Csoda és Kósza virágja
Csoda és Kósza fogalom lett a magyar gyerekirodalomban, olvassák kicsik-nagyok a két nem mindennapi ló hallatlanul vicces történeteit. Három kötet, sok-sok mese egy írótól, akit Czigány Zoltánnak hívtak.
Ma lenne 50 éves...
Nekünk is nagyon hiányzik.
Ezen a napon rá emlékezünk egyik meséjével, melyet ebben a kötetben találtok.
Gyöngyi néni kinézett az ablakon, és látta a nagy poros karámot, az istállót, szanaszét a szénát, fölborult vödröket, oldalára borult talicskát, gereblyéket, ásókat, de semmi szépet nem látott, még a lovakat se, mert bent álltak az istállóban. Semmi se volt, ami fölvidíthatta volna az ő érzékeny szívét. Ki is talált nyomban valamit: ő ide, az ablaka alá egy szép virágot ültet! Hamarosan vásárolt is Gödöllőn egy nagyon szép virágot. Gondosan elültette az istálló mellé, hogy ha kinéz a kis házának ablakából, azonnal jó kedvre derüljön.
Amikor Csoda és Kósza a karámból kikóboroltak, Csoda azonnal meg is látta a virágot. Megnézte, megcsodálta, aztán gondosan kikerülte, és tovább baktatott. Kósza azonban úgy el volt kószálódva gondolataiban, hogy csak ment, ment Csoda után, és rálépett a virágra. Alig hallatszott valami, és a virág máris olyan lett, mint egy színes palacsinta: teljesen összelapult. Eltört a szára, lehullottak a szirmai. Amikor visszafelé sétáltak, az istálló felé, Csoda meghökkenve állt meg.
– Nahát! Az imént itt még egy szép virág állott. Most pedig egy piros palacsinta fekszik. Hogy történhetett?
Akkor aztán meglátta, hogy a virágon egy patanyom van. Pedig arra jól emlékezett, hogy ő kikerülte a szép virágot. Visszanézett Kószára.
– Te, Kósza! Nem nézel a lábad elé?
Kósza egyáltalán nem nézett a lába elé, kicsit inkább az eget kémlelte, mintha attól tartana, hogy eső jön, aztán, hogy ne kelljen Csoda szemébe néznie, kicsit a földet kémlelte, de ott meg kénytelen volt meglátni azt, amit már persze ő is hamarabb észrevett: bizony-bizony, letaposta azt a szép virágot.
Aztán végül csak Csoda szemébe nézett:
– Véletlen volt. Véletlenül ráléptem, mert éppen nem láttam a nagy fenekedtől.
– Micsoda? – horkant föl Csoda. – Nekem lenne nagy fenekem?! Az Gyöngyi néninek van!
Ebben végül meg is egyeztek, csakhogy a virág ettől még nem nőtt ki.
– Gyöngyi néni nagyon haragudni fog ránk, ha kiderül, hogy letapostuk a szép virágját. Te tapostad le, gondolkozz, mit tehetünk! – mondta Csoda, mert éppen semmi sem jutott eszébe.
Kósza gondolkodott, gondolkodott, aztán végül nyerített egyet.
– Jó. Egy óra múlva itt leszek. Majd meglátod, helyrehozom én a bajt.
Gyors vágtába kezdett, meg sem állt Gödöllőig, ahol a kastély előtti gyönyörű parkban a kertészek éppen
szebbnél szebb virágokat ültettek. Kósza odaballagott, megállt egy lovasszobor mellett, és úgy tett, mintha ő is szobor lenne. Aztán egyszer csak, amikor elfordultak a kertészek, hirtelen előrehajolt, és zsupsz!, leharapott egy piros virágot. Arra gondolt, ez éppen jó lesz arra, hogy elvigye, és pótolja vele Gyöngyi néni virágját. De sajnos, eléggé rövidet és kicsit harapott, alig látta a szájában tartott virág kicsi, zöld szárát, ezért úgy döntött, kiköpi, és harap másikat, hosszabb szárral. Zsupsz!, ennek meg beleharapott a szirmába, így ez se lett megfelelő, ezt is kiköpte.
Ekkor az egyik kertész éppen odafordult.
– Nézd már! Az előbb csak egy lovas szobor állt az ágyás mellett!
– Egy bizony – mondta a másik.
– Most pedig kettő van!
– És milyen lószaga van!
– Bizony – mondta az egyik, azzal mindketten visszafordultak az uzsonnájukhoz, és falatoztak tovább.
