a felböffenő gázbuborékok engedték sejteni, hogy a felszín mélyén titokzatos folyamatok során válik sárrá a Három sziget városainak mocska.

Ash lebegésbe kapcsolta a siklót, a homlokára tolta a napszemüveget, és elővett a zsebéből egy arasznyi távcsövet. Biztos volt benne, hogy a látóhatár szélén felfedez néhány óriási mocsári férget, esetleg egy féltucat csapatban vadászó mangatét, amiknek a sársirály a kedvenc csemegéjük.

De nyoma sem volt sem a féregnek, sem a portyázó ragadozóknak.

A sármocsár keleti határán viszont, ott, ahol a fekete, nyúlós láp véget ér, és átadja a helyet a kristálytiszta – de erősen mérgező vizű - Poanga-tónak, amit csak egy kilométernyi hófehér homok választ el a tengertől – egy csónakot látott. A csónakban feketébe öltözött búvárok és zöld zubbonyos katonák ültek, és két, a Legfelsőbb Testület összetéveszthetetlen arany-bordó uniformisát viselő ember tanakodott valamin.

- Na? Találtál valamit?

Ash majdnem elejtette a távcsövet, annyira megrémült Tak bácsi hangjától.

A verzió:

- Fogalmam sincs, Tak bácsi, mi lehet ez, de azt hiszem, valami komoly – kezdte bizonytalanul.

B verzió:

- Az van, amit mondtam – felelt nyugodt hangon, pedig a szíve a torkában dobogott. – Egy csapat mangate elkapott néhányat azokból a vijjogó dögökből.


Ha szeretnél szavazni, merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!

Az első hét nyertese a B verzió lett!

Itt a folytatás, vesd bele magad:



2. fejezet

- Az van, amit mondtam – felelt nyugodt hangon, pedig a szíve a torkában dobogott. – Egy csapat mangate elkapott néhányat azokból a vijjogó dögökből.

- Csakugyan? –Tak bácsi hangjából sütött a kételkedés. – Biztos, hogy nem kurkászok? Túl elnéző vagy azokkal a mocskokkal, fiam…

Ash elég régóta használta már a rádiót ahhoz, hogy a háttérzajokból pontosan tudja, hol tartózkodik a beszélgetőpartnere. Most nyilvánvaló volt, hogy az öreg visszatért a bádogkunyhóba, sőt, a beszűrődő gúnyos röhögésből az is, hogy közben megérkezett a Telepre Ash váltótársa, Mort. Ash kifejezetten bírta Mortot, még akkor is, ha a fickó képével gond nélkül reklámozhattak volna bármilyen lélekpusztító félelemprogramot a városi Időtöltéscentrumban. Nem csak azért szeretett vele dolgozni, mert remek volt a humora, és minden félelem nélkül elmondta a véleményét a legkényesebb dolgokról is, hanem azért is, mert Mort kitűnően értett a kurkászok nyelvén. Illetve nem-nyelvén, hiszen a kurkászok motyogását nem igazán lehet beszédnek nevezni. Mindenesetre Mort kommunikációs képességei nélkül nem virágzott volna az üzlet.

- Hallom, megjött a váltás – próbálta elterelni Ash a beszélgetést. – Akkor én már nem is mennék vissza. Holnap hoznak egy nagyobb szállítmány ipari fémet a nyolcas szektorba, mire megérkezik, itt leszek. Ja, és mondja meg Mortnak, hogy hagytam neki pár apróságot a ház mögött. Szabadság, Tak bácsi, holnap találkozunk! – mondta, aztán kikapcsolta és zsebre vágta a rádiót, mielőtt az öregnek ideje lett volna bármit válaszolni. Aztán újra elővette a távcsövet, és a furcsa csónak felé fordult.

A búvárok már lemerültek. Ash látta, hogy a csónakból vastag, fekete kábelek lógnak a türkizzöld, csillogó vízbe. Vajon miből készülhettek, hogy nem marta szét őket pillanatok alatt a tó? Csak valami különlegesen ellenálló szuperpolimer lehet, ugyanúgy, mint a búvárok ruhája vagy a csónak… Talán ezen kapják az oxigént? Vagy így kommunikálnak? Egyáltalán mit kereshetnek a Poanga-tóban? Hiszen pár nap alatt még az acél, sőt, a nemesfémek is feloldódnak benne.

De akármi is, amit keresnek, elég értékes lehet, ha két nagykutya idáig jött a Felső Szigetről.

Ash önkéntelenül felemelkedett és előrehajolt a sikló üléséből, mintha az a pár arasznyi távolság, amit így nyer, számítana valamit. Megpróbált igazítani a távcsövön, de már így is maximális nagyításra volt állítva.

-Ha többet akarok látni belőlük, közelebb kell mennem – motyogta maga elé, és fél kézzel már nyúlt is a gázkar után. De ebben a másodpercben az egyik bordó-arany uniformisos felnézett, egyenesen a mocsár északkeleti pereme felé, arra, ahol Ash siklója lebegett a tizennégyes szektort határoló óriás műanyagdomb árnyékában. A kezét a homlokához emelte, mintha a távolt fürkészné. Ash a távcsövön keresztül még az arcát is megfigyelhette: húszas éveiben járó, szép, de szigorú tekintetű férfi volt. Magas homloka intelligenciát, kiugró arccsontja határozottságot sugallt. Húsos állát mély, függőleges heg szabta ketté.

Ash mozdított egyet a távcsövön, erre a férfi határozottan felé kapta a tekintetét. Ez az apró mozdulat elég volt arra, hogy Ash rájöjjön, mekkora baromságot csinált.

- A francba! Ha megcsillant a fény a távcsövön, tuti kiszúrt! – szitkozódott, és egyetlen mozdulattal eltüntette a messzelátót a zubbonya zsebében.

Aztán óvatosan hátramenetbe kapcsolta a járgányát – közben magában hálát adott Megtartó Szent Manukának, amiért tegnap is túl lusta volt ahhoz, hogy lemossa a siklóról a hetek óta gyűlő port, ami most jótékonyan eltakarta a piros-ezüst fényezést -, és lassan hátrafarolt annyira, amennyire meg merte közelíteni a műanyaghegy oldalát. Az egymásra halmozott egykori épületelemek, óriási gépalkatrészek csak messziről hatottak stabilnak, de Ash tudta, hogy ha túl közel merészkedik, akár a sikló keltette menetszél is megbonthatja a kényes egyensúlyt. Hány tucat kurkászt látott már hasonló helyzetben menthetetlenül elsüllyedni a műanyaglavinában!

Legszívesebben teljes sebességgel indult volna, hogy maga mögött hagyja az átkozott tizenhatos szektort az idegesen sikoltozó sársirályokkal meg a titokzatos csónakkal együtt, de nem merte kockáztatni, hogy még jobban felhívja magára a figyelmet. Lépésben haladt a szeméthegy teteje felé, két-három méternyire a felszíntől, úgy, hogy a csónakból figyelő Testületi ne tudja beazonosítani a távolból, hogy vajon egy kurkász Szabadság előtti légpárnását látja, vagy egy rendes siklót, és közben csendben átkozta magában Tak bácsit, amiért ma sem tudta békén hagyni a hülyeségeivel.

***

- Teljesen kész voltam, érted? Pedig semmi olyat nem csináltam, amit nem lett volna szabad. Csak a munkámat végeztem, nem? Ellenőriztem a telepet. De még akkor is görcsben volt a gyomrom, mikor a Kanawara felett repültem – magyarázta három órával később a MahaTaipo pultján könyökölve Orewának.

- A testületiektől engem is kiverne a víz. Még jó, hogy ritkán járnak erre. Kérsz még egy korsóval?

- Kösz, inkább hazamegyek. Eskü, úgy érzem magam, mint akit megtaposott egy pureora.

- Ash, tudod, hogy ha szükséged van valamire…

- Tudom. Köszi, de minden rendben. Megvagyok. Csak egy kicsit rám ijesztett az a fazon. Tudod, mi volt benne a legrémesebb? Hogy egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek a Testületieket elképzeljük.

- Miért, milyennek képzeljük a Testületieket? – kérdezte Orewa, miközben két korsót színültig töltött takával.

- Tudod… kétszáznyolcvan éves, aszottá tartósított bőrű, komoly tekintetű vénségek. De ez a fickó alig volt idősebb nálad.

- Ne felejtsd el, hogy én is vénség vagyok! – kacsintott rá a pultosnő. – Legalábbis hozzád képest! Biztos nem kérsz…

Ash megrázta a fejét, és feltápászkodott a bárszékről. A pultra tette a két taka árát, aztán egy ideig még téblábolt. Szeretett volna még egy kicsit beszélgetni Orewával. Meg egyébként is… igazából semmi kedve nem volt hazamenni. Jobban mondva még mindig a MahaTaipot tekintette az otthonának. Orewáék voltak az elsők és sokáig az egyetlenek, akik szóba álltak vele, amikor idekerült. Már a Telepieken kívül, de a Telepiek nem számítottak igazán, hiszen azok ugyanolyan kalánon kívüliek voltak, mint ő maga. Csak annyi volt a különbség, hogy a Telepiek nem is akartak igazán kapcsolatot a városiakkal. Elég volt nekik, hogy a kurkászoktól begyűjtött szajré árából szinte mindent megvehetnek maguknak, ami az Alsó Sziget lakói számára engedélyezett, és hogy a városiakhoz képest kifejezett luxusban élnek a hegy másik oldalán. De Ash nem elégedett meg a legújabb típusú siklóval vagy a hétszenzoros valóságimitátorral. Ő tartozni akart valahová. Sőt, oda akart tartozni, ahová a többi ember. És Orewáék ezt az érzést adták neki, az első pillanattól kezdve, és teljesen ingyen. Meg egy szobát heti négy páuáért.

És egy ígéretet, hogy ha sikerül összegyűjtenie a hivatalos minimumösszeget, befogadják a klánjukba.

***

A Nap szikrázva emelkedett a Kanawara keleti vonulata fölé, és egy fér óra alatt felszárította az éjszakai vihar után maradt harmatot. Ash néhány falat szárított gyümölcs és a tripla adag Haladó Testkarbantartó után olyan könnyű szívvel indult a Telep felé, mintha a tegnapi események évtizedekkel ezelőtt történtek volna. Valaki régen azt mondta neki, hogy ez az egyik legjobb tulajdonsága: nem szokása sokáig rágódni a dolgokon, inkább előretekint. Most pedig az „előre” a mai iparifém-szállítmány. Ha szerencséjük van, és jó üzletet kötnek a kurkászokkal, fejenként akár ezer páua is leesik egy ilyen alkalommal. Ha minden hónapban bejönne egy hasonló szállítmány, a következő Szabadulás Napját már Orewáékkal ünnepelhetné.

Esze ágában sem volt betartani a magassági vagy a sebességkorlátozásokat. Átrepült a Whangarei folyó felett, keresztül a PukaPuka dombokon. Észak felől már látta a teherléghajót, ahogy méltóságteljesen, komótosan közeledik a Telep felé.

Leparkolt a píneafenyő árnyékába, leugrott a járgányról, és elindult a bádogkunyhó felé. Mort és Zak már biztosan felvették a rádiókapcsolatot a teherléghajóval, de jó lenne átbeszélni még egyszer, hogy a nyolcas szektor melyik kvadránsába üríttessék a szállítmányt.

Amikor meglátta Tak bácsi siklóját, már tudta, hogy valami nincs rendben.

Az öreg még soha, egyetlen szabadnapján sem jött be a telepre. Akkor sem, amikor egyenesen a testületi Palotából érkezett az évi újrahasznosítható szállítmány, pedig annak a kurkászokat a közelébe sem engedik a Telep dolgozói, mióta Zak egyszer talált egy kicsomagolatlan Személyi Szórakoztatóközpontot.

- Hé, srácok, mit keres itt a vénember? - lépett be a kunyhóba.

A változat:

De senki nem felelt a kérdésére. A bádogépületben egy lélek sem volt – hiszen azt mindenki tudja, hogy a kurkászoknak nincs lelkük. A halott kurkászoknak pedig főleg nincsen.

B változat:

- Jobban megválogathatnád a szavaidat, kölyök – fordult felé Tak bácsi a rádió mellől.

Ha szeretnél szavazni, merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!

Az második hét nyertese az A verzió lett!

Itt a folytatás, olvasd tovább!

3. fejezet

...Amikor meglátta Tak bácsi siklóját, már tudta, hogy valami nincs rendben.

Az öreg még soha, egyetlen szabadnapján sem jött be a telepre. Akkor sem, amikor egyenesen a testületi Palotából érkezett az évi újrahasznosítható szállítmány, pedig annak a kurkászokat a közelébe sem engedik a Telep dolgozói, mióta Zak egyszer talált egy kicsomagolatlan Személyi Szórakoztatóközpontot.

- Hé, srácok, mit keres itt a vénember? - lépett be a kunyhóba.

De senki nem felelt a kérdésére. A bádogépületben egy lélek sem volt – hiszen azt mindenki tudja, hogy a kurkászoknak nincs lelkük. A halott kurkászoknak pedig főleg nincsen.

Ash egy pillanatra megszédült, kénytelen volt megtámaszkodni az irattartó szekrényen. A gyomra felkavarodott, legszívesebben kirohant volna, de erőt vett magán, és alaposabban körülnézett a helyiségben.

Három, négy, öt rongyokba öltözött kurkász hevert szanaszét, egy pedig a kitört ablakban lógott. Mintha menekült volna, mikor utolérte a vég. A padlón tócsákban állt a spenótzöld, fémes szagú kurkászvér.

Vörösnek szerencsére nyoma sem volt.

- Megtartó Szent Manuka, mi a bánat történhetett itt? – kérdezte fennhangon Ash, aztán vigyázva, hogy ne lépjen bele semmi gusztustalanba, odament az asztalhoz, és megpróbálta életre kelteni a rádiót és az egész Telepet figyelő videoláncot. De a rendszer vak volt, és süket. Még az állólámpa sem működött.

- A rohadékok tönkrevágták a fúziós cellát – morgott Ash, aztán elindult vissza, az ajtó felé. Közben a szeme sarkából mintha mozgást észlelt volna. Odakapta a fejét, és már nyúlt is a lámpa felé. Messze nem tökéletes fegyver, de jobb a semminél, gondolta, aztán rájött, hogy nincs ki ellen védekeznie. Csak az ablakban lógó kurkász karja csúszott le a keretről.

Óvatosan átlépett az útjában heverő test felett. A tarka, nyilvánvalóan emberek számára szabott kezeslábas több helyen is átvérzett, és most szánalmasan tapadt a kurkász pálcavékony végtagjaira. A lény arca szerencsére a padló felé fordult – Ash örült, hogy nem kell belenéznie az üressé vált szemekbe. Néhány hónapja Morttal együtt végignézték, micsoda erőfeszítéseket tesz egy csapat kurkász, hogy kihúzzon néhány szerencsétlenül járt példányt egy leomlott szeméthalom alól. Ash igazából akkor látott először halottat.

Utána hetekig álmodott a kurkász három üressé üvegesedett, tágra meredt szemével.

És senkinek, még Orewának sem merte elmondani, hogy a kurkász döglötten valahogy sokkal emberibbnek hatott, mint élve.

Igazából ha nincsenek körülöttük a zöld tócsák, a padlón heverő alakokról sem lett volna könnyű eldönteni, hogy nagyra nyúlt, vékony humánok vagy csökevényes, háromszemű fajzatok.

***

Mort siklója épp akkor ért a kunyhó elé, mikor Ash kilépett az ajtón.

- Mi a bánat történt itt? – kérdezte Ash köszönés helyett, amikor a férfi leállította a járművet.

- Fogalmam sincs. Teljesen megmakkantak ezek a dögök! – ugrott le Mork a siklóról. – Ma reggel megjelentek, nem sokkal azután, hogy Zak megérkezett... nyilvánvalóan a szállítmány miatt jöttek, pedig tegnapelőtt megmondtam nekik, hogy ezt a szajrét mi válogatjuk át először, és egy hétig nem akarom látni a háromszemű képüket. – A nyereg mellől elővette a kulacsát, és mohón kiitta. - Erre vagy tizen beállítottak, lépni sem lehetett a házban, és persze mind egyszerre makogtak. Talán nem lett volna gáz, ha az öreg addigra hazamegy, de te is tudod, mennyire rühelli őket... szóval üvölteni kezdett velük, ezek a nyavalyások meg mintha erre vártak volna. Az egyik előhúzott egy mordályt...

- Mordályt? Úgy érted, fegyvert? Fegyver volt egy kurkásznál? – kerekedett el Ash szeme.

- Ahogy mondom! Méghozzá egy komoly katonai ismétlőkarabély. Mondjuk szerintem azt sem tudta, melyik végével kell lőni, de erre már Zak is ideges lett...

- Az nem jelent jót...

- Már akinek... kábé három másodperc múlva már nála volt a vas, és másik három másodperc kellett neki, hogy elintézze a banda felét, de sajnos a másik fele az ablakon át meglépett, és magukkal vitték Tak bácsit.

- Hogy mit csináltak? – Ash egyre biztosabb volt benne, hogy ez az egész csak valami kivételesen kifinomult rémálom lehet.

- Ahogy mondom, kölyök. Zak lőtte őket, ők meg kiütötték az ablakot, kirángatták rajta Tak bácsit, felpattantak egy siklóra, és elhúztak a tizenegyes felé. Zak azonnal utánuk indult, én még megpróbáltam vészjelzést küldeni a Rendészeti Testületnek, de megdöglött az összes rendszer, csak a személyi kommunikátorok működtek. Hívhattam volna a segélyvonalat, de te is tudod, meddig tart, mire humanoidhoz jutsz... szóval inkább én is utánuk mentem. De valami veszett gyors cuccal jöttek, képtelenek voltunk utolérni őket a Telep területén belül.

- Bevették magukat a Muruparába.

- Be, a rohadékok! Én nem mentem volna utánuk, de Zak teljesen megvadult. Komolyan, én eddig mérget vettem volna rá, hogy utálja az öreget, de most előjött belőle a hős, és képtelen voltam lebeszélni róla... szóval egész éjjel ott repkedtünk a nyavalyás félsziget felett, persze szart sem láttunk, mert annyira nem hülyék azért a kurkászok, hogy tüzet vagy lámpát gyújtsanak. A fák közé meg azért Zak sem mert bemenni, katonai múlt ide vagy oda.

Murupara félszigete egyértelműen a kurkászok területének számított. Az Alsó-sziget lakói nem is vettek tudomást a Kanawara hegység Whangarei-deltán túli, Keleti-tengerbe lógó, alig húsz kilométer széles, őserdővel borított nyúlványáról. Törvényen és világon kívüli hely volt, ahol a Szabadság Ideje óta nem járt ember.

Tak bácsi lehetett évszázadok óta az első.

Bár, gondolta Ash, az öreg nem biztos, hogy örül ennek.

- Szakadjak meg, ha értem, Mort – sóhajtott Ash. – Soha nem csináltak még ilyet a kurkászok... úgy értem, nemcsak itt, hanem sehol...

- Én sem értem – csóválta a fejét a másik. – Zak szerint az egészet megtervezték. De mit akarhatnak Tak bácsitól?

- Nem tudom... tényleg, hol van Zak?

- Kiment a teherhajó elé. Mivel rádiózni nem tudunk, a fedélzetről navigálja őket a nyolcasba, meg intézi az ürítést. Azt kérte, menj ki te is a terepre, hogy lentről segíts. Én meg itt maradok, és megvárom a Testületieket.

- A Testületieket?

- Persze. Miért, mit gondoltál, majd egy egyszerű Rendészt küldenek, hogy kivizsgálja az első kurkásztámadást? Persze ide kell érniük a Felső-szigetről, de négyre itt lesznek. Én addig elüldögélek itt kint... azt mondták, ne nyúljak semmihez, meg a szokásos hülyeségek. Na, jó lenne, ha elindulnál, mielőtt visszaértem, bejelentkezett Zak, állítólag tíz perc, és itt vannak.

Ash bólintott, aztán felmászott a siklója nyergébe, és felemelkedett a Biztonsági Állomás épülete fölé. A fülébe illesztette a kommunikátor mikrohangszóróját, és az alkarjára erősített panelen elindított egy hívást Zak felé. Míg válaszra várt, elképzelte, milyen lehetett Zak harc közben... Rengeteg történetet hallottak már a nő katonai múltjáról, a küldetésekről, amiket a Kontinensen és az Északi Szárazulaton hajtottak végre. Ezek alapján legyőzhetetlennek tűnt, de Ash mégsem tudta látni az igénytelen, formátlanra hízott szeméttelepi munkásnőben a rettenthetetlen hőst. Igazából a negyedét sem hitte el annak, amit hallott.

Pedig Mort szerint pillanatok alatt leszedett öt kurkászt, gondolta. Hatot, ha az ablakban lógót is beleszámoljuk. Lehet, hogy Zak történeteiben mégis van igazság? Lehet, hogy...

Mikor végre lértejött a kapcsolat, Zak hangja olyan erővel harsogott a fülébe, hogy majdnem leesett a siklóról.

A verzió:

- Végre itt vagy, édes FIAM! – hallotta Ash. - Már azt hittem, nélküled kell elintéznem a szállítmányt. Említette Mort, milyen izgalmas éjszakánk volt?

B verzió:

- Na helló, KISLÁNY! – hallotta Ash. – Végre itt vagy! Már azt hittem, ezt is egyedül kell csinálnom. Említette Mort, milyen izgalmas éjszakánk volt?

Ha szeretnél szavazni, merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!

Az harmadik hét nyertese az B verzió lett!

Itt a folytatás, olvasd tovább!



4. fejezet

- Na helló, KISLÁNY! – hallotta Ash. – Végre itt vagy! Már azt hittem, ezt is egyedül kell csinálnom. Említette Mort, milyen izgalmas éjszakánk volt?

A teherléghajó látványosan könnyedebben fordult vissza észak felé, miután a hasára szerelt hatalmas csapóajtókon keresztül kieresztette a több tucat tonnányi hulladékot. Ash a nyolcas szektor keleti oldalánál lebegett a siklójával, és a kommunikátoron keresztül irányította az ürítést. Váratlanul gazdag szállítmány érkezett, ezt több kilométer távolságból is meg tudta ítélni a lány, ráadásul kivételesen tényleg végeztek a rakodómunkások valamiféle előválogatást, így neki csak arra kellett figyelni, hogy az értékesebb holmi kerüljön a könnyebben megközelíthető helyekre.

Zak elemében volt. Ash utasításai nyomán navigálta a teherléghajót, szinte átvette a parancsnoklást a kapitánytól, és amikor az kikérte ezt magának – Ash szinte látta a férfi arcát, és remekül el tudta képzelni a karót nyelt, makulátlan tiszta egyenruhás légtengerész felháborodását, amiért kénytelen végrehajtani egy igénytelen, kasztja vesztett egykori katona utasításait –, nevetve emlékeztette a férfit arra a nem elhanyagolható összegre, ami a zsebében landolhat, ha gond nélkül és gyorsan végeznek az ürítéssel. Ezek után már nem volt vita. Néhány órán belül az összes tárolóegység tartalma a megfelelő helyre jutott, Zak kifizette a kapitányt, és megígérte neki, hogy a hivatalos jelentésben is kiemeli majd az érdemeit, aztán visszaszállt a saját siklójára, és elhúzott a kunyhó felé, a teherléghajó pedig emelkedni kezdett, hogy elérje a magasban az észak felé tartó szelek szintjét.

- Jelentem, gatyába ráztam a rádiót! – recsegett Mort hangja hirtelen Ash fülébe. – A rohadékok kiszedték a tápcellát, de szerencsére volt belőle tartalék. Egyébként jó lenne, ha igyekeznétek! A Testületiek mindjárt itt vannak, és jelezték, hogy mindenkit látni akarnak.

- Öt perc, és érkezem – válaszolt Zak. – Remélem, nem szarakodnak velünk sokáig, hulla fáradt vagyok, három napig tudnék aludni egyfolytában.

- Nekem még negyed óra – akasztotta le az övéről Ash a rádiót. – De sietek, ahogy tudok.

- Húzd meg a gázkart, kislány, essünk túl ezen az átkozott kihallgatáson – mondta Zak. – Kiráz a hideg, ha a Testületiekre gondolok. Mort, ugye nem nyúltál semmihez? Levágják a kezedet, ha...

Ash lassított egy kicsit, eltette a rádiót, aztán a füléből is kivette az aprócska hangszórót. Semmi kedve nem volt végighallgatni Zakéket. Pontosan tudta, hogy fog alakulni a beszélgetés: Mort felháborodik, hogy Zak egy alkalmatlan pancsernek állítja be, erre Zak megpróbálja bebizonyítani, hogy erről szó sincs, de úgy, hogy közben minden szavából süt, hogy tényleg azt gondolja, hogy a kollegája egy lehetetlen alak. Tak bácsi azt szokta mondani rájuk, hogy olyanok, mint egy öreg szülőpár, ilyenkor Morték felháborodottan fordulnak az öreg ellen, Ash meg – attól függően, hogy jó vagy rossz kedvében van-e – elnézően vihog a felnőtteken, és egy kicsit sajnálja, hogy soha nem volt lehetősége élőben negtapasztalni, milyen is egy igazi szülőpár, vagy olyan messzire húzza el a csíkot, amilyenre lehet.

Most nem tudta eldönteni, hogy rossz a kedve, vagy jó. Tak bácsi és a Testületiek látogatása miatt rossznak kellene lennie, de a mai szállítmányban annyi értékes cuccot fedezett fel már első látásra is, hogy képtelen volt teljesen elfeledkezni az üzletről. A kurkászok most várhatóan jó ideig nem tolják ide a képüket, szóval bajosabb lesz az értékesítés, de nagyobb lehet a haszon is. Ha ügyesek, akár a dupláját is kihozhatják most, mint egy átlagos szállítmánynál, ráadásul Tak bácsi része is kiesik... egészen biztos, hogy végre összejön a pénz, és beadhatja Orewával a hivatalos Befogadási Kérelmet.

A repülés most is megnyugtatta a lányt. Teljes sebességre gyorsított, de nem emelkedett nyolc-tíz méternél magasabbra, időnként meg kellett kerülnie egy-egy magasabbra tornyozott hulladékhalmot. Ilyenkor szép ívben bedöntötte a siklót, és élvezte, ahogy a gép és a teste engedelmeskedik a rá ható erőknek. Persze így sokkal tovább tartott az út, de Ash még büszke is volt rá, hogy van mersze megvárakoztatni a Testületieket.

Mikor kibukkant az utolsó szemétdomb mögül, már szabad szemmel is látta a Testületiek légpárnás járgányát. Az egyenruhások, négyen vagy öten, a kunyhó előtt beszélgettek Zakkel. Ash egy hirtelen ötlettől vezérelve megállította a siklóját, elővette a messzelátót, és a szeméhez emelte.

Aztán a meglepetéstől majdnem lefordult az ülésből.

Zak merev testtartással, szalutálva üdvözölte a Testületieket. Az arcán nyoma sem volt a megvetésnek, inkább félelem tükröződött rajta. Az arany-bordó ruhás Testületi pedig, aki leereszkedő mosollyal fogadta a köszöntést – ugyanaz a fiatal férfi volt, akit Ash előző nap a csónakban látott.

Szigorú tekintet, sebhely az állon.

Valamit mondott Zaknek, aztán egy intéssel beterelt mindenkit a kunyhóba.

Ash kapkodva kereste elő a fülhallgatót és kapcsolta be a rádiót. “Megtartó Szent Manuka, add, hogy Mort szokása szerint ne kapcsolja ki a beltéri egységet” – morogta magában. És az árvák és eltévelyedettek védőszentje meghallgatta a kívánságot.

Először csak összevissza recsegést hallott, aztán Mortot, ahogy alázatosan bemutatkozik a Testületieknek. Aztán egy kellemes, mégis nyugtalanító hangot.

- Hokahatirutepu vagyok, a Legfelsőbb Testület tanácsadója. Várunk még valakit?

Ash biztos volt benne, hogy csak a tegnapi férfi lehet. Elismételte magában a nevét – biztos volt benne, hogy soha de soha nem fogja elfelejteni. Hét szótag. A sebhelyes a legmagasabb kasztból való.

- Egy kollégánk most tér vissza a terepről – jelentett katonásan Zak. – De ő nem volt szolgálatban tegnap délután. Lejárt a munkaideje, már azelőtt hazament, hogy megtámadtak volna minket.

- Pontosan mikor? – kérdezte Hokahatirutepu.

- Én hatra értem ide, tehát valamivel azután hagyhatta el a telepet, de nem tudom pontosan, mikor, mert Tak bácsi kiküldte, hogy ellenőrizzen valamit.

- Csakugyan? Melyik területre?

Ash hallotta a férfi hangjában az izgalmat. És a fenyegetést.

Ösztönösen cselekedett. Mint kiskorában, amikor naponta harcolnia kellett a túlélésért. Amikor megtanulta, melyik hang jelent halálos veszélyt, és melyik akar csak félelmet kelteni benne. Kivette a füléből a hangszórót, a rádióval együtt lehajította a szeméthalom lejtőjére, és elégedetten nézte, ahogy egy kisebb lavinát indítva legörög a kupac aljáig. Aztán teljes sebességre kapcsolt, és ügyelve, hogy még véletlenül se emelkedjen túl magasra, elindult a Kanarawa hegygerince felé.

***

Orewa paranoiásnak nevezte, de azért megértette, amikor elmesélte neki, milyen módszerrel rejti el az értékeit. Még az Intézetben találta ki a dolgot, nem sokkal azután, hogy odakerült. Öt, legfeljebb hatéves lehetett, amikor rájött, hogy hiába dugja el a legjobbnak tűnő helyekre a túlélést jelentő extra baobabszeletet, valaki mindig megtalálja, mert ugyanúgy gondolkodik, mint ő. És ha túl akar járni a nagyobbak eszén, a véletlenre kell hagyatkoznia. Akkor találta ki a Csepp-módszert. Nem kellett hozzá semmi, csak néhány korty víz, de ha az nem volt a közelben, megtette némi nyál is.

Így dugta el az összes pénzét meg azt a három tartalék fúziós cellát, amit még a siklóval együtt vett. És persze a két hétre való élelmet és a három váltás különböző stílusú, álöltözetnek beillő ruhát is. Három hete, amikor – szigorúan a Cseppek által generált véletlenre hagyatkozva, a házat és a Telepet összekötő képzeletbeli egyenes mentén – utoljára átpakolta a holmit, még azon gondolkodott, vajon teljesen őrült-e, és hogy ideje lenne felhagyni ezzel a gyerekes szokással, hiszen már évek óta biztonságban van.

Most áldotta a félelmeit.

Alig egy órára volt szüksége, hogy elérje a Kanawara erdő szélét. Onnan már csak negyedóra lett volna, ha a fák felett repül, de inkább behúzódott a lombok alá, és a legcsendesebb fokozatra kapcsolta a siklót, még akkor is, ha így háromszor annyi ideig tartott az út hazáig.

Legalább összeszedhette útközben a holmiját.

És legalább később ért a házhoz, mint a Testületiek. Ha a fák felett repül, meglátják, és minimális esélye van elmenekülni, ha a házban ütnek rajta, még annyi sem. Így viszont elrejtőzhetett a tisztás szélén burjánzó kirakirabozótban, és a távcsővel figyelhette, ahogy a Testületiek és a Rendfenntartók felforgatják a házát, az udvarra hordják és megsemmisítik a cuccait, kivéve persze a házi szórakoztató egységet és azt a pár száz páuát, amit direkt az esetleges kutakodók megtévesztésére varrt a takaróba.

- Úgysem volt ott semmi igazán fontos – motyogta maga elé, aztán leengedte a szeme elől a távcsövet. Lassan kihátrált a bozótból, vissza a fák közé, oda, ahol a siklót hagyta. Fogalma sem volt, mihez kezdjen, csak azt tudta, hogy veszélyben van.

“Még szerencse, hogy nincs senkim, így senkit nem keverhetek bajba ” – gondolta, aztán eszébe jutott a MahaTaipo. És Orewa Klánja.

A VÁLTOZAT:

Úgy kalapált a szíve, hogy majdnem kiugrott a mellkasából. Felpattant a siklóra, és minden óvatosságról megfeledkezve elindult a fogadó felé.

B VÁLTOZAT:

Megállt a sikló mellett. Hirtelen mozdulni sem tudott a félelemtől. Aztán erőt vett magán, óvatosan beindította a járgányt, és nesztelenül elindult vissza, a Telep felé.

Ha szeretnél szavazni, merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!



Az harmadik hét nyertese az B verzió lett!

Itt a folytatás, olvasd tovább!

5. fejezet

...Megállt a sikló mellett. Hirtelen mozdulni sem tudott a félelemtől. Aztán erőt vett magán, óvatosan beindította a járgányt, és nesztelenül elindult vissza, a Telep felé.

A bejárattól pár száz méterre állt meg, ott, ahonnan szemmel tarthatta a bódét. A testületiek járgányai már eltűntek, és jó ideig semmi mozgás nem látszott a bádogházikó környékén. Mort és Zak siklói az árnyékban parkoltak.

Ash arra számított, hogy valamelyikük előbb-utóbb hazaindul. Máskor is megesett már, hogy a megszokott négy helyett csak két alkalmazott maradt a szeméttelepen, ilyenkor addig, amíg a Munkaügyi Testület nem pótolta a hiányzó létszámot, egy-egy ember ügyelte a telep rendjét, tizenkét órás váltásokban. Túl sok dolga úgysem volt, leginkább a kurkászokat kellett kordában tartani – abban pedig biztos volt a lány, hogy a történtek után hetekig egy sem merészkedik el a telepig.

A siklóját elrejtette egy ratabokor alá, és ő is behúzódott az árnyékba. Majdnem egy órát üldögélt, közben újra átnézte a készleteit.

“Legalább emiatt nem kell aggódnom” – gondolta. – “A pénzem hónapokig, akár évekig is elég lehet. Az a lényeg, hogy lelépjek innen. Keresni kell egy új helyet, ahol meghúzhatom magam egy időre.”

Ash életében először örült annak, hogy kasztonkívülinek született, és hogy élete eddigi tizenöt és fél évében az is maradt. Ha tartozna valahová, sokkal nehezebb lenne eltűnnie, Kurtanevűként viszont senki sem fogja túl sokáig keresni őt. Nincsenek papírjai, nincs családja, identitása, törvényen kívül áll. Vigyázó Szent Kamahi Hét Legfőbb Parancsa persze rá is vonatkozik – és őt is védi -, de ha a siklójával nekirongyolna egy sziklának, és összetörné magát, senki sem vacakolna vele, hogy kórházba vitesse. Legalábbis azután, hogy meglátja a bal alkarjára tetovált, egyszótagú nevet. Ilyen névvel nem érdemes tiszteletre méltó feladatra jelentkezni, de a Munkaügyi Testület alkalmazottai mindenütt tudtak olyan feladatot találni, amit becsületes bérért egy kaszton kívüli is elvégezhetett.

Bár ezek ritkán fizettek olyan jól, mint a Telep.

Máshol évtizedekig tartott volna, hogy összegyűjtse ezt az összeget.

“Olyan közel voltam hozzá – sóhajtott. – Egy-két hónap, legfeljebb fél év, és kifizethettük volna a Testületnek a befogadás díját. Orewának nem kellett volna tovább szégyenkeznie, amiért nem ajándékozza meg utóddal a kasztját. Bár lehet, hogy jobb így... legalább egyedül kerültem bajba.”

A lába kezdett elzsibbadni, felállt hát, és kinyújtóztatta a tagjait. Hirtelen a szeme sarkából észrevette, hogy valaki kilépett a Telep őrbódéjának ajtaján. Nem is volt szüksége a távcsövére, Zakot és Mortot az alakjáról, a járásáról is felismerte. Két – egykori – munkatársa élénk gesztusokkal vitatkozott valamin a bódé előtt, aztán Zak felszállt a siklójára, és elindult a város felé.

Ash egy pillanatig sem tétovázott. Ő is nyeregbe pattant, és az erdőn keresztül elindult az út felé. Esze ágában sem volt felemelkedni a lombok fölé, de a fatörzseket kerülgetve is legalább olyan gyorsan haladt, mint Zak. A hegygerinc előtt akart találkozni a nővel, még azelőtt, hogy az odaért volna a fennsík füves-ligetes lapályához. Nemsokára el is érte azt a helyet, ahol a fák már ritkásabban nőttek, de még elég védelmet adtak neki, nehogy egy magasból figyelő Fürkész észrevegye. Bevágott Zak elé, egy ideig tartotta a sebességet, aztán feltűnően lassítani kezdett, és remélte, hogy a másik is visszavesz a tempóból.

Nem kellett csalódnia. Zak is lassított, egyre közelebb ereszkedett a talajszinthez, aztán befordult Ash után egy terebélyes karakarafa alá.

- Mibe tenyereltél, kölyök? – ugrott le köszönés nélkül a járgányról. – Kurkász legyek, ha az a nyomorult hosszúnevű nem téged keresett... és jobb, ha tőlem tudod, hogy meglehetősen csalódott volt, hogy nem toltad oda a képedet. Egy órát ott lebzseltek, feltúrtak mindent, aztán mikor már nyilvánvaló volt, hogy leléceltél, köszönés nélkül elhúztak ők is. Mi csak egy üzenetet kaptunk öt perc múlva, hogy azonnali hatállyal elbocsátottak a telepről. Mi a bánatot csináltál, édes lányom?

- Fogalmam sincs, Zak, komolyan! – Ash nem szállt le a siklóról, de leállította a motort, a jobb tenyerét azonban feltűnés nélkül az indítógombon tartotta. Nagyjából bízott Zakben, sokkal inkább, mint a Telep többi dolgozójában, de nem tudhatta, mit ígért Hokahatirutepu, ha segítenek kézre keríteni őt. – Tegnap láttam ezt a fickót a Poanga-tónál. Valamit kereshettek, búvárok is voltak.

- Búvárok? Hiszen az a lötty szétmar mindent, amihez hozzáér!

- Én is csodálkoztam, elhiheted. Azért is figyeltem őket. És azt hiszem, ők is észrevettek engem.

- Pedig tudhatnád, hogy nem jó a Testületiek dolgába ütni az orrod.

- Zak, én nem akartam semmibe beleütni az orromat! Szerinted örülök, hogy itt kell hagynom mindent? Mindenkit?

Ash nem merte kimondani, de sejtette, hogy a nagydarab, pohos katonanő pontosan tudja, hogy Orewáékra gondol.

- Remélem, eszedbe sem jutott odamenni – mondta mogorván.

- Persze hogy nem. Nem akarom bajba keverni őket. Ugye ti sem?

- Tartottuk a szánkat. Azt el kellett mondanunk, hol laksz, tudod, hogy van ez. De a MahaTaipóról nem szóltunk egy szót sem. Ismersz minket, kölyök.

- Beugranál esetleg Orewához? Megmondani neki... hogy nagyon sajnálom? Hogy muszáj lelépnem? Meg hogy esetleg, pár év múlva talán visszajövök...

- Te is tudod, hogy ez ostobaság – rázta a fejét Zak. – Ha jót akarsz, ezentúl örökre elkerülöd az Alsó Szigetet. Nagyon sajnálom, de...

- Tudom, Zak. Akkor... elmondod nekik, hogy mi történt?

- Eszembe sincs. Jobb ha nem tudnak semmiről. Azt elmondom, hogy le kellett lépned, és hogy sajnálod... de biztosan nem ma. Ha egy kis eszük van, engem is figyelnek a nyavalyások. Mondjuk holnap este, meló után benézek egy sörre. Most megyek.

- Köszi, Zak.

- Nincs mit, kölyök – felelt az egykori katona, és szívott egyet az orrán. – Egyáltalán nincs mit.

***

Ash elnyújtózott a sikló nyergében, és még legalább negyedórát várt a karakarafa alatt. Kevesebb is elég lett volna, hogy megállapítsa, nem követte-e- valaki Zaket, de igazság szerint egyelőre fogalma sem volt, merre induljon. A Nap lebukni készült a Kanawara nyugati gerince felett. A lány arra gondolt, alig egy nap telt el azóta, hogy olyan szerencsétlenül megcsillant a fény a távcsövén.

Hirtelen elhatározással felült, és mintha sietnie kellene, elindította a siklót. Még mindig nem emelkedett fel a fák fölé, oda, ahol kényelmesen suhanhatott volna, de céludatosan és egyenesen repült vissza, a Telep irányába. Mielőtt azonban elérte volna a szögesdrót kerítést, délnek fordult, és a hegyek felől megkerülte a hatalmas szemétlerakót. Mire a tizenhatos szektor délkeleti végéhez ért, már majdnem besötétedett. Innen, a Kanawara lankáiról napközben szinte az egész Telepet belátta volna, de ilyenkor már a nyolcas szektor hatalmas műanyagdombjai is az alkonyi ködbe vesztek. A sűrűben megállította a siklót, aztán kiült egy kiugró sziklára, hogy még egyszer jól megnézze magának a Telepet.

A Poanga-tó türkizzöld vize felett most egyetlen fekete légpárnás szállítóegység lebegett. Emberek vagy gépek nem látszottak sehol, csak a sársirályok repkedtek a mérgező víz felett.

Ash elővette a távcsövét, és figyelni kezdte a légpárnást.

Pontosan tudta, hogy ostobaságot csinál. De valamivel el kellett ütnie ez időt. A teljes sötétség beállta előtt nem mert volna szabadon repülni a Középső Sziget felé.

A tópartról, tőle alig kétszáz méterre hirtelen felrebbent egy csapat sársirály. Ash odakapta a távcsövet, aztán egy pillanatra azt hitte, hogy a képzelete játszik vele.

A hófehér sziklák között egy szürkébe öltözött alak téblábolt. A ruházata nem a testület megszokott bíbor uniformisa volt, de az arcot ezer közül is felismerte volna. Hokahatirutepu nyilvánvalóan keresett valamit a földön, olyan elmélyülten, hogy szinte teljesen megszűnt számára a külvilág. A siklója jóval messzebb, a fák közelében parkolt, így a férfinek akkor sem lett volna esélye odaérni, mielőtt a kövek között közelítő mangate becserkészi, ha észreveszi a halálos csendben közelítő fenevadat.

Ashnek eszébe jutott a kurkász, amit alig egy hónapja kapott el egy mangate. Illetve az a kupac valami, ami maradt belőle.

- Hát ennek asszem, annyi – morogta maga elé.

A VÁLTOZAT:

De aztán meggondolta magát. Felpattant, és torkaszakadtából kiabálni kezdett.

B VÁLTOZAT:

Nem akarta végignézni, ahogy a ragadozó megtámadja a fiatalembert, inkább csendben felállt, és elindult a járgánya felé. Ahogy beért a sűrűbe, futni kezdett..

Ha szeretnél szavazni, merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!

Az előző hét nyertese az A verzió lett!

Itt a folytatás, olvasd tovább!

6. fejezet

A férfi a kiáltás hallatán felkapta a fejét, egy másodpercig kereste a hang forrását, aztán döbbenten meredt a lányra. A háta mögött settenkedő mangatét viszont továbbra sem vette észre.

- Ash? Te vagy az, a telepi lány? De jó, hogy előkerültél! – kiabált felé.

Amikor Ash rájött, hogy a Testületi felismerte, abban a pillanatban menekülni akart, de aztán a hangja megállította. Másmilyen volt, mint amikor a kunyhóban utasítgatta Mortékat és a beosztottjait. Most nyoma sem volt benne szigornak vagy kegyetlenségnek, inkább őszinte öröm és megkönnyebbülés csengett ki belőle.

Talán ezért döntött úgy a lány, hogy nem húzza el azonnal a csíkot.

- Ne tegyen hirtelen mozdulatot, érti? – kiabált vissza.

- Micsoda? Te fenyegetsz engem? – háborodott föl a férfi.

Nem is férfi, suhant át Ash fején a gondolat, inkább fiú. Legfeljebb három évvel lehet idősebb nálam... érdekes, a távcsövön keresztül sokkal öregebbnek tűnt.

- Nem én, a mangate! – üvöltött még hangosabban Ash. Attól nem tartott, hogy a ragadozót megzavarja, hiszen a mangate hallása semmivel sem jobb, mint egy fatörzsé vagy egy szikláé. - Ha menekülni próbál, azonnal támad!

Hokahatirutepu előbb mozdulatlanná dermedt, aztán óvatosan előhúzott egy sugárpisztolyt az övére csatolt tokból.

- Hol van? - kérdezte a lányt.

- Kábé harminc méternyire, dél-délkelet irányban. De azzal a vacakkal csak feldühíti! Mondom, ne mozduljon, a mangate lassan szeret vadászni. Álljon készen, mindjárt ott vagyok! – üvöltött, majd sarkon fordult, berohant a fák közé, és felpattant a siklóra, majd olyan magasra emelkedett, hogy kívül essen a mangate látóterén, és megközelítette Hokahatiruteput. A fiatalember kétségbeesetten nézett hol a sziklák közül lopakodó veszély felé, hol fel, a magasba.

Amikor a Testületi fölé ért, Ash lecsökkentette a fordulatszámot, és lekiabált.

- Mindjárt leereszkedem, kábé egy pillanata van, hogy felugorjon mögém. Ha nem elég gyors, mindkettőnknek annyi!

Hokahatirutepu bólintott.

Ash nagy levegőt vett, aztán kikapcsolta a sikló antigravitáció-generátorát. A járgány zuhanni kezdett, és már majdnem lecsapódott Hokahatirutepu mellett a kavicsos tóparti lapályra, amikor visszarántotta.

A mangate rájött, hogy veszélyben van a vacsorája. Felüvöltött, és előtört a sziklák mögül.

A Testületi nem teketóriázott, már fenn is ült a nyeregben.

- Indíts! – kiabált Ash fülébe, mintha még mindig száz méter lenne közöttük.

- Maga csak ne parancsolgasson, jó? – üvöltött vissza a lány, és gázt adott.

***

- A mangate egy órán belül elkotródik, akkor visszamehet a siklójához – mondta Ash, miután biztonságos távolságban megállt, és a Testületi lekászálódott mögüle. – Esetleg hívhatja a barátait – intett a nagy, fekete légpárnás felé. A hegyoldalban parkoltak le, vagy száz méterrel magasabban, mint ahonnan a lány észrevette a fiatalembert.

- Nem a barátaim – felelt szinte sértetten Hokahatirutepu. Gúnyos fintorra húzta a száját, talán mosolyogni próbált, de ettől a sebhely az állán még feltűnőbb lett.

- Akkor a szolgáit vagy a beosztottait – rántotta meg a vállát a lány. – Én mindenesetre elhúzom a csíkot. Egyébként meg szívesen, ha esetleg meg akarta volna köszönni.

- Nem mész sehová! – jelentette ki a férfi, mintha meg sem hallotta volna Ash megjegyzését.

- Micsoda? - Ash úgy meglepődött a Testületi viselkedésén, hogy önkéntelenül leállította a motort. – És ha elmegyek, akkor mi van? Hátba lő a sugárpisztolyával három perccel azután, hogy megmentettem az életét?

- Dehogy, ez eszembe sem jutott! – tiltakozott Hokahatirutepu. – Csak muszáj feltennem néhány kérdést. Mit gondolsz, miért vártalak órákig abban a büdös kunyhóban?

- ...és miért kutattatta át és gyújtatta fel a házamat, és miért hajított ki a munkahelyemről – egészítette ki Ash, és úgy szorította a sikló kormányát, hogy az összes vér kifutott az ujjaiból.

