Szeptember 1.
"Képzeld el felnőttként, hogy embereknek nap mint nap olyan munkahelyre kell bemenniük, ahol újra és újra alul teljesítenek. Ez mélyen aláássa az önbecsülésüket, akkor is butának érzik magukat, ha ezt senki sem szegezi nekik közvetlenül." - így érez Simi is, Révész Emese könyvének diszlexiás főszereplője.
A gyerekek korán megtanulják, hogyan zajlanak a mindennapok, megtanulják az élet alapvető szabályait, egyre többet tudnak meg az őket érintő eseményekről, folyamatokról, szokásokról, de új közösségekhez csatlakozva megismerhetnek olyan élettörténeteket, amelyekkel eddig nem találkoztak. A kérdés, hogy mikor kezdjünk arról beszélni, ami őket személyesen talán nem érinti, de találkozhatnak az adott problémákkal.
„Az esetleges kellemetlenségek miatt szíves elnézésüket kérjük!” – búgta bele a mikrofonba egy kellemes női hang. Ők meg szépen elnézték, kikászálódtak a villamosból, és sodródtak a tömeggel a pótlóbusz megállója felé. A túlparton már vagy félszázan ácsorogtak, és a tömeg meg csak nőttön-nőtt. Áramlottak mindenfelől, köpték ki magukból a megértő utasokat az egymásra torlódó villamosok.Végül is a nap sütött, a villamos nem füstölt, sőt, egészen derűsen sárgállott mindkettő, pánikra tehát nem volt semmi ok. Mintha mindenkit áthatott volna valamiféle ünnepi hangulat. Az öregurak nem morogtak, az öreg hölgyek nem reklamáltak, még a nyurga kamaszok sem nyomkodták kétségbeesetten a mobiljukat. Valahogy mindenki úgy tett, mintha a világ rendje lenne itt leszállni, ott átszállni, röpkét villamosozni, majd pár percet buszozni. Végtére is ünnep volt. Az első tanítási nap, szeptember elseje.
Állítólag ez nem törvényszerű, hogy éppen elsejére essen a tanévnyitó napja, de Simit egészen kevéssé izgatta a dolog matematikája. Élvezte a fehér ing érintését a bőrén, a vadonatúj fekete-fehér edzőcipő süppedős puhaságát, de leginkább az iskolatáska átható illatát. És mintha így lett volna ezzel mindenki más is. A lányok hajában vidáman libbentek a színes szalagok, lakkcipőjükön csúszkált a késő nyári napsugár, a nagyfiúk meg lazán zsebre vágott kézzel, kibontott ingnyakkal vetették hátra szemükbe hulló tincseiket. Úgy tűnt, semmi, de semmi nem ronthatja el ezt a különleges reggelt, nincs az a műszaki hiba, nincs az az útakadály, ami kizökkentené az utazókat a tanévkezdés gyorsan elillanó boldogságából. Kicsit olyan ez, gondolta Simi, mint a szilveszter, talán még jobb is. Igaz, még csak egyszer maradhatott fenn az új év kezdetéig, de annál a robbanásoktól zajos káosznál ez az évkezdés sokkal kellemesebb: a felnőttek nem viselkednek furán, nincs sötét éjszaka, nincsenek ijesztően furcsa zajok. Most mindenki kipihent, még ott a nyári barnaság az arcukon, a nyaralás nyugalma a lelkükben, készen az új tanév kalandjára.
Siminek úgy rémlett, szemhunyásnyit sem aludt éjszaka az izgalomtól, de anyu nevetve közölte, hogy bizony, átdurmolta az éjszakát. Reggelire egy falatot sem bírt enni, úgy érezte, mintha pillangók repkednének a hasában (apukája mondta egyszer, hogy angolul ezt így mondják), pedig valójában nem volt oka az izgalomra. Évek óta a suli mellett mentek el az oviba menet, sőt, az ovi udvaráról át lehetett látni az iskola udvarára. Tavasszal meg vagy már tucatszor voltak bent is, barátkozós meg szoktatós kézműves-foglalkozáson. Tudta, hogy Ilonka néni lesz a tanító néni, és a földszinten jobbra az első terem lesz az övék. Nem túl szép, de nem is ronda, nem túl tágas, épp elég huszonöt gyereknek. Simi eddig csak kívülálló volt, aki átkiabálhatott a sulisoknak mindenféle bosszantó hülyeséget. Most viszont az iskola teljes jogú polgáraként vonulhatott be a falai közé, vissza sem nézve az óvodára.
Úgy érezte, hogy pontosan itt a helye. Ebben a teremben, ebben a padban, az ablak közelében, a játékos polc mellett. Tudta, hogy ez nagyon rendben van, hogy ő végre iskolás. Kiérdemelte, hiszen még egy plusz évet lehúzott ezért az oviban. Gondja nem volt vele, amióta a fejét tudta, oda járt, de kezdett már kínos lenni kicsit az egész: alig fért már a kis asztalok mögé, zavarta a mindenhonnan terjengő pisi- és tejszag, unta a dedós körtáncokat a dalocskákkal, aminél jobban már csak a véget nem érő kézműves-foglalkozásokat utálta. Igen, most már ki merte mondani: utálta. Évekig úgy tűnt, imádnia kellene színezni, kivágni, rajzolni, összekötni, bekarikázni, varrogatni, bíbelődni színes krepp-papírral, filccel, apró kis vászondarabokkal, pepecselni gyöngyökkel, karikákkal, hurkapálcákkal. A többiek olyan kitörő örömmel gyűltek az óvó néni köré minden kézműveskedésre, mintha gumicukrot osztanának. Többszöri könyörgés után Simi is odakullogott, és küszködött a ragadós agyaggal, kínlódott a bökős varrótűvel, hogy végül fülig érő szájjal átnyújtsa szüleinek azt a fura kis gubacsot, alaktalan omlós kis masszát, amit nagy vesződségek árán sikerült kicsikarnia magából.
Na de, ennek már vége, az iskola a tudományok fellegvára, jöhetnek a betűk és a számok a babás varrogatás meg színezgetés helyett! Itt végre megmutathatja, mit tud a vonatok történetéről és a vicces esések fizikájáról, de legfőképp az összes autó márkájáról. Az unalmas tanévnyitó részleteire nem is emlékezett, anyunak csak egy röpke puszit lehelt, mert csak azt várta, végre kezdődjön a tanulás, jöjjön a tudomány, kezdjünk már végre komolyan dolgozni.