Kósza majdnem mozdulatlanul, csak éppen remegve várta a párbeszéd végét. Aztán elhatározta, hogy most már ügyesen harapja le a virágot a tövénél, hogy elegendő szára maradjon az ültetéshez. Megint egy nagyot harapott, és leszakította a virágot.
– Nem szobor ez!
– Nem ám! Ló! – hallotta Kósza a háta mögül.
– Lelegeli a virágokat!
– Takarodj innen, te gazló!
Elkezdték kergetni Kószát a gödöllői kastély parkjában körbe-körbe, az egyik kertész utol is érte, és a gereblyéjét Kósza hátsójába vágta. Lett erre nagy futás: Kósza még gyorsabban vágtatott vissza a tanyára, mint ahogy eljött onnan. Izzadtan, csatakosan érkezett meg, a pofájában pedig ott himbálódzott a leharapott virág.
– Hol jártál? Habfürdőben? – kérdezte Csoda.
– Kicsit megizzadtam – fújtatott Kósza. – Itt a virág. De nem csak virágot hoztam.
– Még mit?
– Hat lyukat a fenekemben.
– Hogy került hat lyuk a fenekedbe, Kósza? – álmélkodott Csoda.
– Belevágódott egy gereblye.
– Belevágódott?
– Igen. És rettenetesen fáj. És végig kellett loholnom az utat…
Csoda megnézte Kósza sebét, aztán legyintett a sörényével.
– Semmi vész. Ez hamar be fog gyógyulni. A nagyobb baj a másik feleden van.
– Micsoda? – harapta a szót és a virág szárát Kósza.
Csoda ekkor elmagyarázta Kószának, hogy a leharapott szárú virágot nem lehet elültetni. A gyökerét is el kellett volna hozni, ráadásul egyben a szárával, és egyben a növény virágjával. A leharapott szárú virágot legfeljebb vázába lehet tenni, ott néhány napig megmarad talán, aztán elszárad.
A nap már nyugodni készült, gyorsan kellett cselekedniük. Azt eszelték ki, hogy addig, amíg jobb ötletük nem támad, kikaparják az eltaposott virág helyét, és oda beültetik a gyökértelen virágot. Egy napot biztosan kibír! Addig majd Gyöngyi néni nyugodt lesz, hogy megvan a virágja. Másnap majd valami újat találnak ki.
Gyöngyi néni este meg is nézte a virágját, és elcsodálkozott.
– Kicsit mintha más lett volna a színe! – csapta össze a kezét. – Kicsit mintha nagyobb lett volna! – És megint összecsapta a kezét. – Kicsit mintha más lett volna az illata! – És megint összecsapta a kezét.
– Hogy örül Gyöngyi néni! – mondta büszkén Kósza.
– Honnan tudod, hogy örül? – hökkent meg Csoda.
– Tapsol örömében – mondta elégedetten Kósza.
Gyöngyi néni pedig kicsit meglocsolta a virágot, aztán többet már nem tapsolt, hanem elment lefeküdni.
Bezzeg Csoda és Kósza alig tudott aludni: csak törték a fejüket, hogyan szerezhetnének virágot gyökerestül. Ekkor Csoda azt mondta:
– Virágot a virágboltban lehet venni. Vagy a piacon. Vagy virágmagból nő.
– Akkor menjünk. Menjünk a piacra! – lelkesedett Kósza.
– De valamit vinnünk is kell, amit elcserélhetünk virágra… Mi legyen az?
Sokáig törték a fejüket, aztán végül Csoda úgy döntött, hogy
lónyakláncot csinálnak. Kósza háborgott: elég neki a nyakában a kantár vagy a kötőfék, nem kell odakötni már semmi mást.
– Még lónyakláncot is akarsz rám aggatni?
– Nem rád – nyugtatta meg Csoda.
– Akkor jó.
– Most én fogok harapni!
Jó – mondta egykedvűen Kósza.
– Méghozzá leharapok a farkadból!
– A farkamból? – nyerített föl Kósza, és egyszerre négy lábbal ugrott a levegőbe. – A farkamból? Abból nem!
– Azt akarod, hogy a füledből harapjak?
– Abból se!
– Na látod! Még mindig jobb, ha a farkadból harapok, mert az hamar megnő, a füled pedig nem nőne ki soha többé. A leharapott lószőrt eladjuk a piacon, és cserébe tudunk venni gyökeres virágot. Jó?