- Micsoda? Én semmi ilyesmit... a fenébe! Az a nyomorult vénasszony már megint rám állította a spionjait. És mivel nem hülye, rájött, hogy akkor kerül lépéselőnybe, ha előbb talál meg téged. Szerencséd van, hogy megúsztad, ha Rotohikingarewi vérebei elkapnak...

Hokahatirutepu őszintén meglepettnek és talán felháborodottnak is tűnt. Ash nem tudta eldönteni, hogy tényleg nem tudott semmit a házkutatásról, vagy csak jól titkolja a valóságot: a megérzései, amik olyan sok nehéz helyzeten átsegítették már, most semmit sem mondtak. Vagyis csak annyit, hogy a férfi – azaz inkább fiú, hiszen Ash egyre biztosabb volt benne, hogy a hosszúnevű nincs még túl a Nagykorúsítási Ceremónián – fél valamitől.

És amitől a Legfelsőbb Testület Tanácsadója fél, attól ő szeretett volna minnél távolabb lenni.

- Figyeljen, én nem tudok semmit – magyarázta. – Csak annyit láttam, hogy ül a haverjaival a csónakban, és a búvárok keresnek valamit a Poanga-tóban. És azóta egyre őrültebb dolgok történnek... Először elrabolják Tak bácsit a kurkászok... Várjon csak! És mi van, ha nem a kurkászok rabolták el az öreget?

- Azt mondod, ezt is az a gátlástalan boszorkány találta ki?– értetlenkedett Hokahatirutepu, de Ash egyre biztosabb volt benne, hogy nem akar jobban belekeveredni ebbe az egészbe.

- Nem mondok semmit. Egyáltalán, milyen boszorkányról beszél? Értse meg, fogalmam sincs, mi folyik itt, de ha tényleg veszélyben vagyok, engedje meg, hogy eltűnjek!

- Nehogy azt hidd, hogy eltűnhetsz...

- Hidd el, elég jó vagyok benne.

- Hogy mersz letegezni? – csattant fel a fiú, de aztán inkább tovább próbálkozott. - Ha segítesz, én is segítek neked, és...

Ebben a pillanatban robajt hallottak a tó felől. Ash először azt hitte, hogy felrobbant a légpárnás, de aztán rájött, hogy a fekete köd onnan száll fel, ahol pár perce még Hokahatirutepu siklója várakozott.

- Azt hiszem, inkább neked van szükséged segítségre – jegyezte meg kaján vigyorral a lány. – Nagyon úgy néz ki, hogy el akarnak tenni láb alól...

- Az a gátlástalan némber! Ha a klánvezér ezt megérhette volna... – sziszegte a Testületi. A tegezésre már nem is reagált, csak odalépett a siklóhoz, és komolyan Ash szemébe nézett. – Mint a Legfelsőbb Testület tanácsadója, megparancsolhatnám, hogy azonnal add át a járművedet. Uralkodó Nagy Szent Kaweka szavaival bármire kényszeríthetnélek...

- Ez igaz. – Ash egyre kevésbé félt a sebhelyes állútól. Aki kényszeríteni akar, gondolta, az kimondja a Szavakat, nem szövegel összevissza. – De mégsem fogsz, ugye?

- Maradjunk abban, hogy jobban örülnék, ha jószántadból segítenél.

- Miért?

- Megtartó Szent Manuka nevére esküszöm, elmondom, mihelyt biztonságban leszünk. De most induljunk! A lehető legrövidebb idő alatt meg kell találnunk Tak bácsit.

A VÁLTOZAT:

- Na nem! – rázta a fejét a lány. – Ha tényleg ekkora a veszély, akkor az én módszeremmel menekülünk! – Hátranyúlt, és az ülés végébe szíjazott zsákja zsebéből elővette a kulacsát. – Csepp-módszernek hívom.

B VÁLTOZAT:

Ash ismét helyet szorított maga mögött, Hokahatirutepu elhelyezkedett a nyeregben, és az őserdő áthatolhatatlan lombkoronája alatt elindultak a hegygerinc felé.

Ha szeretnél szavazni, merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!

Az előző hét nyertese az A verzió lett!

Itt a folytatás, olvasd tovább!

7. fejezet

Ash leállította a siklót, leugrott Hokahatirutepu mellé, leguggolt a földre, és villámgyors mozdulatokkal rajzolni kezdett a porba. Egy kör, aztán még egy, mindkettő nyolc részre osztva.

- Ezt még az Otthonban találtam ki... – magyarázta fel sem nézve. - Akkoriban persze csak arra használtam, hogy elbújjak a felsősök elől, vagy elrejtsem az édességet. Az a lényeg, hogy a véletlenre kell bíznod magad. Az ellenségeid megpróbálnak a te fejeddel gondolkodni, szóval jobb, ha nem gondolkodsz egyáltalán... mégis megpróbálod elérni a célodat.

- Nem hangzik rosszul – jegyezte meg a Testületi. – De most fontosabb lenne...

- Legfontosabb, hogy életben maradjunk – vágott közbe a lány. – Minden más várhat, nem? Mondj négy helyet! Négy helyet, ahová akár indulhatnánk is.

Hokahatirutepu még mindig nem értette a dolgot, de egyre kíváncsibb volt a lány módszerére. Közvetlen életveszély pillanatnyilag nem fenyegette őket – a fekete légpárnás, ahonnan két órája elindult, hogy körülnézzen a Poanga-tó erdő felőli partján, és ahonnan az imént az emberei - a saját beosztottjai! - a levegőbe repítették a siklóját, most komótosan elindult vissza, a Felső Sziget felé.

Nyomorult árulók! Rotohikingarewi még megfizet ezért.

Az az átkozott nőszemély biztosra veszi, hogy végre elintézte őt, gondolta a fiú, és ökölbe szorította a kezét. Most hazamegy, és könnyes szemmel előadja a klánnak, hogy Hokahatirutepu, a klán jövendőbeli első embere, akit már csak néhány hónap választott el a Nagykorúsítástól, egy szerencsétlen baleset során a Poanga-tóba veszett. Épp most, mikor a klánvezérnek nyoma veszett! És ő, Rotohikingarewi, összetört szívvel, elvállalja helyette a pozíciót... De amíg le nem telik a Gyász Ideje, nem szerezheti meg a vezéri kesztyűt. És az még huszonegy nap. Addig még van idő. És ha ez a fura lány segít neki...

Meg kell szereznie a bizalmát.

- A kurkászok telepei, ahol fogva tarthatják az öreget – mondta tehát. - Aztán a lakása, igen a lakása, gondolom, te tudod, hol élt. Visszamehetnénk a városba, a Testület helyi központjába, Rotohikingarewi nyilvánosan, tanúk előtt nem merne megtámadni minket.

- Ez még csak három – türelmetlenkedett Ash, miután a három lehetőséget felírta egy-egy körcikkre. – Oké, amíg kitalálod, felírom az enyémeket. Elbújni az erdőben, visszamenni a házamba, lelépni a szigetről és a MahaTaipo. Na, megvan már az utolsó? – nézett fel a fiúra.

Hokahatirutepu meglehetősen bamba képpel vakargatta az állát.

- Legyen a nyolcadik az, hogy nem megyünk sehova – javasolta végül. – Ilyet lehet?

- Simán. Látom, kezdesz ráérezni. Bár még mindig nem tudom, miért segítek neked... – írta be az utolsó körcikkbe a “maradni” szót a lány.

- Ha ez vigasztal, én sem értem, miért nem kényszerítelek – guggolt le mellé a Testületi.

- Ezt majd megbeszéljük, ha ott leszünk, ahol lennünk kell.

- És a másik kör?

- A mód, ahogy odajutunk – magyarázta Ash, és anélkül, hogy megkérdezte volna a fiút, kitöltötte a körcikkeket. “Azonnal, kerülőúton, siklóval, gyalog, holnap délután, álruhában, reggelre, feltűnően” – írta a cikkekbe a szavakat.

- És ha értelmetlenség jön ki? Hogy itt maradunk, mondjuk, álruhában? – kötekedett a fiú.

- Majd kitaláljuk – legyintett nagyvonalúan Ash, és kinyitotta a kulacsát. - Akkor most nézzük először a helyet! Legkevesebb vagy legtöbb?

Hokahatirutepunak fogalma sem volt, mire vonatkozik a kérdés, de rámondta, hogy “legtöbb”, aztán érdeklődve nézte, hogy Ash meghúzza a kulacsát, és a korty vizet prüszkölve ráköpi az első körre.

A cseppek beterítették az ábrát.

- Miért nem csinálod inkább dobókockával? Az is véletlen – fintorgott a Testületi.

- Kiszámíthatóbb – grimaszolt vissza a lány, és letörölte az állát. – Kipróbálod a másik körrel?

A fiú felé nyújtotta a kulacsot. Igazából nem számított rá, hogy elfogadja, sokat hallott már arról, hogy a Testületiek meg a magasabb presztízsű klánok tagjai mennyire félnek a fertőzésektől, milyen kényesek a tisztaságra, állítólag azt sem engedik, hogy az alsóbb kasztokba tartozó szolgáik hozzájuk érjenek... bár ez itt simán felugrott mögé a siklójára, és megkapaszkodott benne. Pedig ő nemcsak kaszton kívüli, de ráadásul egy szeméttelep alkalmazottja. Akármilyen kórt hordozhat. Jó, hogy a másik lehetőség a mangate általi elfogyasztás lett volna, ami halálosabb, mint bármilyen vírus, de akkor is.

Hokahatirutepu óvatosan elvette a palackot, és belekortyolt. Aztán tele szájjal megpróbálta megkérdezni, hogy legkevesebb vagy legtöbb, de csak értelmetlen nyökdösés lett a dologból.

Ash viszont remekül szórakozott. Sohasem hitte volna, hogy valaha testközelből láthat egy hétszótagos névvel rendelkező Testületit, amint fuldoklik egy korty víztől, és közben olyan hangokat ad ki magából, mint egy izgatott kurkász, amikor alkudni próbál egy érdékesebb hulladékdarabra.

- Kevesebb! – szánta meg végül a fiút, aki megkönnyebbülten ráköpte a vizet a második körre. - Látod, a cseppek világosan megmutatják, mit kell tennünk – mutatott a földre aztán.

Az első kör második körcikkjében szinte olvashatatlanná vált a felirat a temérdek víztől. A második kör hetedik szektorába viszont egyetlen csepp sem jutott.

- Tehát Tak bácsi lakásába megyünk, de csak reggelre.

- És addig?

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én már fáradt vagyok. És éhes is. Szóval a legjobb lesz, ha behúzódunk az erdőbe, és egy nyugis helyen pihenünk egy kicsit. Van nálam szárított hús, de ilyenkor tele van az erdő gyümölccsel. És mellesleg elmondhatod végre, mi ez az egész.

***

A hegyoldal itt már meredeken emelkedni kezdett. A siklót be sem indították, csak betolták a fák közé. Ash szívesebben ment volna mélyebbre a rengetegbe, de Hokahatirutepun látszott, hogy kellemetlenül érzi magát a sűrűben, így alig ötven méternyire a tisztástól letáboroztak egy nagyobb szikla és pár egyenes törzsű fa közé. A Testületinek eszében sem volt leülni a mohára, elveszetten téblábolt, amíg a lány elő nem vette a csomagjából az esőköpenyét, és le nem terítette neki. Az ételt sem akarta elfogadni, de aztán mégis elrágcsált egy szelet húst.

Ash égett a vágytól, hogy megtudja végre, mibe keveredett, de azzal is tisztában volt, hogy felesleges nyaggatnia a Testületit, hajnal előtt úgysem indulnak el a város felé. Hokahatirutepu, mikor befejezte az evést, a hátát egy fatörzsnek döntötte, és beszélni kezdett.

- A klánunk több generáció óta foglalkozik genetikai tervezéssel. Néhány éve aztán Mentekirawanama, a vezetőnk nagyon fontos felfedezést tett. Rájött egy technológiára, ami megvédhetne minket a többi Szigeten és Szárazulaton tomboló kórság ellen. Gondolom, pontosan érted, mit jelentene ez...

Ash bólintott. A legkisebb gyerek is tudta, mi leselkedik az emberekre a Három Szigeten kívül, és azt is, micsoda áttörés lenne, ha valaki végre le tudná győzni ezt a fenyegetést.

- Az viszont már nem mindenkinek nyilvánvaló, hogy a Legfelsőbb Testületben nem volt osztatlan sikere a felfedezésnek. Sokan jobban szerették volna, ha sosem jön el ez a pillanat, és ezek az emberek szövetkezni kezdtek Mentekirawanama ellen. Szegény öreg a végére már nem tudta, kiben bízhat, és kiben nem... talán ezért is nézett ki magának engem. Az utóbbi két évben én voltam ez első számú tanítványa, és néhány hete utódjának is kinevezett. Ez sokaknak nem tetszett, főleg Rotohikingarewi ellenezte, aki évek óta azért küzdött, hogy a klán hagyjon fel a külső vidékekre irányuló kutatásokkal.

- Mert ahogy Vigyázó Szent Kamahi Hét Legfőbb Parancsából az első mondja, “A Három Sziget az Embereké, és az Emberek a Három Szigeten élnek” – szúrta közbe ásítva a lány.

- Igen. Szóval a lényeg az, hogy négy nappal ezelőtt Mentekirawanama egy laborral felszerelt léghajón ismeretlen cél felé indult – folytatta a fiú. - Nekem csak annyit mondott, hogy pár napig távol lesz, és ha visszatér, hatalmas áttörést fog bejelenteni. Aztán két napja kaptam egy kétségbeesett üzenetet. Tőle szokatlan módon teljesen összevissza beszélt, hogy mindenünk eltűnik a Poanga-tóban, és keressem az öreg Takot. Ja, és vigyázzak Rotohikingarewivel. Másnap reggel azonnal megkerestem ezt a tavat, és elindultam ide. Fogalmam sem volt, mi ez az egész, de aztán... Te elaludtál?

Hokahatirutepu semmit nem látott a sötétben, de a lány felől hallatszó egyenletes szuszogás nem hagyott kétséget afelől, hogy Asht elnyomta az álom. A fiatal testületi lemondóan sóhajtott, aztán megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni a leterített köpenyen, és nem gondolni rá, hogy a sötét, nedves földből milyen férgek, bogarak és mikrobák mászhatnak elő. Meg volt győződve róla, hogy egy percet sem fog aludni egész éjszaka.

***

Ash két órával napkelte előtt ébresztette fel. Szó nélkül, a félbeszakított pihenéstől mogorván pakoltak össze és ültek fel a siklóra. A lány nyakig begombolta a zubbonyát, és a fák között manőverezve elindult a város felé. Nem repült gyorsan, de a menetszéltől így is vacogni kezdett, és bár furcsa érzés volt, nem tiltakozott, amikor a Testületi egészen szorosan rádőlt a hátára.

Tak bácsi lakása egy jellengeten bérház legfelső emeletén volt. Ash jobbnak látta, ha az épület tetején állítja meg a siklót. Leszálltak, aztán hang nélkül leereszkedtek az erkélyre. Ash próbaképpen gyengéden megtolta az erkélyajtót.

- Zárva van – súgta hátra Hokahatirutepunak. – De szerintem együtt menni fog.

Kettejüknek nem is volt nehéz benyomni az ajtót, aztán félrehúzták a vaskos, nehéz függönyt. A szemük csak nehezen szokta meg a sötétet.

- Megtartó Szent Manuka, segíts! – szakadt ki a Testületiből a sóhaj.

A VÁLTOZAT:

- Most mit kell csodálkozni? Így él egy átlagos, szeméttelepi kasztonkívüli – vonta meg a vállát Ash, és óvatosan átlépett egy földre dobott ételesdobozt.

B VÁLTOZAT:

Ash meg sem tudott szólalni. Tak bácsi lakása jobban hasonlított egy fegyverraktárra, mint bármi másra, amit eddig látott.

Ha szeretnél szavazni, merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!

Az előző hét nyertese a B verzió lett!

Itt a folytatás, olvasd tovább!



8. fejezet

A lakás sötét volt és levegőtlen, a padlón ételesdobozok és kiürült italosüvegek hevertek szanaszét. A falakon viszont gépfegyverek, karabélyok, távcsöves és vadászpuskák sorakoztak, az egyik sarokban pedig egy páncélszekrény állt, pillanatnyilag tárva-nyitva. A lány dobozok körvonalait látta a polcain. A szekrény mellett, a sarokban egy íróasztalon pedig a legmodernebb kommunikációs terminál, olyan, amilyet ezen a vidéken még csak a hirdetésekben láthatott földi halandó.

- Ez nem lehet igaz! Az öreg a rádiót sem tudta kezelni, itt meg... – hüledezett Ash, mikor végre szóhoz jutott.

Hokahatirutepu elindult az asztal felé, közben gyanakvón kémlelte a szoba bejáratát, mintha támadásra számítana. De a veszély nem kintről, hanem a padlóról leselkedett rá.

- Ó, a fenébe! Ez meg mi a bánat? – kiáltott fel az óvatosságról megfeledkezve.

Ash alig tudta visszatartani a nevetést, amikor meglátta, ahogy a Testületi fél lábon egyensúlyoz, és megpróbálja lerugdosni a talpáról a ráragadt lekváros lepényt.

- Tak bácsi kedvenc étele – magyarázta a lány. – A Telepen is állandóan ezt eszi, mondjuk ott legalább nem teszi a földre.

- Szerintem itt sem ő tette a földre – morgott Hokahatirutepu. – Valaki kutathatott a szobában, az szórhatta szanaszét az ételt.

- Én simán kinézem az öregből, hogy ilyen igénytelen – vonta meg a vállát Ash. – De mégis mit kereshettek Tak bácsinál? Biztos nem rablók voltak, mert ezek itt elég értékesnek tűnnek – intett a fegyverek felé. Arról nem is beszélve...

Hokahatirutepu már a kommunikációs terminál előtt állt. Egyik kezével az asztallapra támaszkodott – bár közben megjegyezte, hogy ez is ragad a kosztól –, a másikkal pedig matatni kezdett a terminál billentyűzetén. Nemsokára életre kelt a holografikus kijelző, és azonnal felszólította őket, hogy azonosítsák magukat. Ash kíváncsian nézte a Testületit, remélte, hogy most tanúja lesz, hogyan tör fel egy profi egy ilyen szuperbiztonságos eszközt, vagy hogy végre megtudja, tényleg létezik-e a titkos kód, amivel bármelyik Testületi bárkinek a kommunikátorába beléphet, de a fiú ahelyett, hogy bemutatót tartott volna a legfelső kasztbeliek titkos képességeiből, csak a fejét vakarta, aztán találomra beírt a panelbe egy hosszú betűsort, ami akár valakinek a neve is lehetett.

A kommunikációs terminál abban a pillanatban teljesen lekapcsolt.

- Egy próbát megért – sóhajtott Hokahatirutepu. – Ha legalább tudnánk, mit kerestek nála...

- Nagyon kedves vagy, hogy ilyen önzetlenül beveszel a csapatba, de valami azt súgja, hogy nekem spec jobb lenne, ha minél kevesebbet tudnék erről az egészről – jegyezte meg Ash.

- Tökmindegy, már benne vagy – mondta a Testületi némi kaján elégedettséggel a hangjában. – De most már talán elhiszed, hogy Tak bácsi nem egy jelentéktelen, lecsúszott, kisstílű bűnöző volt, akit megbüntetettünk, a klánja meg kitagadta. Azt hiszem, direkt azért jött ide a szeméttelepre, hogy valamiképpen segítse Mentekirawanama mestert...

- Akkor nem értem, miért nem ő ment a tóhoz tegnapelőtt – vitatkozott a lány. – Ha a főnököd vagy mestered vagy tudomisénmid beépített embere volt, akkor neki kellett volna odamennie hozzád... ehelyett engem küldött, hogy nézzem meg, mi a bajuk a sársirályoknak.

- Egyelőre én sem értem, de össze fogjuk rakni – mondta magabiztosan a fiú, és rákacsintott.

Ash egy pillanatra azt hitte, rosszul lát, aztán zavartan a fegyverek felé fordult. Maga sem értette, miért, de érezte, hogy fülig pirul.

- Találunk szerinted valamit? – kérdezte inkább gyorsan.

- Nem hiszem – lépett el az asztaltól a Testületi. – Már ezeket kivéve... te melyiket választod?

***

A fegyvereket felerősítették a sikló oldalára. Ash nem örült, hogy még több súllyal terhelik a járgányt, de Hokahatirutepu ragaszkodott hozzá, hogy ne csak két kisebbfajta pisztolyt vigyenek magukkal, hanem egy hosszú csövű mesterlövészpuskát is. És persze lőszert, nem is keveset.

Hiába vizsgálták át kétszer is Tak bácsi apró, de annál koszosabb lakását, semmi olyat nem találtak, ami segített volna közelebb kerülniük a válaszokhoz. Az egyetlen dolog, ami hasznosnak bizonyult, két bontatlan csomag, még egészen frissnek ható lekváros lepény volt, amit a konyhaasztalon találtak, és amit azon nyomban fel is faltak. Ash csak akkor döbbent rá, hogy menniyre éhes volt, amikor az utolsó falatot is lenyelte, és nekilátott valami innivalót keresni az igénytelenül rendetlen, ragadósan mocskos konyhában. Talált egy doboz bontatlan gyömbérsört, az nem tűnt halálosan fertőzőnek. Megitta a felét, a másik felét odakínálta a Testületinek, de az elutasította azzal az indokkal, hogy ilyenkor, délelőtt csak a kávét bírja lenyelni. Aztán kitalálták, hogy merre menjenek tovább – Ash legszívesebben újra a cseppekhez fordult volna, de Hokahatirutepu meggyőzte, hogy most már biztonságosan elindulhatnak a Kanawara félsziget felé. Nem volt értelme tovább várakozniuk, ráadásul a városban ilyenkor volt a legnagyobb a forgalom, és joggal bízhattak benne, hogy könnyedén elvegyülnek majd a tömegben, miközben beszerzik azt a néhány apróságot, ami nélkül, legalábbis Ash szerint, ostobaság a kurkászok területére merészkedni.

Visszamásztak a tetőn parkoló siklóhoz, elrendezték a szerzeményeiket, aztán Ash egyenesen a belváros felé vette az irányt. Itt nem volt lehetősége takarásban repülni, csak abban bízott, hogy a forgalmas utakon senkinek nem szúrnak majd szemet. Megpróbálta tehát azokat az utcákat választani, ahol elég nagy volt a tömeg ahhoz, hogy két szintben haladjanak a siklók.

Szinte a véletlen vezette őket a MahaTaipo felé. Amikor Ash befordult kedvenc fogadója – és egykori reménybeli otthona – utcájába, eszébe jutott, milyen sóvárogva emlegette az imént a Testületi a kávét.

“Abból nem lehet baj, ha pár percre megállunk. Be sem kell jönnie, hozok neki egyet cellulózpohárban... Legalább el tudok búcsúzni Orewától...” – gondolta a lány, és már lassított is, hogy bekanyarodhasson a fogadó udvarába.

- Itt mit csinálunk? – értetlenkedett Hokahatirutepu.

- Meglepetés! – nevetetett rá Ash, és már le is parkolt a siklóknak kialakított rámpa mellett.

De amikor leszállt a járgányról, rossz érzés fogta el. Hogy lehet, hogy egyetlen gép sem áll a fogadó előtt? Ilyenkor általában tucatnyi vendég ücsörög késői kávéja vagy korai söre felett...

- Maradj a siklónál! – utasította váratlan határozottsággal a fiút, és elindult a bejárat felé.

A VERZIÓ:

Ahogy kinyitotta az ajtót, megcsapta az otthonosság érzése. A zajok, az illatok, a csészék csörömpölése, minden mintha csak őt várta volna.

- Ash, hol a bánatban voltál tegnap? – hallatszott Orewa hangja a pult mögül.

B VERZIÓ:

Ahogy kinyitotta az ajtót, egy pillanatra megtorpant. Visszanézett az udvarra, a fogadó előtt álló karakarafára, a kapu felett lengedező cégérre – minden ugyanaz, mint három nappal ezelőtt. De a fogadó üres volt: nem hogy vendégek, de még asztalok és székek sem voltak a helyiségben.


Ha szeretnél szavazni, merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!




Az előző hét nyertese a B verzió lett!

Itt a folytatás, olvasd tovább!



9. fejezet

- Egy váratlan egészségügyi ellenőrzés miatt néhány napra le kellett húznunk a rolót - magyarázta Orewa, miközben a kávégépbe töltötte az illatos barna magokat. - De semmi komoly, csak újra kell meszelnünk a mosdókat, és megjavíttatni a szellőzőberendezést. Úgyis ideje volt már. délutánra jönnek a szerelők, addig alaposan kitakarítok. A törzsvendégeket persze nem rakhatom ki... Biztos, hogy nem ülsz le?

Ash semmit sem szeretett volna jobban, mint letelepedni az egyik ablak melletti asztalhoz. Elképzelte, hogy nyugodtan kevergeti a kávéját, és közben csak bambul kifelé az ablakon, vagy hallgatja, ahogy Orewa korholja, amiért több mint egy napig nem adott hírt magáról, aztán amikor ihatóra hűlt a sötétbarna lötty, egy hajtásra ledönti. Kicsit megborzong a kesernyés íztől, amit legfeljebb csillapít, de nem nyom el teljesen a méz, hiába pakol bele Orewa három nagy kanálnyit. Aztán feláll, int a nőnek, köszönnie felesleges, hiszen ha végzett a műszakkal, úgyis ide tér vissza, és amikor kiér a siklójához, nem ül rajta a Testületi, a csomagtartóra nincs felkötözve az egész élete plusz néhány fegyver Tak bácsi lakásából, és végre rájön, hogy ez az egész csak egy rémálom volt, miközben elszundított a kávéja felett.

- Nem, kösz – válaszolt rekedten. – A siklónál vár a... haverom. Ma együtt megyünk a telepre.

- Nocsak, nem is tudtam, hogy vannak barátaid – nézett fel a kátémasináról gyanakodva Orewa. – Ő is feketén issza?

Ash bizonytalanul bólintott.

- Gondolom, igen...

- Honnan ismered? Még a Szent Manukából?

- Igen. Felettem járt pár évvel, és most a középső szigeten dolgozik, és éppen erre járt.

- Szívesen megismerkednék vele – jelentette ki a nő, és kitöltötte két cellulózpohárba a lefőtt kávét. Az egyikbe bőven csorgatott mézet is, aztán mind a kettőre rápattintotta az ehető ostyafedelet, és ellentmondást nem tűrően elindult kifele a pult mögül.

- Igazán nem kell... tudod, sietünk, és... – szerencsétlenkedett Ash, de Orewa egy lesujtó pillantással közölte vele, hogy felesleges erőlködnie.

***

- Szia, én Orewa vagyok – nyújtotta a nő a siklón bámészkodó fiú felé a kávéspoharat. A hangjában volt valami él, valami kötekedő durvaság, amit Ash nem hallott még soha. – Ash legjobb barátnője. Téged hogy hívnak?

- Hoka... Hoka a nevem – nyögte ki zavarodottan a Testületi. – Még a suliból ismerem Asht. És most épp erre jártam, és...

Ash megkönnyebbült. Más sem kellett volna, mint hogy Hokahatirutepu előadja itt a Méltóságos Testületi nagyjelenetét, akit már az is sért, ha egy alsóbb kasztbeli engedély nélkül megszólítja.

- Figyelj, Orewa, tényleg köszi a kávét, de mennünk kell... Zak ideges lesz, ha nem érkezik meg időben a váltás – mondta Ash, aztán a döbbenettől belefagyott a szó.

Orewa ajkát beharapva, könnyes szemmel nézett rá.

- Nem hittem volna, hogy így tudsz hazudni nekem, Ash – mondta halkan. – Zak itt volt tegnap, és elmondta, mi történt.

- Akkor tudod, hogy bajban vagyok – suttogta a lány.

- De azt el sem tudja képzelni, mekkorában – tette hozzá a Testületi.

- És hova fordulsz segítségért, ha nem a klánodhoz? – korholta a nő.

- De én még nem tartozom hozzátok... – szabadkozott Ash.

- Persze, hivatalosan nem, de a szívünkben már hozzánk tartozol – szipogott Orewa, aztán Hokahatirutepura nézett. – És a te barátod a mi barátunk is. Még akkor is, ha egy Testületi, aki állítólag meggyilkolta a klánvezérét... A város tele van rendészekkel és álruhás spionokkal. Minden törzsvendég ezzel kezdte ma. Nyilvánvaló, hogy téged keresnek. Szóval toljátok be a siklót a fészerbe, és eszetekbe ne jusson továbbmenni fényes nappal. A fogadót már tegnap átkutatták, egy ideig biztosan nem jönnek újra. Pár óráig biztonságban lesztek.

***

Miután Ash és Hokahatirutepu összeírta, mi mindenre volna szükségük a városból, Orewa elszalajsztotta az egyik unokaöccsét, hogy szerezzen be mindent, lehetőleg feltűnés nélkül, Ashéket pedig beállította a mellékhelyiségbe egy rakás takarítószerrel, egy vödör mésszel és két festőhengerrel. Ez a legbiztonságosabb, mondta, ha mégis ellenőrzést kapnának, senkinek nem jutna eszébe, hogy egy Testületit a klotyóban keressen.

- Most komolyan azt akarja, hogy meszeljem ki a klotyót? – méltatlankodott Hokahatirutepu, amikor Orewa visszatért a pultba, hogy folytatssa a takarítást, és kiszolgálja a törzsvendégeket.

- Csak az álcázás kedvéért – vihogott Ash. – Megmutassam, hogy kell? Egyáltalán festettél már valaha?

- Persze hogy festettem! Miniatúrákat és selyemképeket! Nem hiszem, hogy ez sokkal bonyolultabb...

- Biztosan nem, de azért nem árt, ha a hengert nem közvetlenül a vödörbe mártod – magyarázta Ash még mindig nevetve. – Egyébként egész jól csinálod, ahhoz képest, hogy...

- Ahhoz képest, hogy egy nyavalyás Tesületi vagyok? – kérdezte Hokahatirutepu szikrázó szemmel.

Ash csak most vette észre, hogy a fiú tényleg dühös. Illetve talán nem is dühös, de forr benne az indulat. Hokahatirutepu állán a sebhely teljesen kivörösödött, a homlokán gyöngyözött a veríték, enyhén göndör haja a tarkójára tapadt.

És majdnem sírt.

Végül is ez a srác mégiscsak egy Testületi – gondolta Ash, most minden harag nélkül. – Hét szótagos nevet visel, a klánja a legfelsőbb kaszt része. Egész életében arra nevelték, hogy a tudásával szolgálja és felsőbbrendű intellektusával irányítsa a Három Sziget népének életét... erre most egy kasztonkívülivel kellene vécét pucolnia.

- Figyelj, ülj le, megcsinálom egyedül – mondta a lány csendesen.

- Nem erről van szó – rázta a fejét Hokahatirutepu. – Ha azt hiszed, hogy ez a baj, akkor nem ismersz... de hát végül is honnan is ismernél, mikor alig egy napja találkoztunk? Tudom, hogy nehéz elképzelni, hogy nem minden Testületi elkényeztetett semmirekellő, aki csak arra jó, hogy az alsóbb kasztok tagjainak vérét szívja. Elhiszed nekem, Ash, hogy ezer vécét kitakarítanék, ha még egyszer beszélhetnék Mentekirawanama mesterrel? Vagy hogy bármit, érted, bármit megtennék, hogy bebizonyítsam, hogy Rotohikingarewi egy aljas cselszövő, aki el akarja titkolni a legnagyobb tudományos áttörést, ami a Szabadság Napja óta történt?

Ash döbbenten bámulta a festőhengerrel hadonászó Testületit meg a padlót, ami tocsogott a mésztől.

- Persze, elhiszem, Hoka... nevezhetlek Hokának? – kérdezte esetlenül.



A VÁLTOZAT:

- A nevem Hokahatirutepu, és jobb lenne, ha ennél a megszólításnál maradnánk – mondta a fiú, és ádáz dühhel festeni kezdte a klotyó falát.


B VÁLTOZAT:

- Annak nevezel, aminek akarsz... ha gyilkossággal gyanúsítanak, nekem már úgyis annyi – mondta a fiú, és csüggedten lerogyott az egyik vécéülőkére.



Ha szeretnél szavazni, merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!

Az előző hét nyertese a B verzió lett!

Itt a folytatás, olvasd tovább!



10. fejezet

Már majdnem készen voltak a festéssel, amikor a Rendészek megjelentek. A bárból kiszűrődő, barátságos duruzsolásszerű alapzaj olyan hirtelen szakadt meg, hogy Ash és Hoka azonnal tudta, baj van. Odaugrottak az ajtóhoz, először be akartak zárkózni, de a kíváncsiságuk erősebbnek bizonyult a félelmüknél, így hát résnyire kinyitották, és leselkedni kezdtek. Ashnek kicsit le kellett görnyednie, hogy Hoka rendesen átlásson a feje fölött. A fiú így is lábujjhegyen állt, és a lány vállára kellett támaszkodnia, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. A szíve olyan hangosan dübörgött, hogy Ash tényleg hallotta a dobbanásokat.

A mellékhelyiség rejtekéből pont beláttak a bárpult mögé. Ash észrevette, hogy Orewának remeg a lába az idegességtől, de a nő felsőteste és hanghordozása nyugalmat és magabiztosságot sugallt. Három Rendész állt vele szemben a pult másik oldalán, tagbaszakadt, napbarnított arcú férfiak. Ash biztosra vette, hogy genetikai tuninggal növelték ekkorára az izmaikat.

De a közöttük álló aprócska öregasszonyhoz képest, aki alig érte fel a bárpultot, nagyra nőtt, szelíd ölebeknek tűntek csupán.

- Rotohikingarewi – suttogta Hoka alig hallhatóan.

***

Rotohikingarewi figyelmesen végignézett a fogadón, aztán Orewára szegezte a tekintetét.

- Látom, az egészségügyi ellenőrzés eredménye ellenére ma is kinyitott... Tudja, hogy emiatt örökre bevonathatnám a működési engedélyét, a klánja pedig elveszítene egy szótagot a nevéből? Persze nyilván tudja, de a törzsvendégek mindennél fontosabbak egy jó fogadós számára. Értem én, nem is ezért jöttem. Talán már hallotta, hogy a barátja, a klánon kívüli Ash ellen elfogatóparancsot adott ki a Rendészeti Testület – kezdte nyugodt, szinte kedves hangon. – Jó okunk van feltételezni, hogy együtt menekül egy főbenjáró bűnt elkövető klántársammal, egy fiatalemberrel, akit Hokahatirutepunak neveznek. Tud esetleg róluk valamit?

- Ash rendszeresen nálunk reggelizett és vacsorázott, de tegnap reggel már nem jelent meg – felelt Orewa. Egy Testületinek hazudni még a legegyszerűbb és legártatlanabb dologban is tilos volt, a nő tehát igyekezett úgy megválogatni a szavait, hogy még véletlenül se állítson valótlant.

- Ezt eddig is tudtam! – csattant fel Rotohikingarewi. – És te is tudod, hogy nem erre vonatkozott a kérdés! Nincs időm játszadozni, kénytelen vagyok Uralkodó Nagy Szent Kaweka szavaival együttműködésre kényszeríteni téged!

Ash a félelemtől levegőt venni is elfelejtett. Sokszor hallott már róla, hogyan hajlítják a Testületiek a Szavakkal a legerősebb jellem akaratát is a sajátjuk alá, de nem ismert senkit, aki valaha is személyesen tanúja volt a Kényszerítésnek. Az erről kerengő pletykák viszont szörnyűek, részletesek és meglehetősen durvák voltak, kifordult szemgolyókról, fülekből szivárgó vérről, agyfolyadékról, pillanatok alatt megőszült áldozatokról szólt a fáma. Nem! Orewának nem eshet baja! - gondolta, és a keze már a kilincsen volt, hogy kirohanjon a vécéből, és feladja magát. Hoka észrevette a mozdulatot, és megszorította Ash vállát.

- Nyugi, nem lesz semmi baj! – súgta a lány fülébe. – Sejtem, hogy miket hallottál, de esküszöm, semmi ilyesmiről nincs szó. Ha kijutunk innen, elmagyarázom...

Rotohikingarewi közben csontos ujjaival bonyolult formákat rajzolt a levegőbe, aztán valószínűtlenül mély hangon megszólalt:

- Uralkodó Nagy Szent Kaweka vagyok, az élet forrása a Három Szigeten! A hazugság ármány, az ármány pusztulás, a pusztulás halál! Én, Uralkodó Nagy Szent Kaweka kényszerítelek, hogy akaratom szerint tégy. Felelj kérdésemre: rejtegeted-e az Ash nevű lányt, vagy bármilyen idegent kiválasztottam színe elől?

Ash és Hoka jól látta, hogy Orewa kénytelen a pultra támaszkodni, mert a lába úgy remegett, hogy képtelen lett volna állva maradni.

- Két gyerek meszeli a vécéket, uram! – nyögte ki végül a fiatalasszony.

- Mit hadoválsz itt összevissza?

Rotohikingarewi saját hangja rikácsolóan kellemetlennek tűnt. De nem is bírt olyan erővel, mint Uralkodó Nagy Szent Kaweka, aki hatalmát és erejét a Testületiekre örökítette.

- Az egészségügyi ellenőrzésen nehezményezték az illemhelyek állapotát, így ma felfogadtam egy ismeretlen fiatalembert és a társát, hogy meszeljék ki a falakat – magyarázkodott Orewa. – Ha gondolja, saját szemével megnézheti...

Az egyik bulldogképű Rendész már indult volna a vécé felé, de az öregasszony egy intéssel megállította.

- Azt hiszem, erre semmi szükség. Menjünk innen! Feleslegesen pazaroltam az időmet, Hokahatirutepu azóta már rég Murupara félszigeten van. Kövessetek!

Ezzel köszönés nélkül kivágtatott a MahaTaipóból.

A csendet még percekkel később is vágni lehetett a fogadóban.

***

A félnapos meszelés után kézenfekvőnek tűnt, hogy a következő úticélt mészcseppek segítségével jelölik ki maguknak. Hoka a nyilvánvaló veszély ellenére is ragaszkodott hozzá, hogy a Murupara félszigetet is felírják egy körcikkbe, Ash viszont szeretett volna olyan messze kerülni Rotohikingarewitől, amilyen messze csak lehet, tehát a régi házán kívül csupa Középső és Felső-szigeti úticélt jelölt ki.

- Megtartó Szent Manuka Lelencintézet? És most azonnal induljunk? – hitetlenkedett Hoka.

- A cseppek ezt tanácsolják – sóhajtott a lány. Igazság szerint ő is szívesebben töltött volna még egy éjszakát a MahaTaipo biztonságos fészerében.

A fiatal Testületi szó nélkül bólintott, aztán elkezdte felpakolni a holmikat, amiket Orewa unokaöccse szerzett be nekik, a sikló csomagtartójára. Bár dzsungeltúrára készültek, a cuccok nagy része tökéletesen megfelelt az előttük álló, több mint ezer mérföldes útra is.

Orewa kérlelte őket, hogy legalább sötétedésig várjanak, de Ash hajthatatlan volt. Ha a cseppek azonnali indulást javasolnak, nem szabad várni, mondta. A búcsúzás sem tartott két percnél tovább, annak ellenére sem, hogy először Orewa apja, aztán a klán többi tagja is megjelent a fészerben. Még Hokát is meglapogatták a lapátkezű, alsó-szigeti fogadósklán tagjai.

A nap még magasan járt, amikor kifordultak a MahaTaipo udvaráról. Ash a lehető legrövidebb úton el akarta érni a Kanawara-hegység erdeit, de esze ágában sem volt elkerülni a forgalmas utcákat, sőt, úgy irányította a siklót, hogy mindig a lehető legnagyobb tömegben haladjon.

Hoka nem értette a lány taktikáját, de valamiért úgy érezte, hogy megbízhat benne. Sőt, igazából régóta, kisgyermekkora óta nem érezte magát olyan biztonságban, mint a nyers beszédű, klánon kívüli lány mellett. Egy ideig próbálta követni az eseményeket, figyelni, nehogy belefussanak egy ellenőrzésbe, de aztán elengedte a dolgot, és csak nézelődött Ash háta mögül.

Aztán egyszer csak azt hitte, kísértetet lát.

- Ash! Kövesd azt a siklót! A feketét zöld hajtóművel! Tapadj, rá, de ne vegye észre, hogy követed!

- Megőrültél? Mi a fenéért követném?


A VÁLTOZAT:

- Mert nagyon szeretném tudni, mit csinál Rotohikingarewi egyedül egy szakadt siklón!

Ash sóhajtott, de – maga sem értette, miért – utánaeredt a fekete siklónak.

B VÁLTOZAT:

- Mert Tak bácsi ül rajta! Én még csak fényképen láttam, de esküszöm, hogy ő az!

Ash megnézte a fekete siklót. A csuklyás alak arcából semmit sem látott, de a tartása ismerős volt. Fékezett, és olyan gyorsan váltott irányt, hogy mögötte három sikló csúszott egymásba.



Ha szeretnél szavazni, merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!

Az előző hét nyertese a B verzió lett!

Olvasd itt a következő fejezetet!

11. fejezet

Ha volt is Ashnek bármilyen kétsége a titokzatos csuklyás kilétére vonatkozóan, csak addig tartott, míg a zöld-fekete sikló be nem fordult Tak bácsi lakásának háztömbje elé. A lány hirtelen ötlettől vezérelve a magasba emelkedett, nehogy az öreg észrevegye, hogy követték, de felesleges volt az elővigyázatossága. Tak bácsi először leparkolt a lakásához vezető lépcsőház előtt, aztán anélkül, hogy különösebben körülnézett volna, vagy lezárta volna a siklót, ráérősen besétált a házba.

Az utca ugyanolyan néptelen volt, mint kora délelőtt. A városszéli bérházak régebben népszerűek voltak, de mostanra akik tehették, beljebb költöztek a központba vagy a hegyektől távolabb eső, nyugati síkságra nyíló ligetes kertvárosi részre. A lakásoknak alig negyedében éltek, azokban is leginkább lecsúszott, klánon kívüli népek vagy a legalsó kaszt kétszótagú névvel bíró tagjai.

- Nem úgy tűnik, mintha tartana valamitől – súgta Hoka Ash fülébe.

Ash áthúzódott az utca túlsó oldalára, befordult egy virágzó kerabokor mögé, és leállította a siklót. Úgy parkolt, hogy a bejáratot és Tak bácsi ablakát egyaránt megfigyelhesse.

- Nem úgy tűnik, mintha el lenne rabolva – válaszolt a lány. – Most mit csináljunk? Mert arról, gondolom, hallani sem akarsz, hogy továbbinduljunk a Szent Manukába.

- Mentekirawanama mester utolsó utasítása az volt, hogy keressem meg ezt a fickót… és most, hogy megtaláltam, nem sok kedvem lenne csak úgy random elindulni.

- A Csepp-módszer nem „csak úgy random” – vitatkozott a lány. – Illetve az, de épp az az értelme. De egyébként engem is érdekel ez az elrablás. Ami egyáltalán nem jellemző a kurkászokra. Szóval a legjobb lenne beszélni az öreggel. Valami nyugis helyen, ahol nem szakíthatnak félbe minket. Várj csak, van egy ötletem!

Ash leugrott a sikló nyergéből, kilesett a bokor mögül, aztán átrohant a zöld-fekete siklóhoz. Hoka látta, hogy mire odaér, már nyitva van a kezében egy vékony pengéjű bicska. A bicska segítségével bravúros gyorsasággal eltávolította az üzemanyagcellákat védő műanyagborítást, aztán kiemelte az elsődleges tápegységet, és valamit matatni kezdett rajta.

„Micsoda szerencsém van! – futott át a fiú fején a gondolat. – Ha nem lenne ez a lány, már rég elintéztek volna… Ahhoz képest, hogy kaszton kívüli, és még klánja sincs, meglepően okos. A klánunkban is az értelmesebbek közé tartozna. Vajon mit követhettek el az ősei, hogy a Szent Manukába került? Ha túl vagyunk ezen az őrületen, mindenképpen utánanézek. Sőt… Ha sikerül bebizonyítanunk, hogy Rotohikingarewi bűnös Mentekirawanama mester eltűnésében, és sikerül bemutatnom a találmányt, a Legfőbb Testület Vezetői talán visszahelyezik az eredeti klánjába. És akkor…”

Ebben a pillanatban fény csillant meg egy emeleti ablakon. Hoka felkapta a fejét, és látta, hogy Tak bácsi lép ki az erkélyre, oda, ahonnan reggel betörtek az öreg lakásába. Rémülten figyelte, ahogy a vénember a balkonajtót vizsgálja, azt, amit alig tíz órával ezelőtt Ashsel vállvetve nyomtak be. Aztán rájött, hogy ha Tak bácsi esetleg lenéz a ház elé, azonnal felfedezi a siklóval babráló lányt. „Valahogy el kellene terelnem a figyelmét” – gondolta. Leszállt ő is a siklóról, és amilyen csendesen csak tudott, ellopózott az ellenkező irányba a ház sarkáig. Amikor odaért, felnézett az erkélyre. Tak bácsi még mindig az ajtóval matatott.

- Jó estét, tud segíteni? – kiabált fel az öregnek, mintha csak egy eltévedt járókelő lenne.

Tak bácsi összerezzent, Hoka tisztán látta, hogy meg kellett támaszkodnia az erkély korlátján, de a hangja már határozott volt, amikor válaszolt.

- Mit keres erre?

- Azt hiszem, eltévedtem - improvizált Hoka, miközben a szeme sarkából megkönnyebbülve figyelte, hogy Ash is észreveszi Tak bácsit, és elkezdi visszaszerelni a sikló borítását. – Egy Rangewina nevű nőt keresek. Tegnap este találkoztunk a városban egy bárban, és ezt a címet adta meg.

- Akkor magát jól átverték – horkant fel kárörvendően az öreg. – Errefelé nem laknak hosszúnevűek. Maga is jobban teszi, ha elhúzza a csíkot, mielőtt baja esik.

- Egészen biztos, hogy nem ismeri? – húzta az időt Hoka. – Elég magas, vörös, göndör hajú… zöld szeme van, és mangatemintás dzsekit visel.

Ash közben végzett a zöld-fekete siklóval, és visszaindult a bokor felé.

- Magának még sokat kell tanulnia – sóhajtott Tak bácsi. – Jobb, ha megjegyzi, fiam, hogy mangatemintás dzsekit csak a rosszlányok viselnek.

Ezzel köszönés nélkül visszament a lakásba.

A fiúban majdnem beindultak a Testületi viselkedés berögzült sémái. Egy alsóbb kasztbéli nem távozhat az engedélye nélkül! Már nyitotta a száját, hogy visszaparancsolja az öreget, de szerencsére időben lehűtötte a felháborodását. Hiszen ő most nem Hokahatirutepu, csak egy egyszerű suhanc kétszótagos névvel, aki ráadásul egy klánon kívülivel lóg. Visszaindult tehát a bokor felé.

- Jól csináltad! – vigyorgott rá a nyeregből Ash, amikor megállt a sikló mellett.

- Köszi. Te mi a fenét műveltél? – suttogta a fiú.

Ash is lejjebb vette a hangerőt.

- Megbuheráltam az energiacelláját, hogy ne jusson messzire. Induláskor semmit nem fog észrevenni, de a magasságtól függően tíz-tizenöt kilométeren belül lerohad a gépe. Ha szerencsénk van, és az erdő felé indul, akkor gond nélkül elkaphatjuk, és mindent megkérdezhetsz tőle.

- Azta! Ezt nagyon jól kitaláltad!

- Köszi. Azt hiszem, még soha nem dicsért meg ilyen magas rangú személy. Nem adnád írásba? – Ashnek jólestek a fiú szavai, kicsit zavarba is jött, szóval jobbnak látta elhülyéskedni a dolgot. - Azt hallottam, hogy egy Testületi dicsérete komoly dolog, a klánvezetőd akár kérvényezhet egy újabb szótagot a klán nevéhez. Mondjuk nem tartozom sehová, de akkor is…

- Fogd már be, itt van! – mutatott a kapura hirtelen Hoka.

Tak bácsi feldúltan, sietve tért vissza a siklójához. A vállán megpakolt hátizsák lógott, a hóna alatt egy furcsa, hosszúkás, karvastagságú hengert szorongatott. Körülnézett, mintha attól tartana, hogy követik, aztán felpattant a nyeregbe, és felemelkedett a háztetők fölé.

***

Ash megérzései remekül működtek. Tak bácsi tényleg az erdő felé vette az irányt, mintha a Murupara félszigethez igyekezne. Nyilvánvalóan kerülni akarta a feltűnést, így nem a lombkoronaszint felett repült, hanem a fák között, ugyanúgy, ahogy Ash szokott, legfeljebb valamivel lassabban kerülgette a fatörzseket. A lány jókora távolságot tartva, valamivel magasabban repülve követte őt. Már majdnem elérték a Kanawara-hegyvonulat gerincét, amikor az öreg siklója lassulni kezdett, aztán fokozatosan vesztett a magasságából is, végül egy mohával borított sziklaplatón megállt.

- Gyerünk, kapjuk el! – türelmetlenkedett Hoka, mikor megérezte, hogy Ash is lassítani kezd.

- Várj, nézzük meg, mihez kezd! – tanácsolta a lány, és előhúzta a zubbonyából a távcsövet, a szeméhez emelte, majd szinte azonnal leeresztette.

- Ezt nem hiszem el… szerinted ez mit jelent?

Hoka mohón nyúlt a távcső után, de amit látott, azt ő sem tudta értelmezni. Tak bácsi nem tűnt kétségbeesettnek a műszaki hiba miatt, sőt, úgy látszott, hogy pont ez a mohos szikla volt az úticélja.

A VÁLTOZAT:

Kinyitotta a hosszúkás hengert, antennákra emlékeztető vékony fémpálcákat húzott elő belőle, és nekilátott, hogy összeállítson valamit.

B VÁLTOZAT:

Megállt a szikla közepén, majd hosszú, artikulálatlan üvöltést hallatott. Az üvöltésre azonnal válasz érkezett, majd a szikla mellől, a sűrű aljnövényzetből négy állig felfegyverzett kurkász emelkedett fel.



Ha szeretnél szavazni, merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!



Az előző hét nyertese az A verzió lett!

Olvasd itt a folytatást!



12. fejezet

- Rádióantenna – tippelt Hoka.

- Az kizárt – rázta a fejét Ash, és türelmetlenül nyúlt a távcsőért, de a Testületinek esze ágában sem volt visszaadni. – A telepen alig bírta megtanulni kezelni az adó-vevőt. Tak bácsi a világ legtehetségtelenebb rádiósa.

- Márpedig ez egy antenna. Jó lenne tudni, kit akar elérni vele, és mit beszélne.

- Az nem lesz nehéz! Már ha tényleg antennát barkácsol az öreg. De add már vissza!

Ash hátrafordult a sikló ülésén, és megpróbálta kivenni a távcsövet a fiú kezéből, ám Hoka abban a pillanatban, ahogy a lány keze a bőréhez ért, olyat lökött rajta, hogy Ash elvesztette az egyensúlyát, lefordult a járgányról, és néhány méternyi zuhanás után tompa puffanással landolt egy embernagyságú páfrány közepén.

- Megőrültél? – kiáltott Ash döbbenten. – Ha sziklára esek, nekem annyi!

Hoka mintha fel sem fogta volna, mit művelt, inkább tűnt meglepettnek, mint ijedtnek.

- A Legfelsőbb Testületbe tartozom, nem érhetsz hozzám engedély nélkül… - kezdte.

- Tényleg? – pattant fel Ash. - Megmenthetem a szaros Testületi seggedet a mangatétól, kockáztathatom az életemet miattad, furikázhatlak összevissza, feladhatom az elveimet, hogy megtaláljuk a mesteredet, de ha véletlenül hozzád érek, az baj?

- Vigyázó Szent Kamahi Hét Legfőbb Parancsa szerint…

- … meg sem szólíthattalak volna engedély nélkül. De érdekes, akkor nem volt ellenvetésed… szóval a legjobb lesz, ha leereszkedsz a siklóval, leszállsz róla, persze óvatosan, hogy nehogy az érzékeny Testületi bőröd hozzáérjen valamihez, és innentől egyedül kergeted Tak bácsit, jó? – tombolt a lány, és közben megpróbált kievickélni a páfrány közül. - Én meg lelépek, és elhúzok az Alsó Szigetről, olyan messzire, amilyenre csak lehet. És ha esetleg kényszeríteni akarnál, csak szólok, alig pár órája magyaráztad el, hogy az egész csak azért működik, mert erre vagyunk kondicionálva. Ja, és én is ismerem Vigyázó Szent Kamahi Parancsait, és jól emlékszem, hogy az ötödik még neked is megtiltja, hogy elvedd, ami az enyém! Szóval tűnés a siklómról! És ide a távcsövemmel! Én kiszálltam. Eddig is sejtettem, hogy minden Testületi seggfej, de most… Hülye voltam, hogy szóba álltam veled! Azt hittem, te más vagy, de baromi nagyot tévedtem. Ugyanolyan rohadék vagy, mint az összes többi vörös ruhás hólyag!

Ash alig kapott levegőt dühében. Akkor sem lett volna meglepve, ha a Testületi fiú előkapja Tak bácsi valamelyik fegyverét, és lelövi, vagy átül a vezetőülésbe, és otthagyja őt a földön. De képtelen volt visszafogni magát.

Hoka fejében meg sem fordult, hogy otthagyja a lányt. A neveltetése sem engedte volna, hogy megszegje a Parancsokat – bár bőven ismert Testületieket, akiket sem a neveltetés, sem a legfelsőbb kasztba tartozás felelőssége nem zavarta meg abban, hogy vétsenek a Három Sziget minden lakosára vonatkozó szabályok ellen, sőt, inkább úgy gondolták, hogy számukra csupán kedvük szerint értelmezhető tanácsnak szánta Vigyázó Szent Kamahi a hét parancsot – de még ennél is jobban leblokkolta Ash kiabálása.

Még soha senki nem beszélt vele ilyen hangnemben.

A legfelsőbb kaszt klánjaiban kötelező volt a választékos modor. Bár Hoka kiskora óta rengeteg cselszövéssel, gonoszsággal és intrikával találkozott, néha a saját klánján belül is, de főképp a másik, hasonlóan genetikai tervezéssel foglalkozó klán ellenében, a legfelsőbb kasztban még a legádázabb gazemberségeket is udvariasan vitték véghez. Ennyi indulatot még soha nem tapasztalt.

És ennyi őszinteséget sem. Szeretett volna bocsánatot kérni a lánytól, de fogalma sem volt, hogy kezdje.

- Figyelj, nem kellett volna lelökni téged, de nem beszélhetsz velem…

- Leszarom, hogy hogy beszélhetek, érted?! Ha egy méterrel arrébb esek, minimum eltörik a gerincem! És még neked áll feljebb? Azt hittem, egy csapat vagyunk!

- Ne haragudj, Ash – nyögte ki Hokahatirutepu váratlanul. Azt hitte, sokkal nehezebb lesz kimondani, de most, hogy végre megtette, százszor jobban érezte magát. - Nem akartam… ösztönös volt. Jobban fogok figyelni. Kérlek, ne hagyj itt! Nélküled esélyem sincs. Semmire.

Ash döbbenten nézett fel.

Hoka leereszkedett mellé, leszállt a siklóról, és arrébb lépett néhányat, jelezve a lánynak, hogy ha akarja, elmehet. A bakancsa bokáig süllyedt a nedves avarba, és a fiú egy ideig olyan figyelemmel vizsgálta a sötétbarna sárba merülő lábbelit, mintha a Három Szigeten nem lenne ennél érdekesebb látnivaló, és közben, mintha a kezébe ragadt volna, idegesen babrált a távcsővel. Ash észrevette, hogy a sebhelye megint vörösen ég. Rájött, hogy a fiút majd szétveti a feszültség.

- Oké, felejtsük el – mondta csendesen. - Hol tartottunk?

- Hogy ki kellene hallgatni az öreget – válaszolt megkönnyebbülve Hoka. – Gondolom, ötleted is van.

- Simán. Elhoztam a Telepről az adó-vevőt. Elég univerzális kis cucc, gyakorlatilag bármilyen sávra rá tudom állítani.

Ash odalépett a siklóhoz, és az egyik tárolóból elővette a rádiót, aztán visszaült a nyeregbe.

- Magasabbra emelkedünk – intett a fiúnak. - Jössz? Már ha nem baj, hogy hozzám kell érned.

- Nem baj. Csak nem szokás – mondta zavartan Hoka, és felkászálódott a lány mögé. – Mi Testületiek csak annak a bőrét érinthetjük meg, aki… akivel majd… szóval ezért reagáltam így, érted?

- Hú, ha ezt tudom, sokkal óvatosabb vagyok! – nevetett Ash, de egy kevés csalódottság vegyült a hangjába. Nem mintha megfordult volna a fejében, hogy bármi lehetne közte és egy hosszúnevű között. Nem mintha különösebben tetszett volna neki Hokahatirutepu. Mégis rosszul esett neki az egész. De lélekben vállat vont, és felemelte a siklót közvetlenül a lombkoronaszintig, hogy biztosan foghassák majd Tak bácsi jeleit. Innen a távcsővel szemmel tudták tartani az öreget – aki tényleg összeállított egy karcsú, lombok fölé nyúló antennát, míg ők veszekedtek, és most a szikla tövében egy táska nagyságú szerkezettel babrált -, de nem kellett attól félniük, hogy bárki észreveszi őket, még a legérzékenyebb hőkamerás drónnak is túl sűrű volt a Kanawara-hegység őserdeje.

Ash néhány másodperc alatt bemérte az adó hullámhosszát. Előbb csak recsegés hallatszott, aztán meghallották Tak bácsi zsörtölődését.

- Most akkor működik ez a vacak? Mondtam Mentekirawanamának, hogy ez nem jó ötlet… Melyiket kell csavarni? Ezzel a szarral sose lehet tudni, hogy az hallja-e meg az üzenetet, akinek szól.

- Ugye, hogy béna? – súgta Ash félig hátrafordulva az ülésen. – Fogalma sincs, hogy már megy az adás.

Hoka csak bólintott, és egészen közel hajolt, hogy jobban hallja a rádiót.

- Hé, hozzám ne érj! – húzódott el Ash.

- Ne izélj már – sóhajtott a fiú. – Már bocsánatot kértem. Nem csinálok többet ilyesmit. És nem baj, ha hozzám érsz. De most inkább figyeljünk erre, jó?

Tak bácsi közben számokat kezdett el sorolni. Tíz-tizenkét számot mondott egymás után, aztán újra meg újra megismételte. Aztán csend lett.

- Mi lehetett ez? – értetlenkedett Ash.

- Szerintem koordináták. Térben és időben… van térképed?

- Beépített – mondta büszkén a lány, és bekapcsolta a sikló szélterelőjébe épített monitort. – Jó lenne, ha elismételné még egyszer.

- Nem kell, megjegyeztem. Írod?

Ash bevitte a fedélzeti számítógépbe a számsort – és megpróbált nem ámuldozni azon, hogy jegyezte ezt meg Hoka –, a kijelzőn pedig villogni kezdett egy pont, és mellette megjelent egy óra.

- A félsziget délkeleti partján egy öböl, száztíz perc múlva. Odamegyünk? – kérdezte a lány, annak ellenére, hogy pontosan tudta a választ, és annak ellenére, hogy szíve szerint az ellenkező irányba indult volna, fel, északra, ahogy a Cseppek javasolták neki.

- Még jó! Szerintem ott találkoznak Mentekirawanama mesterrel. Gyerünk!

- Ha oda akarunk érni, fel kell emelkednünk a fák fölé – aggodalmaskodott Ash.

- Ha közel maradsz a lombokhoz, senki sem vesz észre minket – nyugtatta Hoka.

A lány óvatosan emelkedni kezdett a siklóval. Az egymásba fonódó ágak között nem is volt olyan egyszerű átjutni – és csak ennek köszönhették, hogy ők előbb vették észre a sötétbarna harci léghajót, mint ahogy onnan kiszúrhatták volna őket. Ash lebegésbe állította a kormányt, és még a lélegzetét is visszafojtotta, mintha a kilométernyire haladó léghajóról meghallhatták volna őket. A hajó törzséből közben kisebb pontok – nyilvánvalóan siklók – váltak ki, és elindultak feléjük.

- Rotohikingarewi. Észrevett minket – suttogta Hoka.

- Nem… Tak bácsit mérték be.

- Húzzunk innen.

- És mi lesz az öreggel? Esélye sem lesz a menekülésre, a siklója legfeljebb pár kilométert bír – mondta Ash. – De ha visszakötöm a cellákat… csak pár perc kellene.

A VÁLTOZAT:

- Meg tudod csinálni, mielőtt ideérnek? Akkor gyerünk! – szorította meg a lány vállát Hoka, Ash pedig amilyen gyorsan csak tudott, elindult Tak bácsi felé.

B VÁLTOZAT:

- Túl gyorsan közelednek – sóhajtott Hoka. Ash belátta, hogy igaza van a fiúnak, felemelkedett, épp csak annyira, hogy a sikló alja súrolja a lombokat, aztán teljes sebességgel elindult a félsziget felé.




Ha szeretnél szavazni, merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!







Az előző hét nyertese az A verzió lett!

Olvasd itt a folytatást!






13. fejezet

Tak bácsi még mindig a rádióadóval szöszmötölt, amikor Ash siklója leereszkedett mellé. Az öreg meg sem tudott szólalni a meglepetéstől, csak elkerekedett szemmel bámulta, hogy a lány leugrik a járgányáról, elővesz az egyik rekeszből néhány szerszámot, és minden magyarázat nélkül elkezdi szétszerelni a siklóját. Amikor pedig felismerte Hokában a fiatalembert, akit alig egy órával azelőtt kinevetett az erkélyéről, nyilvánvalóvá vált, hogy tényleg tökéletesen elvesztette a fonalat.

- Mentekirawanama mesternek üzent? Vele akar találkozni abban az öbölben? – szegezte a fiú az öregnek a kérdést mellőzve minden időrabló udvariassági kört.

- Honnan… kicsoda… miért…? - habogott Tak bácsi, aztán a felháborodása győzött, és végre képes volt összerakni egy értelmes mondatot. – Ki a fene vagy te, és hogy kerülsz ide?

- Hokahatirutepu vagyok, Mentekirawanama tanítványa. A mester utolsó üzenete az volt, hogy keressem meg magát, de nem hallgattam rá, és egyedül kezdtem kutatni a Poanga-tóban. De nem találtam semmit. El tud vezetni minket Mentekirawanamához? Ugye még életben van?

- Te vagy Hokahatirutepu? Alaposan összekavartál mindent, fiam! Miért nem kerestél meg azonnal? És mit csinál itt Ash?

- Épp megjavítom a siklóját – morgott a lány, le sem véve a szemét az energiacelláról, aminek nem is volt olyan egyszerű visszaállítani az energiaellátást.

- Miért? Nincs semmi baja!

- De van, kiiktattam a cellák nyolcvan százalékát. Utána meg menekülnünk kell, mert a rádiózását csak az nem hallgatta ki az Alsó Szigeten, aki nem akarta. Hoka, a szerszámosláda mellett van egy köteg vékony drót, idedobnád?

- Miért kellene menekülnünk? – Tak bácsi teljesen elvesztette a fonalat.

- Mert alig tíz kilométernyire egy mogorva légpárnás parkol, fedélzetén a vörös ruhás boszorkánnyal, és féltucat sikló tart ide. Gondolom, maga sem akar találkozni velük – nézett fel egy pillanatra a lány, épp csak annyi időre, hogy elkapja a drótköteget. – Különben miért szervezte volna meg a saját elrablását?

- Ezt meg honnan veszed? – villant meg Tak bácsi tekintete. – Azok a nyomorult korcsok elraboltak, alig tudtam elmenekülni tőlük!

- Elég legyen már! – kiáltott rájuk Hoka. Most sokkal jobban hasonlított a magabiztos Testületire, mint az utóbbi két napban bármikor, Ash meg is lepődött a hirtelen határozottságon. – Egyáltalán nincs időnk erre. Sőt, semmire sincs időnk! Kész vagy, Ash? Húzzunk innen, aztán ha megtaláltuk Mentekirawanama mestert, bőven lesz időnk tisztázni a dolgokat.

A lánynak végre sikerült újra összekötnie az energiacella egységeit, már csak a fedlapot kellett visszatenni a helyére. Míg a csavarokkal bajlódott, a távolból ijedt vijjogás ütötte meg a fülét. Ash felismerte a pukapuka hangját. A rikító vörös tollazatú, megtermett madarak hatalmas csapatokban szoktak a fák tetején tanyázni, ott, ahová már a legügyesebb mocsári kewa sem képes felmászni, így gyakorlatilag senkitől sem kell félniük. Az ember, ha egy kicsit óvatos, a lebegő siklón ülve akár karnyújtásnyira is megközelítheti őket, hogy aztán egy hirtelen mozdulattal szétriassza a néha száz-százötven szárnyasból álló csapatot. Ash néhány éve – akkoriban, amikor idekerült az Alsó Szigetre, és annak ellenére, hogy felnőtteknek való munkát végzett, és magáról kellett gondoskodnia, valójában még gyerek volt –, mikor megszerezte első saját siklóját, napokat töltött azzal, hogy pukapukacsapatokat zargatott. A szolid molesztálást fel sem vették, de ha nagy sebességgel hajtott közéjük a magasból, észvesztve, vijjogva menekültek, aztán gyönyörű vörös felhőként kavarogtak a haragoszöld lombok felett.

„Én biztosan nem így cserkésznék be valakit, akit meg akarok lepni – gondolta a lány. – Akárki közeledik is, eszében sincs óvatoskodni.”

- Készen vagyok! Tak bácsi, indulás! – szorította meg az utolsó csavart a fedlapon.

A VERZIÓ:

- Sehova sem megyek, amíg meg nem magyarázzátok ezt az egészet! – ellenkezett az öreg.

Ash egyre kevésbé értette a viselkedését. Az ösztönei, melyek végigsegítették a gyermekotthonban töltött éveken, viszont egyre határozottabban jelezték a veszélyt.

- Micsoda? - értetlenkedett Hoka. – Ha Rotohikingarewi emberei elkapják… – Neki sem akaródzott tovább húzni az időt, de semmiképp sem szerette volna hátrahagyni azt az embert, aki valamit tudhatott a mestere hollétéről. - Tak bácsi, én igazán nem szívesen kényszerítem, de ha muszáj, akkor…

Elkezdte a levegőbe rajzolni ugyanazokat a jeleket, amiket a vörös ruhás vénasszony rajzolt Orewa orra elé a kocsmában, és egészen idegen, mély hangon szólalt meg:

- Uralkodó Nagy Szent Kaweka vagyok, az élet forrása a Három Szigeten, és kényszerítelek, hogy akaratom szerint tégy. Vezess minket Mesteremhez…

- Ugyan, öcskös, ezzel a hókuszpókusszal velem nem mész semmire! Takaishiomaha vagyok -- húzta ki magát Hokával szemben az öreg. – A nemes Rotorua klán…

De a következő pillanatban úgy esett össze, mint egy kiürült zsák.

- Áruló! – Ash lihegve, kipirosodva állt a háta mögött, kezében a rongyba tekert csavarkulcs újabb ütésre magasodott. – Tudod vezetni a siklómat? Próbálj meg követni, még van esélyünk lelépni!

Hoka halálsápadtan bólintott, és felugrott Ash siklójára. Mire beindította a gépet, a lány már tíz méter magasban lebegett Tak bácsi siklójának nyergében.

B VERZIÓ:

- Akkor mire vártok? – kérdezte az öreg. – Gyerünk, indulás, ne vacakoljatok!

- Micsoda? Ha Rotohikingarewi emberei elkapják… - értetlenkedett Hoka. Ő sem akarta tovább húzni az időt, de semmiképp sem szerette volna hátrahagyni azt az embert, aki valamit tudhatott a mestere hollétéről. - Tak bácsi, én igazán nem szívesen kényszerítem, de ha muszáj, akkor…

Elkezdte a levegőbe rajzolni ugyanazokat a jeleket, amiket a vörös ruhás vénasszony rajzolt Orewa orra elé a kocsmában, és egészen idegen, mély hangon szólalt meg:

- Uralkodó Nagy Szent Kaweka vagyok, az élet forrása a Három Szigeten, és kényszerítelek, hogy akaratom szerint tégy. Vezess minket Mesteremhez…

- Hokahatirutepu, elég! Engem nem kényszeríthetsz semmire, a Rotorua klán tagja vagyok, és a nevem Takaishiomaha – vágott közbe ellentmondást nem tűrően Tak bácsi. – De ez most nem fontos. Csak az, hogy te… illetve hogy ti ketten biztonságba kerüljetek. Ha két ember ül egy siklón, esélyetek sincs lerázni őket. Fiam, pattanj fel a siklómra! Ash, el tudod vezetni ezt a tehetséges, de tapasztalatlan és forrófejű ifjút a találkozási pontra? Én feltartóztatom őket. Ne aggódjatok értem!

Ezzel előhúzta a zsebéből a siklója indítópöckét és odadobta Ashnek, aztán a járgányához lépett, és az egyik tárolórekeszből elővett két egykezes gépkarabélyt meg néhány tartalék tárat.

Ashnek elszorult a torka. A napnál is világosabb volt, hogy az öregnek igaza van. Hirtelen rengeteg dolgot szeretett volna mondani Tak bácsinak. Vagy legalább elnézést kérni, hogy annyiszor kinevette. De tudta, hogy erre most végképp nincs idő. Hoka már az ő siklója nyergében ült, indulásra készen.

Alig fél perc múlva már a fák törzseit kerülgetve száguldott délkelet felé a két sikló. Ash hátrapillantott a válla felett, és látta, hogy az öreg a mohos szikla mögé húzódva várja, hogy Rotohikingarewi bérencei felbukkanjanak a tisztás szélén.



Ha szeretnél szavazni, merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!

Az előző hét nyertese a B verzió lett! Olvasd itt a folytatást!

14. fejezet

- Itt semmi sincs… Biztos, hogy jó helyen vagyunk? Nem lehet, hogy ez az egész egy csapda? – rugdosta Hoka a partra mosott, karvasatgságú tengeri akaora összegubancolódott, barna indáit.

- Előbb érkeztünk – mondta Ash. – Még van tíz percünk a megadott időpontig. A csapda dolog pedig nekem is eszembe jutott már. De fogalmam sincs, hogy a víz felől vagy az erdőből várjam a támadást.

Az öböl félkörének sugara nem volt nagyobb háromszáz méternél. Délen és északon is zord, átjárhatatlan szirtek nyúltak a tengerbe, de a közöttük elterülő sekély, átlátszó türkiz színű víz és a szinte hófehér homok a paradicsomi béke csalóka képét mutatta. Még alig kezdett el sötétedni, pedig a nap már lebukott az öblöt nyugatról szegélyező fák mögé. A két sikló az öböl északi végében, a sziklák védelmében parkolt, Ash és Hoka pedig alig ötven méternyire távolodott el a járgányoktól, épp csak annyira, hogy jobban belássák az öblöt, de figyeltek, hogy ne jelentsenek könnyű célpontot sem az esetlegesen magasból figyelő, sem az erdőben rejtőző ellenségnek.

Gyönyörű volt az alkonyat: a tenger felől langyos szél fújt, a felhőket pazar színekre festette a lenyugvó nap. Ash legszívesebben ledobálta volna a ruháit, hogy belegázoljon a csendesen hullámzó tengerbe.

„De erről szó sem lehet” – gondolta, és elfordult a víztől. Inkább elővette a zsebéből a távcsövet, és az erdőt kezdte pásztázni. „Bármelyik pillanatban megérkezhetnek akár azok, akikkel Tak bácsi akart találkozni, akár Rotohikingarewi emberei. Nem is értem, miért nincsenek még itt… miért nem követtek minket?”

- Talán Tak bácsinak… azaz Takaisiomahának sikerült félrevezetnie őket. Lehetséges, hogy nem is tudnak rólunk. Azt hihetik, meghiúsították a találkozót, hiszen elfogták az öreget – válaszolt Hoka Ash fel nem tett kérdéseire, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Látsz valamit?

- Fatörzseket, bokrokat és további fatörzseket – sóhajtott Ash, és leeresztette a látcsövet. - De miért nem érkezik meg a másik fél? Egyáltalán van fogalmad arról, kit várunk?

- Abban reménykedem, hogy Mentekirawanama Mestert… Várj csak! Ott! – Hoka most ahelyett, hogy kikapta volna a lány kezéből a távcsövet, csak az öböl másik vége felé mutatott. Ash azonnal odafordult.

- Á, csak kurkászok… tudod, itt élnek a félszigeten, szerintem kagylót gyűjteni jöttek, mindjárt kezdődik az apály. Nem hiszem, hogy Tak bácsi kurkászokkal akart volna találkozni.

Hoka nem vitatkozott, de Ash egyre kevésbé volt biztos a saját igazában. A kurkászok – féltucatnyian lehettek talán - ugyanis nyilvánvalóan kerestek valamit vagy valakit. Az elővigyázatosság legkisebb jelét sem mutatták, hangosan kiabálva, integetve sétáltak az öböl közepe felé.

- Jeleznünk kellene nekik valahogy – mondta Hoka.

- Ezek a szerencsétlenek beszélni sem tudnak. Fogalmam sincs, mit akarhat tőlük Tak bácsi. Nem is emberek igazán, bár többre képesek a vadállatoknál. A Telepről összegyűjtik az értékesebb vackokat, üzletelnek velük.

- Mentekirawanama Mester egyszer említette, hogy az Alsó Szigetiek érdemtelenül lebecsülik a félsziget lakóit. Arról is beszélt, hogy talán ők jelenthetik a hiányzó láncszemet a kutatásához – okoskodott Hoka.

- Akkor ne várakoztassuk kurkász barátainkat – kacsintott Ash, és oldalba bökte a fiút, aztán zavartan kért elnézést, de Hokának eszébe sem volt újból megsértődni. Kilépett a fedezékből, és elindult a kurkászcsapat felé.

- Ez az idióta előbb-utóbb kinyíratja magát – morgott a lány. Visszaszaladt a siklókhoz, és magához vette a két karabélyt, amit még Tak bácsi lakásából zsákmányoltak. Arról ugyan fogalma sem volt, hogyan kell használni őket – már a valóságban, nem a Személyi Szórakoztatóegységek programjaiban, mert azokban már többször megmentette a Három Sziget teljes lakosságát, hol megvadult kurkászcsapatoktól, hol a Szárazulatokról érkező, gyilkos kórral fertőzött hódítóktól. Ilyenkor olyan természetességgel tudta használni a fegyvereket, mintha a teste meghosszabbításai lennének, de igazából csak néhányszor gyakorolhatott ilyesmit a Telepen, amikor Zak annyira jókedvében volt, hogy kivitte őt sársirályokra lövöldözni.

Nagyon remélte, hogy a fiatal Testületi komolyabb kiképzést kapott. Bár abból, ahogy a fiú kiválasztotta a két fegyvert Tak bácsi tiszteletet parancsoló arzenáljából, arra következtetett, hogy Hoka nem amatőr a dologban.

„Sok mindent tud. Egy csomó olyan dolgot is, amiről nekem fogalmam sem lehet. És időnként egész jó ötletei vannak… még Tak bácsit is csőbe húzta a mangatemintás ruhás nővel. Máskor viszont olyan ártatlan, mint egy fészeknyi pelyhes pukapuka-fióka. Most is simán odamegy a kurkászokhoz, és fogalma sincs, milyen veszélyesek lehetnek” – gondolta, és megszaporázta a lépteit. Csakhamar beérte a fiút, és szó nélkül a kezébe nyomta az egyik fegyvert.

- Tartalék tárakat is hoztál? – torpant meg Hoka, csak azért, hogy rácáfoljon a lány előbbi, pelyhes fiókákkal kapcsolatos hasonlatára.

- A fenébe, eszembe sem jutott.

- Végül is mindegy. Ha tűzharcra kerül sor, úgysem jutnánk el a tárcseréig. De nagyon remélem, hogy szó sem lesz ilyesmiről. Azért biztosítsd ki a karabélyodat.

Ash tanácstalanul babrálni kezdett a fegyveren. A fiú azonnal a segítségére sietett, de nemcsak kibiztosította helyette, hanem, kezébe fogva a lány kezét, mozdulatról-mozdulatra megmutatta, mit kell tennie.

- Ha sokat gyakorlod, a tárcsere is olyan gyorsan fog menni, hogy az ellenfeleid észre sem veszik, mit csinálsz – magyarázta.

- Hát, nagyon remélem, hogy lesz még esélyem sokat gyakorolni – biccentett a lány a kurkászok felé.

- Minden rendben lesz – bólintott a fiú. – Megyünk?

- Hát, ha elengedsz végre…

Ash nehezen állta meg, hogy ne tegyen megint szurkálódó megjegyzést. Szívesen emlékeztette volna Hokát, milyen idiótán viselkedik néha – még akkor is, ha ez a saját normái szerint csak a Testület tagjához és legfelsőbb kasztbélihez méltó magatartás. De az utóbbi pár perc túl jó volt ahhoz, hogy egy gonosz megjegyzéssel belerondítson.

Szó nélkül indultak tovább a kurkászok felé. Ahogy a fehér homokon egymás mellett gyalogoltak, kezükben fegyverrel és arcukon elszánt mosollyal, Ash tényleg úgy érezte magát, mintha egy világmegmentő küldetés részese lenne.

A kurkászok közben félkörbe rendeződtek, és nyilvánvalóan megpróbálták bekeríteni őket. Rongyos köpönyegeik alól fegyverek csöve kukucskált elő.

- Üdvözlünk titeket! – szólalt meg határozott hangon Hoka, amikor már csak tizenöt-húsz méter volt közöttük. – Takashinohama küldött ide minket, és Mentekirawanama Mestert keressük. Békével jöttünk hozzátok!

Ezzel magasba emelte a fegyverét, és intett Ashnek, hogy kövesse a példáját.

A VERZIÓ:

A kurkászok azonban nem hatódtak meg a nagylelkű mozdulattól. Az egyik a fegyveréhez kapott, és egyetlen hajszálpontos lövéssel egy kábítólövedéket eresztett Hoka felkarjába.

B VERZIÓ:

A béke jelére a kurkászok vezetője is magasba emelte a géppisztolyát, aztán makogva, szélesen gesztikulálva magyarázni kezdett Ashéknek, hogy kövessék őket az erdő rejtekébe.



Ha szeretnél szavazni, merre menjen tovább a történet, olvasd el itt, hogyan teheted!