– Jó, jó – bólogatott Kósza. – De nem lehetne ezt valahogy harapás nélkül? Esetleg a saját farkadba harapnál! Vagy esetleg én haraplak farba!
– Nem, nem – ingatta a fejét Csoda. – Te tapostad el a virágot, a te farkad bánja!
Mielőtt Kósza elmenekülhetett volna, Csoda máris leharapott egy darabot Kósza hosszú, fekete farkából.
Másnap hajnalban bevágtattak a gödöllői piacra, Csoda a szájában vitte Kósza farkát (már azt a részét, amit leharapott), és nyerítve eladta egy árusnak.
Az árus is majdnem nyerített, olyan boldog volt, adott egy kis pénzt a lovaknak, és azonnal elkezdett nyakláncot fonni a lószőrből, amit aztán jó drágán el tud majd adni délben a gyerekeknek.
Csoda és Kósza előbb körülnéztek a piacon, aztán a kapott pénzből megvették a legszebb virágot – természetesen gyökerestül.
– Akkor én most leharapom ennek a gyökerét! – mondta Kósza.
– Bolond vagy? Most, hogy végre megszereztük?
– De hiszen amit én eltapostam, az nem ilyen volt. Annak nem látszott a gyökere!
– Nem vagy túl nagy botanikus! – legyintett Csoda. – A gyökér a föld alatt van. Ha csak nem te vagy az. Ez az egy kivétel van.
Elindultak vissza a tanyára, és megint elmentek a kastély előtt, ahol a kertészek dolgoztak. Az egyik kertész fölkiáltott:
– Odanézz! Már ketten vannak! Ezek zabálják föl a virágainkat!
– Utánuk!
Azzal elkezdték üldözni őket. Megragadták a gereblyéket, és bumm! Csoda is kapott a fenekébe egy nagyot.
– Most már nekem is van hat lyukam! – nyerített föl keserűen Csoda.
– Vagyis összesen tizenkét lyukunk van – állapította meg Kósza menekülés közben.
– De kell egy tizenharmadik lyuk is! – lihegte Csoda.
– Az enyémbe nem! – tiltakozott a levegőt kapkodva Kósza.
– A virágnak! – fújtatta Csoda, mikor éppen bevágtattak a tanya udvarára. Csoda azonnal elkezdte kapálni a földet a patájával, és szép kis gödröcskét ásott a letaposott és leharapott virág helyén. A gödröcskébe helyezte a virág gyökerét, és a patájával óvatosan körbetaposta körötte a földet.
– Ahhoz, hogy ez szépen megmaradjon, locsolni kell! – mondta Kószának, és bement az istállóba, hogy igyon egy kis vizet. Mire újból kidugta a fejét, azt látta, hogy Kósza nagyban pisil a virágra.
– Te hintaló! – förmedt Kószára. – Te fából faragott agyú! Mi tettél! Ez a virág azonnal tönkremegy, ha egy ló lepisili.
– Hiszen én csak meglocsoltam! – mentegetődzött Kósza.
– A virágot nem letaposni, leharapni és lepisilni kell, hanem ápolni és vízzel locsolni! Azt hittem, ennyit már megtanultál, Kósza! Te otromba faló!
– Aztán Csoda megenyhült. – Egy szerencséd van, hogy a lószőr pénzért két gyökeres virágot vettem…
Csoda kikaparta a lepisilt virágot, és beültette a másikat. A fogai közé egy vödröt vett, megbillentette, meglocsolta.
Mire Gyöngyi néni kinézett az ablakon, már ott virított a gyönyörű, új virág. Csoda és Kósza a hajnali túrától és a meneküléstől elég fáradtan lógatta a fejét a karámban.
– Ti miért vagytok ilyen búsak? – kérdezte tőlük Gyöngyi néni. – Nézzétek milyen szép az idő! És milyen szép virágom van! Csak vigyázzatok, rá ne lépjetek!
– Mi aztán rá nem lépünk… - prüszkölte Kósza, és megrázta a sörényét. – Mert nem akarjuk, hogy lukas legyen a fenekünk…
Gyöngyi néni egész nap vidám volt, akárhányszor csak a virágjára nézett. Ettől aztán a lovak is lassan elfelejtették a fáradságukat, és melegség öntötte el lószívüket, a lukak pedig hamar benőttek a fenekükön. A virág csak nőtt, virult, és örült, hogy látja mindannyiukat.
Zárónyihogás:
